Luigi

Hamar eltelt Debrecenben az a pár nap. Az újév kézen fogva, pezsgőspoharat koccintva érte őket. Eleinte Magduska számolta, hogy hány vadidegen ember kíván neki a pezsgővel minden jót, de huszonötnél feladta. A számolásban jó volt, de az arcmemóriájával voltak gondok. Mint utóbb Ede bevallotta, Magduska bizony hatszor koccintott egy fiatal házaspárral.
– Mert olyan ismerősek voltak............ lehet, hogy voltak már nálam revízión???

Azon éppen nem, de már nyolc éve szomszédai Magduska szüleinek. Hát igen, nem lehet minden apró részletre emlékezni.

A dolgos hétköznapokba visszaesve azzal kezdték az életet, hogy rendberakatták Ede konyháját. Éva, a tüneményes, kedves szomszéd meglepte őket, mert szerzett festőt, aki kifestette a konyhát, valamint vett, és méretre varratott függönyt, így igazán nem kellett sok a birtokba vételhez.

Ehhez a nem sokhoz először is kinéztek Magduskának egy kezdőknek való olasz konyha kurzust a neten. A tanfolyam egyhetesnek volt hirdetve, minden délután hattól este kilencig, természetesen vacsorával egybekötve. Az oktató Luigi, aki nem mellesleg a Ti Amo Bár chef-je. Ede megguglizta a Ti Amo Bár-t, és arra az elgondolásra jutott, hogy oda a férfiak nem feltétlenül a gyomruk miatt mennek, de aztán néhány fénykép a chef remekműveiről meggyőzte. Na meg az a tény is, hogy a bár este kilenckor nyit. Addig meg csak nem történhet semmi vérlázító.

Így aztán hétfő reggel Magduska sporttáskával ment dolgozni, ami nem kis riadalmat keltett az irodában. Néhányan a nagyon beavatott és közeli barátnők közül már majdnem vették a bátorságot, hogy megkérdezzék, mire fel ez az új módi, de aztán meglátták, hogy a vécében vérvörös rúzst próbál, így remegő térdekkel tértek ki útjából. Azt nem tudták, hogy milyen lehet a szerelmes Magduska, de azzal pontosan tisztában voltak, hogy milyen a rosszkedvű, és a kettő majdnem ugyanaz. És különben is, majd elmondja, ha akarja.

Így aztán egy meglehetősen nyugodt nap végén Magduska a vécében átöltözött lezser szerelésbe, és nekivágott felfedezni az ismeretlent.

A Ti Amo Bár ránézésre nem volt feltűnő. Az ajtók mellett nem hirdették poszterek a bent fellelhető bájos hölgyeket, és az egész nagyon szolid és visszafogott volt. A bejáratnál Luigi várta a tanfolyamra érkezőket, és várakozás közben teljes lelkesedéssel beszélt az olasz konyha gyönyörűségeiről, azon belül is a napon szárított paradicsom semmivel össze nem téveszthető zamatáról. Magduska jó tíz percig a kezét tördelte, mert egyetlen hallgatója volt az előadásnak, ám ha késve is, de lassan befutottak a főzőtársak. Összesen négyen voltak. Három nő és egy férfi. Bemutatkozással kellett kezdeni, így Magduska hamar megtudta, hogy a férfi nemrégiben vált el a feleségétől, és hamar rájött, hogy olcsóbb főzni, mint hozatni az ételt, ezért jött ide. A legfiatalabb, egyébként szőke nőről kiderült, hogy őt minden érdekli, még a táncolásos munka is, de most talán főzni szeretne, és ezzel csábos mosolyt engedett Luigi felé. A második hölgy kimérten csak annyit mondott, hogy aki jól szeretne főzni, annak mindenféle stílussal tisztában kell lennie, és ha valaki olyan szinten van, hogy képes ezt az igényt fölismerni, akkor csak el kell menni egy főzőkurzusra, és nincs ebben semmi kivetnivaló. Magduska fölismerve a lehetőséget, hogy ez az új életének a legelső napja, így mutatkozott be:
– A terrorista-elhárításnál vagyok összekötő tiszt, és azt a tippet kaptuk, hogy legközelebb éttermek lesznek a célpontok, így most meg akarok ismerkedni egy igazi étterem konyhájával.

Talált és süllyedt. Luigi csak pislogott, mint ponty a Tescoban.
– És meg szabad tudni, hogy mi volt a legutolsó bevetése? – kérdezte kicsit döbbent hangon.
– Hogyne, bár a részletekről természetesen nem nyilatkozhatok. A Mammut ellen tervezett robbantásos merényletről ha hallott esetleg............ – és a mondatot nem fejezte be.

Mindenki hallott róla, hiszen csak erről szólt a karácsony. Nos, ettől a pillanattól kezdve csak Magduska körül forgott, és hanyagolta a csábos szöszilányt.

Először is elbeszélgettek a modern konyháról. Felesleges volt modernnek hívni, mert Magduskának elgondolása sem volt, hogy milyen a régi. Volt szó új konyhatechnológiai eljárásokról, és olyan szavak is röpködtek, mint a blansírozás, zsülien, ál dente és ál forno. És persze rengetegszer elhangzott a Bene. Vá bene. Egy emberöltő múlva, legalábbis a tanulók meglehetősen megbízhatatlan belső órája szerinti emberöltő múlva, feltárult előttük a konyha kétszárnyú ajtaja, és beléphettek Luigi szentélyébe.

Meglepő kontraszt volt az ajtó előtti és mögötti tér között. Míg az egyik vörös színben pompázott, és gyér megvilágítás engedett látni, avagy nem látni dolgokat, addig a szentélyben olyan óriási neoncsövek ontották a fényt, hogy a legnaposabb tengerparton sem voltak jobbak a látási viszonyok egy felhőmentes vasárnap délben. És a fény hasraesett a rengeteg csillogó króm felületen. A konyha két szélén előkészítő és tároló szekrények voltak. Az ajtó melletti sarokban egy ipari mosogatógép bújt meg. A konyha közepén pedig, mint egy hatalmas sziget, terpeszkedett egy óriási, tíz égővel ellátott főzőpult. Közvetlenül mellette, de még nem a sarokban, egy hatalmas elektromos üst várta nagyra tátott szájjal, hogy megtöltsék, és főzzenek benne mindent, ami jó. A pult körül hatalmas elszívóberendezés gondoskodott a szagmenetesítésről. Az elszívó oldaláról mindenféle, furcsábbnál furcsább alakú eszköz és meglehetősen sok serpenyő lógott le. A pult két vége nyitott volt, és ott is rengeteg sok edény sorakozott.

Luigi a szélső pultoknál kezdte az idegenvezetést.
– Ez itt, és a másik oldalon is, az előkészítő pult. Ide kerülnek a zöldségek, itt aprítjuk, és készítjük elő a főzéshez. Minden, ami majd a főzéshez kell, itt tisztul meg, darabolódik fel, és innen kerül a fazékba.

Magduska ámulattal nézett körül. Tetszett neki, nagyon tettszett.

A pult végénél ablak nyílt. Az ablak alatt pedig egy kerekekkel ellátott, embermagasságú kocsin elképesztő kavalkádban szószok, olajok és mindenféle folyadékok várakoztak bevetésre. Magduska közelebb lépett, és alaposan végignézte az ötemeletnyi üveget. Fogalma sem volt, hogy mik lehetnek ezek.
– Áh, látom, remek megfigyelőképességével máris felfedezte a mi kis konyhánk ékességét! – zavarta meg ámulatát Luigi. – Jöjjenek csak ide mindannyian! Ez itt a mi kis varázskocsink. Ezen tároljuk a legfinomabb olasz import extra szűz olívaolajainkat, ízesített olajainkat, mindenféle balsamicot, ez, hogy úgy mondjam, a mi konyhánk lelke! – ömlengett.

Miután egyenként végignézték a összes berendezést, már csak fél óra maradt, így Luigi úgy döntött, hogy bemutatja, milyen az igazi olasz „al dente” tészta. Nem mehetnek úgy haza, hogy ezt az egyet nem tanulták meg már az első napon.
– A tészta vize oly sós legyen, mint maga a máre, a tenger, mely oly sok csodát ad nekünk! – kezdte az oktatást Luigi. – De nem ám csak úgy, vaktában sózunk! Előbb felforraljuk a vizet, rotyogjon, mint a Vezúvió, és ha már kitörni készül, beletesszük a három evőkanál sót, ettől még nagyobbat rottyan, és ekkor tesszük belé a tésztát. Nem kavarjuk, nem tördeljük. Ha a tészta elkezd puhulni, magától csúszik a mennyei vízbe, mintha pezsgőfürdőt venne!

És a kis csapat tátott szájjal, Luigitól átvett ámulattal nézte, ahogy a két marék spagetti lassan a forró vízbe csúszik. És közben Luigi magyarázott. Hogy micsoda szentségtörés, hogy a magyarok lecsöpögtetik, leöblítik és szétfőzik a tésztát, holott már a zacskón is jól van írva, hogy nyolc perc főzés. Basta. Magduska ekkor már kezdte kapiskálni, hogy a Luigitól egy alap olasz nyelvtudást is fel fog itt a végére csipegetni, csak azt sajnálta, hogy nem hozott diktafont, hogy a kiejtést is rögzíteni tudja. Így aztán bőszen ismételgette magában a szavakat. Vá bene, máre, al dente, basta, pasta. Na, csak el ne felejtse.

Közben letelt a tészta nyolc perces lubickolása a forró vízben, így Luigi kiemelte, és egy fehér kerámia tálba zubbintotta az egészet. Eközben Magduska, gondolván, most már úgyse jön semmi érdekes, ismét a kerekeken guruló, ötszintes varázskocsi felé fordult, és elkezdte forgatni az üvegeket, hogy a jobban lássa a címkéket. Édes kis rosszalkodásából Luigi hangja zökkentette ki.
– Magácska már megint a legjobbkor van a legjobb helyen! Biztos, hogy ez az első olasz konyha, ahol megfordul? Meg mernék rá esküdni, hogy pontosan tudta, hogy most mi fog következni, maga kis ravasz! Nem bánom, adja ide!

A gond csak ott volt, hogy Magduska tényleg, de tényleg nem volt olyan ravasz, és derengő fogalma sem volt, hogy mit is kéne most csinálnia. Véletlenszerűen leemelt egy üveget a kocsiról és Luigi felé nyújtotta.
– Áh, kedvesem, magának aztán kiváló, de drága ízlése van! Nos figyelem, a mi Kis Ínyencünk – aposztrofálta Magduskát, mert elfelejtette a nevét – szarvasgomba olajjal kívánná meglocsolni szerény kis vacsoránkat, ami kiváló, de nem pénztárcakímélő megoldás.
– Önnek igazán van érzéke hozzá, kedvesem, de most adjon valami egyszerűbbet – nyújtotta vissza az üveget Magduskának.

Pörögtek a fogaskerekek. Magduska gondolatai négysávos sztrádán száguldottak. Olaj. Biztos olajat akar. A kocsin nyolc-tízféle zöld üveg sorakozott. Találomra kiválasztott egyet, és átnyújtotta.
– Kiváló – örvendezett Luigi – extraszűz Toszkán olivaolaj. Tökéletes választás. Akkor most egy kevés fokhagymát összezúzunk, zöld fűszerekkel, olajjal elkeverjük, és a tésztára öntjük. Kedvesem, ezt visszatenné a helyére? – nyújtotta át a nyitott üveg olajat Magduskának.

Az, hogy ezután konkrétan mi történt, a tűzoltók körében egy egész hétig vitatéma volt. Egyesek szerint a szakács gyújtotta fel a konyhát, volt aki arra szavazott, hogy az egyik tanuló égette oda az ételt, és öntötte a forró olajat a kukába, mert nem akart az oktatóval vitába keveredni, és olyan is volt, aki csak annyit mondott, hogy nő keze van a dologban. Nos, egyik sem járt olyan nagyon távol a valóságtól.

Egyszerűen csak annyi történt, hogy Magduska éhes volt, és erős gyanú élt benne, hogy talán ő kapja az első adagot az elkészült ételből, ezért praktikus és gyors akart lenni. Nem lépett a kocsihoz, hanem úgy gondolta, helyén maradva lábbal magához húzza, és majd találomra rárakja az üveget. Igazán aprócska dolog csupán, és ő semmiképp sem tudhatta, hogy a kocsi kerekeit biztonsági okokból kötelező lefékezni, ha már nem gurítják tovább. Így a kocsi stabilan állt a helyén. Csak Magduska volt túl erős. Minden bizonnyal a gyaloglással munkába bejáró tíz év nem múlt el nyomtalanul, így a szerényen ellenálló kocsit egy erőteljes lábfejrántással próbálta jobb belátásra bírni, ami a helyéről kerekekkel nem mozdult, annál inkább tengelyből, így szépen lassan, majd egyre gyorsuló tempóval eldőlt. És ha már így tett, igyekezett a maximumot kihozni a lehetőségből, így a nyolc üveg olaj egyenesen a még égő gázfejre esett, széttört az öntöttvas tartón, és azonnal lángra lobbant. Magduska felismerve hibáját, azonnal oltásba kezdett, ám mivel Luigi nem a tűzoltás szabályával kezdte – vagyis poroltó és Tűzoltóság – Magduska az egyik konyharuhával kezdte csápolni a tüzet. Vesztére. A konyharuha ugyanis kiválóan alkalmas kiömlött, égő olaj szétterítésére, így ügyesen, mesteri módon sikerült az egész konyhát lángba borítani, beleértve kedves tanulótársait is. A tűz maga nem lett volna kezelhetetlen, ha észnél van valaki, de jelen helyzetben ez nem volt könnyen kivitelezhető. Szerencsére bekapcsolt a tűzriasztó, és Luigi is el tudta magát annyira oltani, hogy előkapja mobilját, és hívja a tűzoltókat. Míg telefonált, döbbenten nézte, hogy Magduska nem látja át tettét, és serényen szórja szét a tűzfürtöket, mint copfos olasz lánykák az olívabogyót szüret idején. Miután sikerült kevert olasz-magyar nyelven előadnia problémáját, azonnal Magduska ellen fordult. Megpróbálta leszorításos módszerrel megakadályozni, hogy a hölgy a konyha minden négyzetcentiméterére égő olajat terítsen átázott és égő konyharuhájával. Eközben a tanulótársak menekülőre fogták a dolgot, magukon némi égő olajjal, ami a fotelek bársonyos vörös borítását is begyújtotta elhaladtukban.

Luigi küzdött. Vitéz módra. Csak azt nem látta át, hogy egy jól kivitelezett balhoroggal többre menne, mert így Magduska azt gondolta, hogy a férfi őt akarja megmenteni, nem pedig a helyet tőle. Aztán véletlenül Luigi akaratán kívül könyökkel lesújtott Magduska orrára, így az aléltan zuhant az égő olajfoltokkal tarkított padlóra. Ölben cipelte ki. Mire kiért a bejárati ajtóhoz, megérkeztek a tűzoltók is, akik hatásos oltásba kezdtek. Egy óra alatt tökéletesen használhatatlanná tették a bárt és ehetetlenné az elkészült vacsorát.

Luigi összetörten ült a tűzoltóautó lépcsőjén. Magduska, vállán egy takaróval hozzálépett.
– Luigi, nagyon sajnálom. Azt hiszem, véletlenül felgyújtottam a konyháját. Segíthetek valamiben?

Luigi döbbent arccal nézett fel rá.
– Hogy mondja?
– Tudja, én adószakértő vagyok! Az új eszközöket, amiket venni kell, a biztosítás díját is le lehet írni az adójából. Ha gondolja, szívesen segítek a következő óra után, és átnézem a könyvelésüket!

Luigi csak annyit mondott:
– Ezt nem hiszem el!
– Ugyan – mosolyodott rá Magduska – higgye el, nem olyan nagy dolog ez, és szívesen segítek. Akkor találkozunk a jövő héten, már nagyon várom! Csáó!

És boldogan elsétált takaróval a vállán. Ez egy szép nap volt. Ma is tanult valami újat!

Luigi szomorú szemekkel nézett utána.
– Igen, érzéke az van hozzá, de micsoda érzéke!!! Dio Mio!