tag:blogger.com,1999:blog-7159008382045586082024-03-08T20:40:13.962+01:00Véletlenül kinyírtam, baj?Egy hétköznapinak semmikép sem tekinthető, de Ördögh-i névvel megáldott nőszemély küzdelmei a tárgyak, társadalmi konvenciók és a lila foltok ellen.
És itt van Ödön. Na Ő hogy jön a képbe????....... ugye majd kiderül?Dornbihttp://www.blogger.com/profile/04159924591524913956noreply@blogger.comBlogger41125tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-4801653334688122562011-01-22T22:46:00.058+01:002011-01-22T23:19:42.630+01:00Ég és Föld urai III<div class="para">Merészen, az imént látott képvilágtól kicsit szédülten követték Vanek úr utasításit, és hamarosan meg is találták a nevezett hátsó ajtót, és bizony minden szándékuk meg is volt, hogy belépjenek. Ede keze a kilincsen, és már mozdulnának, mikor nyílik belülről az ajtó, és egy meglehetősen kócos, pecsétes öltözetű, zilált, ám felismerhetően vadász állt elébük.<br />– Áhh, na végre. Azt hittük már nem is jönnek! Azonnal meg kell kezdeniük a munkát. Legnagyobb sajnálatunkra a Lajos kijelentette, hogy majd ő összedobja a vacsorát, de eddig nem haladunk valami jól. Erre, erre jöjjenek – én már húzta is be kezeiknél fogva őket az ismeretlen épület belsejébe.<br />– Elnézést kérünk – kezdett bele Ede, de be már nem fejezhette, hogy miért is, mert az ismeretlen vadász belélőtte a szót.<br />– Késtetek, semmi gond. Ha jól értékelem a helyzetet, Ön lesz a pincér...<br />Ede alaposan megdöbbent, de kötelességének érezte válszolni.<br />– Természetesen, már több, mint tíz éve a szakmában vagyok. – és a végére már olyan büszkeség csengett a hangjában, mintha azt mondata volna, hogy a Fehér Házban szolgálta fel az ünnepi ebédeket minden vasárnap.<br />– Helyes, helyes.... oh, párdon, engem Zavarosnak hívnak, de maguk csak mondják, hogy Fővadász úr. Emitt a konyha, az étkező itt nyílik közvetlenül jobbra, a társaság pedig a bemelegítést a trófeateremben tartja jelenleg is. Mint már mondottam volt, az étel már nagyjából kész. Nem tudok felelősséget vállalni a Lajos eddigi ügyködéséért, bár az tény, hogy a szakmájához nagyon ért, akkor meg ez miért ne menne neki.</div><div class="para">Magduskában felrémlett, hogy a nagyanyja szerint minden hentes egyben szakács is, vagy legalábbis húsételt jól főz, ezért megkérdezte.<br />– Netán a Lajos hentes?<br />– Ááá, lakatos, de ha az megy neki, ez se lehet olyan rossz, nem?</div><div class="para">Ezek négyen összenéztek, nagy levegőt vettek és beléptek a konyhába. Kellően tágas és jól felszerelt helység tárult eléjük. A padló nagyméretű csempével volt burkolva, a berendezések krómosan ragyogtak. A konyha bal oldalán végig szekrények rejtőztek, mint később kiderült, volt közöttük két hűtő és egy fagyasztó is. A helység közepét foglalta el a hatalmas hatégőfejes tűzhely, egy 50 literes beépített üsttel és három sütővel. Mellette kerekes előkészítő asztal, a jobb falon három óriási mosogató és egy gyorsmosogatógép. A főzőhely fölött kürtős elszívó, melyről merőkanalak és serpenyők lógtak alá.<br />– Bökjetek meg, álmodom – suttogta a fiúknak Magduska.</div><div class="para">Míg ők az álmékodással voltak elfoglalva, Zavaros Fővadász megpróbálta Lajost kimozdítani a helyéről, de ez láthatóan nehezen ment neki, tekintve, hogy a drága jó Lajos alig állt a lábán. Nagy valószínűséggel a lelket és a lelkesedést benne csak az addig elfogyasztot magas alkoholtartalmú ital tartotta. A fővadásznak végül is elég volt csak annyit mondania, hogy az igazi, férfihoz méltó ital csak a trófeateremben van, és ezzel a drága jó Lajost meglehetősen nagy sebességre kapcsolta.</div><div class="para">Magukra maradtak egy álomkonyhában, melyben meglehetősen furcsa illatok terjengtek. A hatalmas tűzhelyen szinte minden égőn főtt valami. Sorban emelgették fel a fedőket. Nem mindet ismerték meg, még Ödön sem, pedig neki van már jó tíz év szakmai gyakorlata.<br />– Nem tudom, ez talán bableves......ez itten valami szarvaspörkölt lehet......... szerintem ez a mosogatóvíz, biztos feltették melegedni......<br />– Áhhh – kiáltott közbe Magduska – ez biztos teavíz – és boldog mosolyra húzta a száját.<br />A három férfi összenézett. Ember nem látott még vadászokat teát inni.<br />– Tésztafőzéshez lesz az a víz – próbálkozott Ödön.<br />– Drágám, ne csacsiskodj! Ez nem lehet tésztafőző víz, annyi szarvashoz kéne vagy 3 kiló tészta, ez meg itt maximum 2 liter víz.<br />– Ebben van igazság – vetette fel István, majd kétkedően hozzátette – de akkor mi most mégis mi a fenét csinálunk itt?<br />Ekkorra már Ödönben és Magduskában fölforrt a víz és a tettvágy, így szinte egyszerre vágták rá:<br />– Ünnepi vacsorát a vadászok tiszteletére!<br />És Magduska már osztotta is a szerepeket:<br />– Ödön és Pista, ti terítsetek meg az étkezőben, mi meg Edével elkészítjük a csodálatos vacsorát.</div><div class="para">Pista mondta volna, ha hagyják szóhoz jutni, hogy ugyan miféle vacsorát fognak főzni, ha azt sem tudják, hogy mi a menü, de aztán jobbnak látta meg sem szólalni. Ha egy nő főzni akar, akkor főzni is fog.<br />– Akkor kezdjük is a levessel – fordult Magduska Edéhez. – Nézzük meg meddig jutott a Drága Jó Lajos, a lakatosok kincse.</div><div class="para">Ede óvatosan felhajtotta a fedőt az óriási kondérról. Azonnal furcsa illat töltötte meg a levegőt. Összenéztek.<br />– Hát kinézetre tényleg bableves, de valami furcsa egy bableves – vakarta meg a fejét Ede.<br />Magduska merőkanalat ragadott és megkavarta az ételt.<br />– Nincs ezzel semmi gond. Nem mondom, kicsit kevés benne a bab, de van benne cserébe bőségesen hús, répa is, már csak a galuskát kell beleszaggatni.</div><div class="para">Ezzel a baloldali szekrényekhez lépett és elkezdte feltérképezni tartalmukat. Hamarosan meg is találta a lisztet, tálat, a hűtőben pedig a tojást.<br />– Majd meglátod, olyan vacsora lesz, hogy kezük, lábuk megnyalják utánna – viccelődött.<br />– Hááát nem tudom – aggodalmaskodott Ede – ebben a levesben valami furcsa! – És csak állt ott és kavargatta a levest.<br /></div><div class="para">Magduska elkészült a galuskával, megtalálta a szaggatót is és szépen beleszaggatta a levesbe.<br />– Így..... és akkor most megvárjuk míg felfő, és akkor megkóstoljuk, hogy elég sós-e.</div><div class="para">Közben, mint a rutinos szakácsok, megkavargatta a szarvaspörköltet, lejjebb vette a teavíz lángját és bekukkantott a sütőbe is, ahol legnagyobb melepetésére kiolvadófélben lévő réteseket talált, így a sütőt is begyújtotta 180 fokra.</div><div class="para">A dolgok egész jól haladtak. Ödön kukkantott be.<br />– És azt azért megmondanátok, hogy hány személyre terítsünk?<br />– Ne légy rutintalan – osztotta ki Maguska – hát ahány szék van, mindegyikhez tegyetek terítéket.</div><div class="para">Ödön szó nélkül kifordult és tájékoztatta az Istvánt, hogy akkor ötven főre terítenek.</div><div class="para">A leves közben elkészült. Óvatosan kiszedtek egy merőkanállal – ami akkora volt, hogy egy merítésre félig lett a tál – és megkóstolták.<br />– Hát, sósnak éppen elég sós – dörmögte elborzadva Ede – de mi a fene ilyen furcsa ebben?</div><div class="para">Magduska csak a fülét vakarta.<br />– Nem tudom, nem tudom, de valami tényleg nem jó! – és közben forogtak a gondolatai és mindeközben akaratlanul is körülnézett. Megakadt a szeme a kukán. Azon belül is, a szemét tetején trónoló hat üres sós mogyoró dobozon. Odalépett.<br />– Te Ede, szerinted mindek kellett ezeknek hat doboz sósmogyoró? Ráadásul összesen három kiló sós mogyoró?<br />Edében szörnyű gyanú ébredt. Újra megkóstolta a levest.<br />– A drága jó betintázott Lajos bab helyett sós mogyorót tett a levesbe!!!<br />– Uramatyám!!!! Most akkor mit csináljunk? Mi megy a sós mogyoróhoz? Sör vagy a bor? – komolyodott el Magduska.<br />– Hát ezt meg hogy érted?<br />– Mivel öntsük fel a levest, hogy elnyomjuk a mogyoró ízt? Sörrel vagy borral?<br />Ede azt hitte, rosszul hall.<br />– Szerintem elég csapást mért már a levesre a Lajos, ne akard még te is kivégezni. Ha a Lajos olyan jó munkát végez a trófeateremben, mint itt, akkor a társaság már eléggé tintás, nem fogják észrevenni, hogy mogyorót tolunk az orruk alá.<br />– Azt hiszem igazad van – józanodott ki Maguska is a pánikból. – Szerinted mi van a többivel?</div><div class="para">Így aztán nagyon óvatosan, vigyázva ép ízlelőbimbóikra, egy kanállal végigkóstolták a rotyogó meglepetéseket. Még a vizet is, hátha nem is víz. </div><div class="para">A szarvaspörkölt egész jó volt, csak bors helyett szegfűszeget tett bele Lajos, így kicsit megnyomta a szarvas ízét, a furcsa lé, felhigított tej volt, minden valószínűség szerint vaníliasodó lett volna a rétesekhez, a forrásban lévő víz pedig forrásban lévő víz volt.<br />– Akkor csináljuk meg a köretet a pörkölthöz! – csapta össze a kezét Magduska.</div><div class="para">Tésztát se égen, se földön nem találtak a konyhában, ellenben volt ott kukoricadara, így puliszkát gyártottak, amihez pont jó volt a forrásban lévő víz. A tejet megfelelzték és cukrozott puddinggal elkeverték. A sütőben már egész szép színe volt a rétesnek, mikor visszatért Ödön és Pista, hogy a terítés kész.</div><div class="para">Épp mesélni kezdték volna, milyen terrorcselekményt hajtott végre a bablevessel a Lajos, mikor betoppant a Zavaros. Körülnézett. Megállapította, hogy minden rendben és megköszönte munkájukat.<br />– Megállapodásunk értelmében a fizetségüket Lajos fiától kapják neg, csak menjenek ki és induljanak el balra. Kicsi Lajos a rét közepén várja majd magukat. Mindent köszönnük – azzal sorban, bőszen megrázta kezüket és kiengedte őket az ajtón.</div><div class="para">Kint a hidegben rádöbbentek, hogy még a kabátjaik sincsenek rajtuk, ám ekkor megjelent az ajóban az éppen csak lábán álló Lajos, karján a kabátokkal:<br />– Eeeket ne hajják itten, mer eek képesek még a neccet is felzabáááni, ha íhesek – és azzal nemes egyszerűséggel maga elé ejtette a kabátokat. Hátratántorodott és elvágodott. Az ajtó lassan záródott, míg meg nem akadt a lábában.<br />– Segítsünk? – nezett a többiekre Ödön.<br />– Jobb szeretném, ha nem várnánk meg, míg valaki felszolgálja nekik az első fogást – nézett a többiekre sokat sejtetően Ede, így aztán a mutatott irányba indultak.</div><div class="para">Hátuk mögül a részeg seregek semmivel össze nem téveszthető hangjait hallották. Dajdajozás, edényzúzás, némi üvöltözéssel vegyítve.<br />– Na, nézzük meg a drága jó kis Lajost.</div><div class="para">Ahogy kiértek a fák takarásából, megdöbbentő kép tárult éléjük. A rét közepén egy hőlégballon állt, rajta a felségjel HA-001, nemzetiszín zászló és minden ami kell. A kosár mellett egy férfi térdepelt. Amikor közelebb értek, felállt, kezét köszönésképpen a sapkájához emelte és azt mondta:<br />– Ha még tíz percet késnek, lemondom az utat. Nem szeretek túl későn indulni, mert sohasem lehet tudni, mikor és hol érünk célba.</div><div class="para">Furcsa egy mondta volt ez, hisz az ember nem indul úgy célba, hogy nem tudja hová megy, kivéve nőket bevásárlás idején, de ez most nyilvánvalóan nem az a szituáció.<br />– Kovács Lajos tiszteletükre, én leszek a kapitányuk, Önök pedig a segédeim. Ebben az utazásban kötelesek nekem engedelmeskedni, bármilyen furcsának tetsző dolgot is mondanék. Megértették?</div><div class="para">Egyöntetűen bólintottak, majd Ede előrelépett, hogy tisztázza a helyzetet, de nyújtott kezét nem köszönésnek fogadták, hanem támasznak, és azonnal belendítették a kosárba. A többiek, elfogadván e hihetetlen nap, hihetetlen eseményeit sorban bemásztak. Legvégül a kapitány foglalta el helyét, még nagyobb gázt adott, majd kalapját meglengetve búcsúzott:<br />– Isten veled földanya, segíts mindet Szelek Anyja!<br />Ödön kezébe temette arcát.<br />– Istenem, vajon ő is úgy betintázott már, mint a drága jó apuka?</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-36465214319258176202010-07-06T23:04:00.003+02:002011-01-22T22:36:16.441+01:00Ég és föld urai II.<div class="para">Várt egy darabig, de nem történt semmi, így aztán Ödön kopogott még egyszer. Meg még várt egy kicsit. Nem történt semmi. Eközben a többiek a másik épületet próbálták feltérképezni gyakorlatilag teljesen sikertelenül, mert az épület tervezője minden bizonnyal korábban erődépítésben szerzett nagyon komoly gyakorlatot.<br /></div><div class="para">Kevesebb, mint öt perc alatt már mindhárman ott tolongtak Ödön háta mögött, és vártak türelmesen, mert Ödön is várt türelmesen.<br /></div><div class="para">Még kétszer kopogtak együtt. Végül István megtudakolta, hogy mégis miért állnak olyan elszántan az ajtó előtt.<br />– Mert érzem, hogy itt van valaki – felelte egyszerűen Ödön.<br />– Úgy érted, hogy harmadik érzékeddel fogod egy másik humanoid jelét?<br />– Úgy értem, valaki hagymát dinsztelt és most dobott rá babérlevelet, paprikát, paradicsomot és némi zöldséget.<br />– És ezt te itt, a csukott ajtó rossz oldaláról megmondod? – húzta fel szemöldökét Ede.<br /></div><div class="para">Felsőbbrendűségének biztos tudatában csak annyit válaszolt a válla fölött:<br />– Igen, van benne vagy húsz év gyakorlatom. Mást se szagoltam minden este, csak a különböző menüket. ÉN ÉRTEM A SZAKMÁM, nem úgy mint mások! – és már fordult is az ajtó elé, és nem mozdult, mint egy jól idomított vizsla.<br /></div><div class="para">Még álltak volna egy darabig, de egyszer csak Magduska előre dőlt, lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót.<br /></div><div class="para">A férfiak egymásra néztek. Ez egyikőjüknek sem jutott eszébe.<br /></div><div class="para">Szép sorban bevonultak. Bent elég sötét volt. Halkan szólt a csikidám.<br />– LGT – szólalt meg lekicsinylő hangnemben Ede.<br />– Ez ugyan nem, ez R-Go, nem hallod a háttérben, ahogy a gidák nyomják a csikidámot? – javította ki István, és már énekelte is halkan:<br /></div><div style="padding-left: 16px; font-style: italic;">Mit szólsz, milyen az élet<br />Az fontos, az fontos, az a fontos, hogy élek.<br />Pardon, ha rosszat mondok,<br />Csak a fejem, csak a fejem, csak a fejem ... kongott.<br />Je – je, je – jeje, jeje – jejeje – je.<br />Je – je, je – jeje, jeje – jejeje – je.<br /></div><div class="para">Mindannyian István felé fordultak. Döbbenten. A fene se gondolta volna róla, hogy kívülről fújja a csikidámot.<br /></div><div class="para">Magduska gyakorlatias nő lévén – és mert már egyszer végigszenvedett egy rettenetes nagytakarítást – alaposan körülnézett. A bejárattól pár lépés távolságra hatszemélyes boxok voltak kialakítva, három oldalon. A két ablak felőli oldalon három-három, a rövidebbik oldalon kettő, azzal szemben pedig egy termetes bárpult, mely benyúlt egészen a terem közepéig. Elég sötét volt benn, köszönhetően az épületet körülvevő hatalmas fáknak, így Magduska csak annyit tudott megállapítani, hogy nem ez a legtisztább vendéglátóhely, amit életében látott, és lássuk be, ez valóban így volt. <br /></div><div class="para">A bejárat melletti ablakokon valaha fehérnek gyártott, mára már eléggé beszürkült csipkefüggönyök zárták ki az egyébként is kevéske fényt. Az ablak és a függöny között évszázados, már megszilárdult pókhálóban, négy-öt pók és tucatnyi egyéb, valaha röpképes élőlény teteme várt a lassú elporladásra. Erre a meglehetősen dohos levegő miatt nagyon kevés volt az esélyük.<br /></div><div class="para">Magduska enyhe undorral fordult el. <br /></div><div class="para">A bárpulton poharak sokasága várakozott bevetésre, bár jobban megnézve, inkább arra várhattak, hogy a szerelő végre beépítse a mosogatógépet, és nyolcvan fokon végre megtisztuljanak. <br /></div><div class="para">Magduska megérezte, hogy bár ő maga sem egy házitündér, az itt élő ember avagy emberek még az ő legrosszabb lelkiállapotát is alulmúlják.<br /></div><div class="para">Tekintetével továbbhaladt a rövidebbik oldal irányában, majd megakadt egy nyugodt és nagyon enyhe mosollyal tarkított arcon. Az arc őt nézte. Nem szólt, csak kedvesen mosolygott és várt. Magduska rádöbbent, hogy egy ismeretlennel méregetik egymást, így reflexből felsikított.<br /></div><div class="para">Mindenki ránézett, és végre az idegen is megszólalt.<br />– Elnézését kell kérnem, ha udvariatlanul megijesztettem. – és ezzel bocsánatkérően megbillentette fejét.<br /></div><div class="para">Egy talpig úriember állt előttük. És ez már a csokornyakkendőjéből is azonnal látható lett volna. <br /></div><div class="para">Elcsodálkoztak a négyek. Nem sűrűn látni az erdő közepén csokornyakkendős úriembert. Mintha Vanek úr elevenedett volna meg. Fekete nadrágot viselt, hozzá fehér zoknit és fekete lakkcipőt. Hosszúujjú ingére szürke mellényt vett fel, melyhez sötétzöld csokornyakkendőt kötött. Mondjuk jobban illett volna hozzá egy darab Vizi E. Szilveszter kollekciójából.<br /></div><div class="para">Szürkés haját korosodó férfi módjára elkoptatta a feje tetején, így az alsóbb régiókban megmaradtakat kellően hosszúra hagyta, hogy mindenki láthassa, volt itt, csak elfogyott. Arca barátságos, nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség látszatát nyújtotta, szürke szemét jól kiemelte a mellény.<br /></div><div class="para">Állt és várt. Nem érzete szükségét, hogy holmi kérdésekkel zavarja a frissen érkezett kompánia lelki békéjét. <br /></div><div class="para">A kompánia is állt és várt, mert nem akarták holmi kérdésekkel megzavarni ezt a pár perces úri varázslatot.<br /></div><div class="para">Aztán végül Vanek úr megmozdult, és mosolygó fejét enyhén balra biccentette. <br />– Talán meg szeretnék tekinteni a szobákat?<br /></div><div class="para">A kérdés okán felvetett zavarukban, kiesett a szájukon egy persze, de közben csak néztek nagyon egymásra.<br /></div><div class="para">Vanek úr egyenes háttal és kimért léptekkel ment előttük, miközben a nevezetességeket sorolta: <br />– Ez volt itt az étkező, de ezt már bizonyára Önök is tudják. Itt szolgáljuk fel a reggelit, kérés esetén az ebédet és vacsorát. Rugalmasak vagyunk, ha kellően informálnak igényeikről.<br />– Sokan dolgoznak itt? – érdeklődött szakmai ártalomból Ödön.<br />– Csak én – mosolygott vissza úriemberesen Vanek. – Ez itt a társalgónk, a kandallóba azonnal be tudunk gyújtani, ez esetben a kandalló kéménye fűti a lépcsőfeljárót. Összesen nyolc szobánk van, mindegyik fürdőszobával és egyedi hangulattal felszerelve. Nincs két egyforma szoba – kuncogott magában – és mivel jelenleg nincs sok vendégünk, választhatnak kedvükre. – és ezzel a negyedik lépcsőfokról visszanézett a társaságra, hogy lássa, értékelik-e kellően ezen irányú lehetőségeiket.<br /></div><div class="para">A négyek közül egyedül Magduska volt még delíriumos állapotban, és nézte kitartóan Vanek urat, így nevezett akár úgy is vehette, hogy nagyra értékelik felajánlását.<br /></div><div class="para">A felső szintre érve a társaság megdöbbent. A hosszú folyosón sorakozó ajtók mindegyike tükörrel volt bevonva. <br /></div><div class="para">Vanek úr termetes kulcscsomót vett elő zsebéből, és kinyitotta az első ajtót. Belépett.<br />– Ez itt a Marilyn szobánk. – mutatott körbe egy tulajdonos büszkeségével.<br /></div><div class="para">A négyek körülnéztek, és nem akartak hinni a szemüknek. Mindannyian úgy érezték, hogy visszaestek az időben, és a középiskolai kézműves foglalkozás órán vannak, ahol egy hete megkapták a feladatot, hogy fessék át a nagymama bútorát, és mivel mindenki a lehető legkevesebb időt fordította a feladatra, csak lekenték vastag ecsettel az éppen kezük ügyébe akadó festékkel a kilátszó részeket. És ez lett belőle. Egy tizenéves gyerek gyatra munkája. <br /></div><div class="para">Az ajtó melletti szekrény osztott ajtaja három színben pompázott. Sárga, hupirózsaszín és fehér. Ez önmagában megállta volna helyét egy hároméves színmániás kislány szobájában, de a fehér-rózsaszín csíkos tapéta mellett meglehetősen furcsa látványt adott. A falon a hetvenes évek visszafogottabbak közé tartozó, erotikusnak kikiáltott kép függött. Arany keretben. Mert az passzol a sárga szekrényajtóelemhez. <br /></div><div class="para">Vanek úr büszkén hordozta végig tekintetét az eklektikus szobán. <br /></div><div class="para">Az ágyak valaha egy törpe birtokában lehettek, mert mai szemmel nézve rövidek és alacsonyak is voltak, bár lehet, hogy egy gyerektábor leselejtezésén szerezték jó áron. Összesen három ágy volt a szobában harmonikusan elrendezve. Az ágyak meg voltak vetve, az ágynemű harmonizált a falak fehér-rózsaszín leosztásával, és szintén fehér-rózsaszín csíkosak voltak. Az kutyaól ablakból a parkolóban várakozó autójukat látták.<br /></div><div class="para">Vanek úr várt, és igyekezett úgy tenni, mint aki már megszokta az elismerő szavak áradatát.<br />– Nagyon hangulatos – préselte ki magából nagy nehezen Magduska.<br />– Akkor mehetünk tovább a következőbe? – és már ment is előre, mielőtt komoly tiltakozást nyújthattak volna be.<br /></div><div class="para">A következő szoba kék-fehér színben pompázott. A szekrényt a bukott tanulók festették halvány kékre, a falon arany keretben néger férfi járt a fehér lenge ruhás nő kedvében, és a bútort itt is a törpéknek készítették. Az ágynemű kék-fehér csíkos.<br /></div><div class="para">Vanek úr megjegyzésre sem várva emelt fővel nézett ki az ablakon, szája sarkában laza mosoly bujkált. Talán a kép tetszett neki. Talán csak a kép.<br />– Nos – fordult a négyekhez – akkor hány éjszakára maradnak?<br /></div><div class="para">Ekkor végre magukhoz tértek, és Ede, mint rangidős elmondta, jövetelük valódi okát. Kicsit hosszúra nyúlt, és kellemetlen volt, hogy szemmagasságban az a fránya kép volt, de azért összeszedettre sikerült a történet.<br />– És most a vadászt keressük, mert szőrén szálán eltűnt.<br /></div><div class="para">Érdekes az ember lélektana. Adott négy ember, aki sártengeren, halálfélelmen át kering egy részeg vadásszal, és mikor a lehetőség előáll, hogy egy független, szolid úriembertől valós útbaigazítást kérjenek, mert hiszen közlekedési eszközük van, amivel messzi mehetnek, ezt nem teszik, sőt, mindez eszükbe sem jut, csak keresik problémájuk okozóját. Így aztán Vanek úr kissé csalódottan lekísérte őket az ajtóhoz, a legtávolabbi épület felé mutatott és megadta az utasítást is, miszerint a hátsó ajtó van nyitva, és kinyitotta előttük az ajtót.<br />– Szeretettel visszavárom Önöket egyszer, ha erre van kedvük kirándulni. Nagyon szép ez az erdő, az egyik legszebb! – és ezzel az úriember visszavonult.<br /></div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-59997636138752691412010-07-05T22:32:00.001+02:002010-07-05T22:34:08.324+02:00Ég és föld urai<div class="para">Pampalinivel együtt visszasétáltak az autóhoz. Az enyhén ittas vadász megállás nélkül szövegelt, csak úgy dőlt belőle a kéretlen magyarázat. <br />
– Persze, tuggyuk mink, jók ezek a masinák, de ín mondom...... pedig már megéltem egy s mást, nekem elhihetik, ha mondom, hogy az erdőben a legjobb. Mindenki asztat monnya, hogy minden út Rómába vezet, de fenék........ezek itt mind, mind, és én mondom, higgyék el, hogy mind Kemencébe vezet. Mindegy merre indulunk, úgyis oda lyukadunk. Azér se kell ilyen drága dolgokra költeni, mer' csak a baj van velük.</div><div class="para">Közben beültek az autóba. Magduska a hátsó traktusba kényszerült Ödön és Ede közé, mert Pampalini automatikusan az anyósülésbe telepedett.<br />
– Akkor most mégis merre? – érdeklődött csendesen István.<br />
– Mindegy, minden út Kemencébe vezet – kedélyeskedett Pampalini, aki még mindig elmulasztotta a bemutatkozás aprócska ceremóniájának szerét ejteni. De végülis nem hiányzott olyan nagyon a neve, mivel nem nagyon engedett mást szóhoz jutni.</div><div class="para">István nagy bizonytalanságában meghagyatva nem tudta, mit is tegyen, de úgy döntött magában, hogyha az autó már abban az irányban áll, akkor arra mennek tovább.<br />
– Erre jó lesz? – próbálkozott azért még be Pampalininél.<br />
– Csak amennyire a többi felé is – jött a lehetetlen felelet. – Minden út jó, ez is nagyon jó, itten az erdőben, én mondom, minden út egy helyre vezet. Néha kanyarog, néha eltér, de aztán csak oda lyukad ki mindenki.<br />
– De ez egy kicsit rosszabbul néz ki, mint a többi út, nem? – aggályoskodott Magduska.<br />
– Ááááá, szamárság, mindig ezen járunk!!! – hűtötte le az aggodalmaskodó felhangokat Pampalini.</div><div class="para">Ám épp csak befejezte a mondatot, amikor egy kidőlt fa állta útjukat.<br />
– Szóval mindig???? – nézett rá meglehetősen csúnyán István.<br />
– Na, nem mondja már ember, hogy az erdőben meglepi, hogy vannak fák! – viccelődött Pampalini – ez csak egy kis semmiség, pitty-putty elintézzük.<br />
– ELINTÉZZÜK??? – hordult fel a hátsó taktus.<br />
– Hogyne, ez csak egy kidőlt fa......... biztos reggel dőlt ki, csak egy kicsit odébb taszajtjuk, és már megyünk is tovább.</div><div class="para">Kiszálltak. Magduskának nem nagyon füllött a foga ehhez az egészhez, de Pampalini elég egyértelmű jelét adta elgondolásának.<br />
– Magácska fogja majd a csúcsa felől, mert ott a könnyebb, mink meg a fiúkkal, majd egyszerre meghórukkoljuk. Ravasz egy asszonyságnak nézem innen, jobb is, ha azon a vígin lesz......... erdőbe megy három fickóval is.........hehehhe......micsoda nő, mi???</div><div class="para">Azzal mindenki elfoglalta a neki kijelölt helyet. Magduska a fa végonyabbik végéhez ment, a fiúk meg az ellenkező oldalra.<br />
– Na amikor asztat monnom, hogy hóóóóó-rukkkk, akkor mindenki egyszerre megemeli!</div><div class="para">Mindenki megölelte egy szimpatikusnak tűnő darabon a fát, és felkészültek az emelésre.<br />
– Hóóóóóóóóóó-rukkkkk!</div><div class="para">És ezzel, nagy valószínűség szerint a nagy erőlködés miatt, nagyot pukkant Pampalini.</div><div class="para">A szag letaglózó volt. Ha még lett is volna bennük kellő erő a mutatványhoz, ezzel az is elszállt.</div><div class="para">Pampalini csak úgy mosolyogva eldörmögte, hogy:<br />
– No nézd csak, biztos a reggeli körte........<br />
– Igen …........ – próbálta menteni a helyzetet Magduska – a friss körte szokott ilyet okozni.</div><div class="para">Pampalini bambán nézett. Volt már vagy negyven éve is annak, hogy utoljára friss körtét evett, azt is csak anyuka miatt. <br />
– Na, akkor ugyanígy, csak ügyesebben! – adta a ki a parancsot.</div><div class="para">Erre mindenki egy lépéssel arrébb ment, a fene se tudta, hogy érti ezt a vadász!</div><div class="para">Megmarkolták a fát, és amikor elhangzott a jelszó, nagy erőlködés közepette megmozdították. Ede kénytelen volt figyelmét megosztani. Egyrészt figyelnie kellett, hogy ha a vadász megint elsül, kellő távolságba tudjon ugrani, másrészt rossz helyen fogta a fát. És ennek meg is lett az eredménye. Mert miután kicsit megmozdították, együttes erővel az Edére ejtették, aki bár nem sérült meg, tökéletesen mozgásképtelen lett. </div><div class="para">Pampalini levette zöld kacsatollas kalapját, és megvakarta kopaszodó fejét. <br />
– Magukkal városi ficsúrokkal az a baj, hogy nem tuggyák jó végiről megfogni a munkát!</div><div class="para">Ede kikérte magának a városi ficsúr megbélyegzést. Kapott ő már elég bélyeget, nehogy már egy részeg Pampalini minősítse itt őt.<br />
– Megtenné, hogy ahelyett, hogy engem sérteget, megpróbálnak kiszabadítani innen?<br />
– Jó van, jó van. Nem kell minnyán idegeskedni! Előbb megnézzük............ – és ezzel Pampalini gyakorlatilag befeküdt Ede mellé.<br />
– ........ ahogy itten elnézem, könnyen ki tuggyuk húzni, mer' nincs a fa alá szorulva. Nyomja valahol a fa?<br />
– Nem.<br />
– Na akkor megkérem a kocatársakat, gyűjjenek mellém, és szépen a kezinél fogva majd kihúzzuk a csávából.</div><div class="para">Bár Ede tiltakozást szeretett volna benyújtani, helyzetéből adódóan inkább csöndben maradt.</div><div class="para">Egyik kezét megragadta Ödön, másikat István, Pampalini meg a háta mögül a hóna alá nyúlt, és megmarkolta mellkasán a ruhát.<br />
– Na, akkor háromra. Eeeegy-keeeeetttttő-három.</div><div class="para">Ezzel megemelték, és egyszerre húzták. Ede megmozdult, Pamaplini elesett, és magára rántotta Edét, csakhogy Edét tartotta a két jó barát, így végül teljes erőből leszakított egy darabot a ruhájából. És mikor seggre ült, böfögött egy nagyot.</div><div class="para">Magduska Edéhez sietett, átölelte, és közben a fülébe súgott.<br />
– Szabaduljunk meg tőle, ez a fickó nem egy életbiztosítás!<br />
– Ugyan – tolta el magától kedvesét – csak segíteni akar!</div><div class="para">Ami végül is, lássuk be, igaz volt.<br />
– Na, akkor dobjuk csak arrébb ezt a kis hasábot! – próbálta lelkesíteni a társaságot a fiaskó után Pampalini.</div><div class="para">Ötszöri próbálkozásra, némi erjesztett gáz gyorsító hatásának köszönhetően, felszabadították az utat.</div><div class="para">Visszaültek az autóba, és folytatták útjukat.<br />
– Biztos, hogy erre kell menni? – próbálkozott még egyszer István.<br />
– Persze, persze, mondom, hogy erre szoktunk járni.<br />
– És a fát is arrébb szokták tenni?<br />
– Ugyan, semmiség az egész, nem kell úgy felfújni, menjünk, csak menjünk. Nem lesz semmi baj.</div><div class="para">És mentek. Alig két kilométer után egy gázlóhoz értek. A patak sebes volt az elmúlt napok heves olvadása és csapadéka miatt. István lefékezett.<br />
– Na, mi van, mért álltunk meg? – csodálkozott Pampalini.<br />
– Ember, itt mi nem tudunk átmenni!<br />
– Szamárság, mink mindig erre járunk! Ne gyerekeskedjen, menjen! – váltott kedvesből határozottra Pampalini.</div><div class="para">István még szíve szerint tiltakozott volna, de Pampalini a térdére csapott, és ettől reflexszerűen a gázra lépett. A kocsi megindult. Az első negyven centit még egész jól vette, és ha megmarad a kezdő lelkesedés, bizonyára teljesíti is az etapot, ám István elborzadván cselekedetétől pont a patak közepén állt meg, és sajnos az erős sodrás már mozdította is az autót. István pánikolt, ám Pampalini egy határozott „asztarohadúristeniitavilágnakte” felkiáltással az ölébe hajolt és teljes erejéből a gázpedálra tenyerelt. </div><div class="para">István az ölére meredt. Ede az Istvánra meredt. Ödön Pampalinire meredt. Magduska a kormányra meredt. Neki volt igaza. A kormányt nem fogta senki. </div><div class="para">Az autó átugratott a gázlón, majd nagy lendülettel egyenesen egy nagy tölgy felé tartott. Magduska felsikított.</div><div class="para">Nem komplikálta túl a dolgokat, csak annyit közölt, hogy jön a fa, de mindez annyira megdöbbentette a Magduska lélektanban járatlan Pampalinit, hogy előbújt István lábai közül és kioktató hangnemben előadta a kizárólag városiaknak szóló oktatóanyagot, miszerint a fák nem közlekednek, csak állnak. Ezen idő alatt István is magához tért, és realizálta a veszélyt, majd egy gyors kormánymanőverrel elkerülte az ütközést, miközben Pampalini hangja beszivárgott a dobhártyáján.<br />
– A fák mozgásképtelenek, de csak a mi emberi mércénkkel mérve. Nagyon sokat mozognak, de valós helyváltoztatást, …...... a hogy is mondjam Magácskának, hogy megértse, …..szóval nem mennek arrébb, és eztet úgy kell érteni, hogy a fa nem jön. Náha úgy tűnik, hogy jön, pedig csak a pesektíva, …..... a tuggya a ….......tévedés, hogy jövés, pedig az nem jön, hanem mink megyünk, de a mi pesektívánkbúl úgy tűnne, mintha, pedig áááááááá.</div><div class="para">Az áááááááá-ra végre az autó is megállt. István kiszállt és körbenézte. Az előző nap oly gondosan megtakarított autó úgy nézett ki, mint a vásározós Volga a sztyeppe közepén, eső után. Rettenetesen sáros lett.</div><div class="para">István meglehetősen rossz hangulatban ült vissza az autóba.</div><div class="para">Pampalini persze kedélyeskedett egy kört.<br />
– Láttya, láttya nem kell itten aggódni, mink is mindig erre járunk. Megy ez simán maguknak is.<br />
– Jó, akkor most merre? – morgott rá István.<br />
– Csak amerre eddig........előre, amerre mink is mindig járunk.</div><div class="para">Amerre ők mindig jártak, meglehetően idegtépő útvonal volt. A fiúk már komolyan kezdtek aggódni, hogy vagy ők túl beszariak az erdei utakhoz, vagy nem megfelelő a vezetéstechnikai ismeretük, mert még kétszer kellett gázlón áthajtani, és még háromszor csúsztak meg az úton. <br />
– Á, ez semmiség, mink mindig erre járunk – nyugtatgatta a társaságot folyamatosan Pampalini.<br />
– De biztos, hogy erre??? – kardoskodott Ödön.<br />
– Biztos, biztos, csak nem ilyen kicsike kocsival szoktunk mink jönni!</div><div class="para">Na erre a férfiak egy emberként tették fel a kérdést, hogy de hát mivel járnak maguk, és jött az obligát válasz, hogy hát az Uazzal.</div><div class="para">István megint a fékbe taposott.<br />
– Ember, maga azon az útvonalon vezet minket végig, ahol Uazzal szoktak járni?! Az összkerékhajtású, meg erdőbe, terepre való járgány! Amiben mi ülünk az NEM UAZ!!!</div><div class="para">Az utolsó két szót már üvöltötte. Pampalinit nem hatotta meg, csak kedélyesen mondta maga elé:<br />
– Ugyan, semmiség, mink is mindig erre járunk, gyerünk csak, gyerünk!</div><div class="para">Végül nagy kínlódások árán végre eljutottak egy útnak kinéző földsávra, ami a rajta haladáskor már egész aszfaltos érzést nyújtott. <br />
– Megjöttünk! – lelkesítette a csapatot Pampalini.</div><div class="para">Leparkoltak egy furcsa épületegyüttes előtt. Pampalini kiszállt, és "mindjárt visszajövök" felkiáltással egy szempillantás alatt eltűnt a szemük elől.</div><div class="para">Vártak. Sokáig és türelmesen, de Pamplini fél óra elteltével sem akart előkeveredni, ezért úgy döntöttek, megkeresik. </div><div class="para">Három épület rejtőzött egymás mellett a fák árnyékában. Egy kétszintes, pisztáciazöld beütésű nagyobb, egy alacsonyabb, melynek csak az ereszcsatornája látszott ki a kerítéstől, és egy harmadik, mely kicsit távolabb volt, és ahová az úton lehetett csak eljutni. </div><div class="para">Ez utóbbi lehetőségét, mármint, hogy Pamaplini ott rejtőzik, elvetették, mert azt mindenképp látniuk kellett volna, ha oda somfordál.</div><div class="para">Közös döntés alapján Ödön a nagy ház ajtaja elé állt, és bekopogott.</div><div class="para"><i>Folyt. köv.</i></div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-26130096251939458632010-06-17T23:50:00.000+02:002010-06-17T23:50:47.878+02:00Moha Bácsi<div class="para">Furcsa dolog a férfibarátság. Az az egyszerű tény, hogy Magduska ájultra verte és a csomagtartóba passzírozta Ödönt, azonnali és visszavonhatatlan örök sörbarátjává tette Edével és Istvánnal. A Nagy Triónak hívták magukat, ami fura volt, mert általában négyen voltak. Természetesen Magduska volt a megkerülhetetlen és elhagyhatatlan negyedik. Majdnem mint egy kiskutya, csak sokkal hangosabb, akaratosabb és többször megy vécére.<br />
</div><div class="para">Sokat jártak össze. Általában kocsmákban találkoztak, ahol Magduska mindig nagyon figyelt arra, hogy pontosan az István és Ede közé üljön, és ne legyen szembe az Ödönnel. Tudta Ő jól, hogy Ödön nem lehet vámpír – mert látta napközben is, és ez ugye kizáró ok – de mi van, ha mégis az??? Így teltek az esték, meglehetősen vidám hangulatban. A srácok ugyanis hamar rájöttek Magduska eme enyhe kis mániájára, és bár csúnya egy dolog, mégis rájátszottak. István kétszer is be tudta adni Magduskának, hogy amíg Ödönnel a klotyón volt, Ödön megharapta, sőt még a ketchuppal összemaszatolt nyakát is megmutatta, minek hatására Ödön gyorsan megtörölte a száját. Az első esetnél Magduska nemes egyszerűséggel elájult, a másodiknál pedig képes volt egy tized másodperc alatt újra magához térni, és döbbenten nézni, hogy azok ketten majd megfulladnak a röhögéstől, míg Ede csak a fejét csóválja. Közben persze adják egymásnak a magaslabdákat.<br />
– Nagy voltál, Drakula Gróf! Vagy nevezzelek inkább Mr Lugosinak??? – ugratta István Ödönt.<br />
– Azért egy szűzlánnyal mégiscsak jobb lettem volna, nem??? Most nézd meg, be kell sajnos érnem egy elhasznált állatorvossal! – és így röhögtek volna még, ha Magduska erősen borzolt szemöldökének merev mozgása meg nem állítja őket, így viszont kénytelen volt mindenki a sörébe temetkezni. Soha rosszabbat!<br />
</div><div class="para">A feszültséget oldandó, István új ötlettel állt elő.<br />
– Figyeljetek! Vettem egy GPS-t. Mi lenne, ha a hétvégén csak úgy elautókáznánk valahová? Olyan helyre, ahol még sohasem voltunk, és ahová biztos nem mennénk el még egyszer?<br />
– Jó, de a megyéből ne menjünk ki! – adta a morcost Magduska.<br />
– Természetesen, hölgyeké az első választás joga!<br />
– Igen, én is így gondoltam – adta továbbra is a vérig sértettet – és én azt akarom, hogy Pest megyében maradjunk.<br />
– Tehát, neked csak ennyi vágyad van? – viccelt vele István – Te egy nagyszerűen egyszerű Nő vagy! Vagy inkább egyszerűen nagyszerű??<br />
– Nekem mindegy, csak kíméljetek meg a gyerekes tréfáitoktól – közölte.<br />
</div><div class="para">Magduska nem volt vevő a humorra.<br />
</div><div class="para">Így aztán a férfiak összedugták fejüket, és kitalálták, hogy ha már a megyéből nem is mehetnek ki, legalább menjenek el a legmesszebb lévő pontjára. A térkép szerint ez a pont Kemence-Bernecebaráti-Perőcsény aranyháromszög esetében teljesül.<br />
– Nosza, akkor a hétvégén kirándulunk! – adta ki az ukázt István. – Majd meglátjátok, nagyszerű dolog az a GPS. Nem kell térképeket magunkkal cipelni, kereszteződésekben álldogálni, és embereket kérdezgetni. Még azt is megmondja nekünk, hogy milyen látnivalók, boltok, éttermek vannak a közelben! Én mondom nektek, az egyik legnagyszerűbb találmány a laparoszkóp óta!<br />
</div><div class="para">Ezt kétségkívül elhitték neki. Nem voltak otthon a legjelentősebb orvosi felfedezésekben.<br />
</div><div class="para">Felvirradt a nagy kirándulás napja. Megegyeztek, hogy Edéék előtt lesz a randevú, onnan mennek tovább. Kis lovagias gesztus volt ez Magduska felé, aki ezt magasról........ szóval nem hatotta meg. Morcos arccal ült be a sofőr mellé az anyósülésre. Kifejezetten neki való hely volt. Egy ideig adta a morcos anyóst, de aztán a srácok felhőtlen jókedve kifogott rajta, és ő is velük mulatott.<br />
– Na és mondd, te büszke tulajdonos, hogy hívják a ketyerét? – fordult a volánnál ülő István felé.<br />
– Hát hogy-hogy hogy?<br />
– Hát úgy, hogy hogy?<br />
– GPS – mondta István nagyon szépen tagoltan.<br />
– Nem, az nem a neve! – mosolygott Magduska egy bölcsis dada mosolyával – Mi a neve?<br />
– Ennek nincs neve, ez csak egyszerűen GPS! – adta a „bölcsibe jár a gyerekem de ettől én nem vagyok hülye” arcot István.<br />
– Ugyan már! Mindennek van neve! Kell, hogy legyen neki, hogy tudjuk valahogy szólítani!<br />
– GPS!!! – és István kezdte nagyon nem érteni, hogy miért nem érti már meg végre a nőnemű. – És nem szoktuk sehogy sem szólítani.<br />
</div><div class="para">Ekkor a ketyere megszólalt.<br />
– Menj-előre-három-száz-métert-majd-hajts-be-a-körforgalomba-majd-menj-ki-a-második-kijáraton-jobbra!<br />
– Ez beszél hozzád! Kell, hogy neve legyen! – adta az erőszakost Magduska.<br />
</div><div class="para">Ezzel elkezdte átprogramozni a gépet. Bement a beállítások menübe, és hipp-hopp egyszer csak megszólalt:<br />
– Moha bácsi. Na, mondtam én, hogy van neve! Látod – e??? – mutatta nagy bőszen István felé a kijelzőt, hogy ő is jól láthassa a szöveget: Moha Bácsi kiválasztva.<br />
</div><div class="para">Látható volt, amint Istvánban világok dőlnek össze.<br />
– Na, akkor most, hogy már tudjuk, ki is vezet minket utunkon, szeretném tudni, hogy hová is megyünk, és mit fogunk ott csinálni?<br />
– Öööööööööö – kezdtek koncertet a férfiak.<br />
– Odamegyünk. – próbálkozott István.<br />
– Szétnézünk. – Vette át a fonalat Ödön.<br />
– És megyünk haza! – nyugtatta meg őt Ede.<br />
– Jó, szóval fogalmatok sincs! Akkor majd én megmondom! Moha Bácsi mindent tud?<br />
– Ez, ez a Moha Bácsi, ez aztán mindent tud, csak meg kell neki mondani, hogy mit akarunk tudni!<br />
– Helyes, akkor keresünk egy helyet, ahol kicsit körbenézhetünk. Keressünk egy házat, ahol le lehet parkolni, és ha jól emlékszem, a környéken szép erdők vannak, úgyhogy kiránduljunk egyet, és keressünk egy pecsenyesütőt.<br />
</div><div class="para">A terv nem volt rossz. Míg az M2-n haladtak azon gondolkodtak, hogy a terv tényleg nem olyan rossz. Sajnos az egyikőjüknek sem jutott eszébe, hogy február eleje tipikusan nem kirándulóidő, így a pecsenyesütők sem szoktak egymást túlszárnyalva nyitva tartani. <br />
</div><div class="para">Falták a kilométereket. Ha Moha Bácsi azt mondta, térjenek balra, letértek. Ha azt mondta menjenek tovább harminc kilométert, csak mentek tovább egyenesen. <br />
</div><div class="para">Aztán bejósolhatóan bekövetkezett a hiba. <br />
</div><div class="para">Az aszfaltozott úton egy lélek sem jött velük szembe, és Moha Bácsi egyszer csak megszólalt. <br />
– Menj-tovább-négy-száz-métert-majd-térj-le-jobbra.<br />
– Menj-tovább-száz-ötven-métert-majd-térj-le-jobbra.<br />
– Térj-le-jobbra.<br />
</div><div class="para">És ők letértek. Kaviccsal leszórt út volt.<br />
– Biztos jó helyen vagyunk? – aggályoskodott Magduska.<br />
– Biztos! Moha Bácsi megmondta! – poénkodott Ödön.<br />
</div><div class="para">István gyorsan állított a képernyőn, és megnyugtatott mindenkit.<br />
– Látjátok, a kis zászlócska ott van Kemence közepén, csak ez a rövidebb út. Na, azért erre megyünk, mert Moha Bácsi tudja, milyen drága a benzin. Ügyes vagy, Moha Bácsi! – simogatta meg a szélvédőn a készüléket. – Spórolj nekünk benzint!<br />
</div><div class="para">Így nagy megnyugvásban folytatták az utat. <br />
</div><div class="para">Minden hosszú utat beautózó tudja, hogy az anyósülésen ülő személy szerepe nem csupán árnyékolásra korlátozódik, hanem fontos szerepe van az útirány figyelésében. Elvileg sasszemével kilométerekkel előre meg kell lássa a traffipaxos autót, rendőröket és lassú kamionokat. Valamint figyeli a közlekedési jelzőtáblákat. Úgymond harmadik és negyedik szeme a sofőrnek.<br />
</div><div class="para">Bár Magduska igen ügyesen árnyékolt volna, ha tűz a nap, de sajnos sasszemnek nem volt alkalmas. Ha használta is szemeit az autón kívülre nézésre, az csakis a jobb oldali visszapillantóra szorítkozott, mert abban remekül tudta ellenőrizni kinézetét. Smink rendben, haj rendben, lehet mosolyogni. <br />
</div><div class="para">Így eshetett meg, hogy amikor elhangzott a figyelmeztetés, és megjelent a sárga felirat, hogy MEGSZŰNT A MŰHOLD VÉTEL, csak néztek, mint mozis a lyukon. <br />
</div><div class="para">A probléma egy hármas kereszteződésben köszönt rájuk. Fogalmuk sem volt, hogy merre kellene továbbmenni, annyira még nem voltak a készülékhez hozzászokva, hogy kikapcsolják a figyelmeztető üzenetet, hogy legalább a térképet lássák. Mindenkinek volt ötlete és indoka, hogy merre kellene menni, és mindenkinek más. Természetes volt hát, hogy a teljesen tudománytalan és minden logikát nélkülöző ec-pec alapon választottak. Jobbra mentek. Ez végül mindenkinek kiváltotta tetszését, mert egyrészt jó minőségű – magyarán, nem rosszabb, mint az elején – volt az út, és Moha Bácsi is általában jobbra küldte őket korábban. A nagy megelégedettségnek ám hamar vége szakadt. Az út egyre rosszabb lett. Úgy döntöttek, kiszállnak és megpróbálnak körülnézni.<br />
</div><div class="para">Nem akartak eltávolodni nagyon az autótól, mert ha úgy látják, nincs tovább út, vagy nem tetszik, amit látnak, egyszerűen visszafordulnak, és visszaautóznak a főútra. <br />
</div><div class="para">Békésen sétáltak. Ede és Magduska kart karba fonva, István és Ödön meg a lehetőségeket mérlegelve, beszélgetve lépkedett. Egy furcsa pukkanás hallatszott az egyik fán mellettük, a fáról háncsdarabok repültek le. Ede és Magduska döbbenten nézett, egyedül István döbbent rá, hogy mi történik, és FÖLDRE felkiáltással a talajra parancsolta a többieket.<br />
– Mi volt ez? Mi történik? – kérdezte Magduska.<br />
– Ránk lőttek. – adta meg az egyszerű választ István.<br />
</div><div class="para">Magduska magába zuhant, jól hallhatóan motyogni kezdett:<br />
– Aslan, már megint Aslan......<br />
</div><div class="para">István nem bírta tovább idegekkel, ökölbe szorult a keze. Magduskára nézett, de elkésett. Ödön egy jól irányzott pofonnal elfordította Magduska arcát a megfelelő irányból. Hárman néztek döbbenten Ödönre.<br />
– Elnézést. Én nem tudom, hogy mióta játsszátok ezt az Aslanos játékot, de nekem már elég volt. Figyelj ide! – fordította maga felé Magduska arcát – Lehet, hogy egyszer véletlenül elütöttél valakit, de azóta az alvilág összes patkánya tudja, hogy ez mekkora véletlen volt, és még akkor sem üldözne senki téged, ha ezért fizetnének neki, mert biztos, hogy úgyis megbírságolnád hiányos bevallás miatt még akkor is, ha sohasem adott még be adóbevallást. Nincs Aslan ügy, érted?! Nem üldöz senki, és arra is biztos van valami magyarázat, hogy miért lőttek itt most ránk.<br />
– Van is! – vette át a szót István. – még tart a vadászidény jó pár állatra.<br />
– Mi van??? – kérdezte Ede – Azt akarod mondani, hogy állatnak néztek minket? Ne mondd már, hát hogy nézhetne minket bárki szarvasnak?<br />
– Vagy vaddisznónak, gondolom – vetette közbe Ödön.<br />
– Csak van szemük, azért nem nagyon hasonlítunk külön – külön sem egy szarvasra, hát még együtt – folytatta felmordulását Ede.<br />
– Ne haragudj, nem akarlak megbántani, de láttál te már igazi vadászt az erdőben? – nézett ferdén István.<br />
– Hát kérlek igen, egyszer.<br />
– És józan volt?<br />
– Hogy mondod?<br />
– Láttál te már vadászt józanul, amikor nem a lakásában ült a fotelban, hanem az erdőben volt? A vadászat úgy kezdődik, ha nem tudnád, hogy a leendő trófea reményében leküldenek egy pohárkával. Na az a pohárka nem kétcentes, és az alkohol sem alacsonyabb fokú, mint a sivatag nappal.<br />
</div><div class="para">Csak néztek rá a többiek bambán.<br />
– Úgy értem ötven fokos a minimum ital, és az az enyhe nyári frissítő. Fogadni merek, hogy aki ránk lőtt sem állna meg a fehér csíkon elengedett kézzel.<br />
– De akkor most mit csináljunk?<br />
– Megmondom én! – vette elő régi énjét Ödön – hason elkúszunk egy darabig, majd jó hangosan elkezdünk kiabálni. Azt majd meghallja, és leteszi a fegyvert.<br />
</div><div class="para">Bár Magduskának komoly ellenérve volt a nem megfelelő öltözetük és az autó közelsége, a férfiak úgy döntöttek, hogy nem reszkírozzák, hogy az autóra is rálőjön Pampalini, így hason kúszva elindultak a lövés feltételezett kiindulási helye felé. <br />
</div><div class="para">Nem is kellett sokáig kúszniuk, épp csak addig, míg mindannyian kellően sárosak, mocskosak és szakadt kinézetűek lettek, hogy meglássák Pampalinit a lesen.<br />
</div><div class="para">Ott gubbasztott pirosló orrával a lesen és várt.<br />
</div><div class="para">A három férfi kiengedte hangját, így hamarosan már kezet is foghattak egymással.<br />
– No és aztán mit keresnek maguk itt? – kérdezte őket a talpig zöldbe öltözött, már-már valódi őszes halántékú, enyhén pityókás Moha Bácsi.<br />
– Kemence felé indultunk, de eltévedtünk. Nincs műholdas vétel. – adta meg a választ kellően elborzadva István. Állatorvosként alapból nem szerette a vadászokat.<br />
– No, az itt tényleg nincs. Hál' Istennek az asszony se ér itt el a mobilon! – kedélyeskedett Pampalini/Moha Bácsi.<br />
– El tudna minket irányítani a helyes útra? – kérdezte reménykedve Magduska.<br />
</div><div class="para">Hamarosan megtanulták, hogy ennél jóval pontosabban kell fogalmazniuk, ha legközelebb vadásztól kérnek útbaigazítást, mert ahová elkísérve lettek, az a legfélelmetesebb rémálmukat is felülmúlta.<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-3949556410266496622010-06-08T22:50:00.002+02:002010-06-08T22:52:07.891+02:00Egy úr a csomagtartóból<div class="para">A levegő megfagyott. A molekulák kristályos formában zuhantak egyre lejjebb, míg a föld meg nem állította őket. Placcs. De nem is, ezek hangtalanul értek célba. Aki ezen most elcsodálkoott, az sűrgősen keresse fel gyógyszerészét vagy kezelőorvosát, mert ezen csodálkozni január idusán valami komoly gond előjele. <br />
</div><div class="para">Magduska csodálkozott. A hidegség és a megfagyás nem kívülről, az időjárásból fakadt, hanem belülről. Egészen belülről. Gyomorszájból indult, és kúszott egyre feljebb, hogy úgy érezte, kevés kell csak ahhoz, hogy fagyit tudjon kilehelni. Ha lenne nála egy tábla Tibi, akár még kedveskedhetne is az utca népének – csakhogy az utca néptelen volt egyetlen kapualjat kivéve, ahol egy magányos férfi álldogált. Ő nem érezte a fagyot, sőt mi több, határozottan melege volt. Kísértetet látott. Egy kristályokat lehelő, meglepő, de létező kísértetet. A NŐ itt kísértett elrablásának utcájában.<br />
</div><div class="para">Magduska nem mert mozdulni. A szeme rögzítette a látványt, de elhinni semmiképp sem merte. A hulla, amit oly gondosan a csomagtartóba rakott, és amit a Fiúk megpróbáltak eltüntetni, ám lebuktak, és ami miatt most börtönben rohadnak, itt áll, és maga elé mered enyhén kidülledt szemekkel. Ezen utóbbin kevésbé lepődött meg Magduska, mert ugye egy hulla sohasem szép látvány. Az előbbin viszont igen. Az, hogy ott áll, mélységesen leblokkolta. Lábai nem engedelmeskedtek az agy parancsának, csak állt, és azon gondolkozott, hogy mit kell ilyenkor tenni.<br />
– Úgy működik, mint vámpírokkal – morfondírozott magában – kevés fokhagyma, sok kereszt kombinációjával jól el lehet őket ijeszteni?<br />
</div><div class="para">Aggódott. Komolyan aggódott. Szentelt kereszt volt nála, a nyakában hordta már vagy húsz éve, de speciel fokhagymát egy darabot sem hozott a sétára magával! Megdöbbentette saját hanyagsága, ilyen vészterhes, vámpíros időben. Pedig a tévéből is megtanulhatta volna, mit kell tenni, másról sem szólnak az esti műsorok. És biztos nem véletlenül. Már látta, most már belátta ő is. Istentelen hanyagság volt részéről fokhagyma nélkül útnak indulni.<br />
</div><div class="para">Ödön állt, és döbbenten nézett maga elé. Még a szeme is kidülledt a nagy csodálkozástól. <br />
– Mit keres itt a NŐ??? – tette fel magának gondolatban a kérdést, de minek, ha úgysem vár rá választ....<br />
</div><div class="para">Aztán lassan derengeni kezdett. – Meglátta az autót.......... beszéltek..........megtámadták őket.............és őt elrabolták. Ezek szerint a hölgy is csodával határos módon megmenekült! Micsoda bátor lélek! – lelkendezett magában, s nézett immár más szemmel Magduskára.<br />
– Most is, hogy ott áll, kezével nyakláncát markolássza.......... biztosan hálát ad a Jóistennek, hogy én is megmenekültem!<br />
</div><div class="para">Így aztán, felismerve mindkettejük nagy boldogságát Ödön bátorságot merített, megszólalt és egyidejűleg Magduskához lépett.<br />
– Kedves Hölgyem, azt hiszem elmondhatom, hogy mindketten azt gondoltuk, ebben az életben többé nem lesz alkalmunk találkozni, s aztán lám, csak lám, mind a ketten itt vagyunk! Kívánni sem lehetne ennél nagyszerűbb pillanatot, nem gondolja? – kérdezte alázatosan Magduskát.<br />
</div><div class="para">Magduska nem gondolta. Sőt határozottan azon a véleményen volt, hogy mérhetetlen hanyagságból nem hozott fokhagymát, és sajnos innen már ötlete sincs, hogy mit tehetne. Mert kívánhatta volna a nagyszerű pillanat helyett, hogy fokhagyma legyen a zsebében, csak sajnos a varázslat ilyetén formában nem működött. Válaszként csak egy rövid mosolyt engedett szabadon, ám ez is hihetetlen szárnyalásba kezdett Ödön lelkében.<br />
</div><div class="para">Ettől a kis mosolytól már templomot vizionált.<br />
</div><div class="para">Magduska is oltárnál állt gondolatban éppen. Az oltár előtt Szent Györgytől fohászkodott tanácsért, ám sajnos rossz helyen próbálkozott, mert ő sárkány-specialista volt.<br />
</div><div class="para">Kicsit tébláboltak még mind a ketten, aztán Ödön elnevette magát.<br />
– Ha tudná, hogy micsoda napom van, nem is hinné el! De mégis! Maga is főszereplő benne, ha nem zavarom, és kicsit ráérne, el is mesélem, amíg keresünk egy alkalmas helyet.......<br />
</div><div class="para">Magduska már látta vérző nyakát – Istenem, olyan sok itt az elhagyatott kapualj!!! – sopánkozott magában.<br />
– .... ahol megihatnánk egy kávét, vagy valamit, amihez kedve lenne. Mit szól?<br />
– Á, hát szóhoz sem jutok – vallotta be nagyon tisztességesen a frissiben nyakszívástól megmenekült, ártatlannak éppen nem nevezhető lélek.<br />
– Akkor talán menjünk erre – intett fejével a Rákóczi út irányába – ott biztos találunk egy megfelelő helyet.<br />
</div><div class="para">Sétáltak egymás mellett, s közben Ödön hosszasan mesélt. Magduska néha teljesen értelmezhetetlen félmondatokat szúrt közbe, de Ödön nem hagyta megszakítani mondanivalóját, így mire elértek a minden szempontból megfelelő Astoriáig, Magduska már mindent értett. Éppen csak nem gágogott, oly nagyon libának érezte magát. Megbocsájtva eddig Ödön feltételezett összes bűnét és bűnös szándékát, egész kedvesen el tudtak egymással beszélgetni.<br />
</div><div class="para">Gyorsan repült az idő, de szerencsére egyszer csak megmozdultak Magduska fogaskerekei is, és követve a jól berögzült Apehes logikát, beindultak gondolatai.<br />
– Ödön magától szabadult ki, mert ki sem nyírtam véletlenül......... a Fiúkat nem csukták le, mert nem volt miért............. – és ekkor repesni tudott volna a boldogságtól, olyannyira, hogy fel sem merült benne az eretnek gondolat, hogy akkor mégis hol a csudában vannak???<br />
</div><div class="para">Mondják, az igaz barátságot nagy tragédia pecsételi meg. Hát így volt itt is. Meglepő módon egy csomagtartófedél volt a pecsét maga. Ödön számára kiderült, hogy nincs semmi, de semmi esélye. Magduska pedig rájött, hogy nem kell feltétlenül fokhagymával rohangálni az utcán, mert még a végén sírni fog valaki.<br />
</div><div class="para">Együtt, nagy beszélgetés közepette visszasétáltak István lakásához. Odabent a két férfi javában dobozolt. Nem is igazán izgatta őket különösebben Magduska távolléte, úgy gondolták, biztos megszellőztette magát, és hát lássuk be, erre szüksége is lehetett.<br />
</div><div class="para">Amikor ezek ketten beléptek a lakásba, furcsa csend állt be egy pillanat leforgása alatt. Még a légy sem zümmögött. Mondom én, hogy hideg január volt. És ők ott álltak. Nézték egymást. Majd Magduska Ödönre mutatva így szólt:<br />
– Ede, István! Íme Ödön. Az úr, a csomagtartóból!<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-2970532260636257302010-06-01T22:22:00.001+02:002010-06-06T21:51:11.393+02:00Drágán add a halálod...<div class="para">Az emberi agy az egyik legcsodálatosabb emberi szerv. Megismerhetetlen és megismételhetetlen benne minden kapcsolat. A neuronok hálózata, az agykéreg és a kisagy működése olyan terület, mely a szenvedélyesebb medikusokat is a kocsmába tereli, nehogy egy átlagembert. <br />
</div><div class="para">És ez a hihetetlen szerv megtalálható minden egyes emberben. Ki használja valamire, ki nem. Van akinek csak ellensúly, de van, aki segítségével Nobel díjat kap. Hát igen, csodálatos ez a szerv, hogy bár minden emberben megvan, és minden emberben nagyjából ugyanúgy néz ki, mégsincs két egyformán gondolkozó ember. <br />
</div><div class="para">Ödön a padon ülve azon gondolkozott, hogyan is lehetne kellő bosszút állni. Nos ezen a ponton egy Nobel díj várományosa nagy valószínűséggel azon törte volna fejét, hogyan kerülhetne az adott ponttól minél messzebbre, de hát valljuk be, nem véletlen, hogy Ödönt még sohasem jelölték Nobel díjra. Így aztán csak ült a padon, és törte nagyon a fejét, és közben végigpörgette a Kommandó releváns jeleneteit váltogatva Bruce Willis életének egyre drágább momentumaival. Végül is a hollywoodi nyersanyaggal a fejében arra az elhatározásra jutott, hogy a legjobb taktika a váratlan és azonnali támadás. Ehhez nem is kell más, csak némi előkészület. Na meg persze az sem árt, ha az embernél van valamiféle önvédelmi fegyver. Ödön körülnézett. A nadrágszíján kívül sok fegyvernek alkalmas tárgy nem nagyon volt nála, az meg pont gatyatartás végett kellett nagyon, így csak nézett körbe, hátha megakad a szeme valamin.<br />
</div><div class="para">A homokozónál a sarokból kilátszott egy törött műanyag lapát, ami első ránézésre még akár jó is lehetett. Ödön odaóvatoskodott. <br />
– Csak semmi feltűnősködés! Bruce is megmondta! – bíztatta magát.<br />
</div><div class="para">Kicsit nehéz volt ürügyet találni, hogy egy gyerek nélküli felnőtt ember január közepén milyen oknál kifolyólag szeretne kihalászni egy törött lapátot egy csupa sár és lucsok homokozóból, mikor még FKF láthatósági mellénye sincs.<br />
</div><div class="para">Végül egy totyogó Michelin baba sietett segítségére, aki bár anyja erősen ellenjavalta, nem átallott a homokozó közepére zuhanni. Ödön megragadta a kínálkozó lehetőséget és hangos "na ezt vegyük el innen, mielőtt még megsérül valaki" dörmögéssel kiemelte a kiszemelt tárgyat a homokozóból. Elméletileg egy törött műanyag homokozólapát kiváló fegyver lehetne, de csak ha az ember a megfelelő végét szerzi meg. Ez speciel nem az volt. Pont a nyél hiányzott, de az nagyon. Még törni is olyan kis szelíden törhetett, hogy éles széle nem lett. Mondjuk milliárd esetből egyszer fordulhat mindez elő. Ödön rendesen elcsodálkozott, majd új fegyver után nézett.<br />
</div><div class="para">Rá kellett döbbennie, hogy Budapest utcáin nem olyan egyszerű fegyvert találni. Bár lehet, a keresést tipikusan nem a játszótéren szokás kezdeni. Végül úgy döntött, hogy jó lesz egy darab faág is. Csakhogy a faágak is mocskosak voltak, vagy ha nem, akkor meg szorosan a fához tapadtak, és kellő erő és segédeszköz hiányában elég nehéz volt megszerezni. Ödön meg még attól is irtózott, hogy összekoszolja a kezét. Pincérként is nagyon kellett erre ügyelnie. Abban egyezett meg magával, hogy a fegyver-kérdéssel ráér később is foglalkozni, most mérje fel újra a helyszínt.<br />
</div><div class="para">Aprócska tévedés volt csupán, és igazán nem figyelhet az ember minden apró részletre, hiszen ha egy parknak két bejárata van, akkor ugye sajnos ebből következik, hogy kijárata is egynél több. Azt is meg kell említenünk, hogy ezek a régi belvárosi utcák egyformán koszosak, dugig vannak parkoló autókkal, így aztán ne lepődjön meg senki, ha egy játszóterezésben járatlan személy rossz kapun távozik. Csoda, hogy egyáltalán rájött, hogy távozni is tud, és nem került a biztonsági gyermekzárak csapdájába. <br />
</div><div class="para">Sajnos így eshetett meg, hogy Ödön a Nagy Diófa utcán kötött ki. Véletlen volt csupán, hogy itt is ugyanúgy parkoltak az autók. Mivel Ödön csak a színére emlékezett, és a márkáját nem jegyezte meg az autónak, hát lecövekelt egy régi Astra közelében. Sajnos szerencséje volt, hamarosan megérkezett az autó gazdája, egy kicsit testesebb férfi – na jó, egy debella állat, akire még ránézésre is ráillett a Hollywoodi rosszfiú sztereotip leírás. Ödön lendületből és meggondolatlanul támadásba lendült. Fegyvere nem lévén – ez jól látszott a nadrágja állásából is – na meg túl sok önálló gondolata sem, mikor szerencsétlen áldozata kinyitotta az autó ajtaját, Ödön lendületből nekiszaladt, az autóhoz passzírozta, és megpróbálta fejét lenyomva átszuszakolni az anyósülésre. Bárcsak lett volna valaki, aki elmagyarázza neki egy kosár popcorn mellett, hogy ad egy: ezt a filmekben dublőrök és kaszkadőrök csinálják és nem véletlenül ők, ad kettő: a sebváltó az sebváltó. Történjen bármi, a helyén marad. Egy nagydarab férfinak még önerőből, saját akarattal is nehéz a kormány mögé bepasszírozódni, egyáltalán nem beszélve az anyósülés ilyen irányú megközelítésről. Pláne ha teszem azt valami idióta próbálná meg ugyanezen nagydarab férfit erővel a kormányon, sebváltón keresztül átnyomni. Ezen a ponton nagyjából a vad harag csapott össze az értetlen „hagyjálmármostettem”-mel, de ekkor, ki tudja milyen belső biokémiai folyamatok hatására a nagydarab férfi feneke elszólta magát, és olyat mondott, hogy Ödön reflexből hátrahőkölt. Áldozata kihasználta a pillanatnyi szünetet, és egy "Mi van Köcsög, mit akarsz!"-felkiáltással hátramenetben, fordulásból egy pofonnal egészítette ki. Ödön megtántorodott. Sok volt ez így együtt a gyomrának. A fickó rúgott egyet még felé, majd a kocsiba ült, indított, és elhajtott.<br />
– Micsoda idiótákat sodor néha erre a szél! – gondolta, miközben másodikba váltott.<br />
</div><div class="para">Lássuk be, ez volt Ödön nagy szerencséje. Nem valószínű, hogy túlél egy kombatot egy nálánál ötször nagyobb bölénnyel.<br />
</div><div class="para">Ezen, aprócskának éppen nem nevezhető interakció akár még el is téríthette volna Ödönt bosszúálló szándékától, de az agya az ütés következtében téves pályára állt..... Elhatározta, hogy lesz, ami lesz, lesben fog állni a kapunál, és megvárja támadója-áldozata visszatértét. Hát mit is lehetne mondani? Orvos nem látta, így más meg milyen jogon mondhatta volna rá, hogy „mi van, teljesen hülye vagy?”<br />
</div><div class="para">Nem volt senki a közelben, aki segíthetett volna. Magduska egyre csak várta a srácokat vissza, de ezek csak nem jöttek. Gondolatban borzalmas dolgokat vett végig.<br />
– Lebuktak. A hulla eltüntetése közben meglátták őket, jöttek a rendőrök és most ők, miattam, börtönben vannak. De kitartóak, mert hős férfiak, és nem adnak engem fel. De biztos belekeverednek egy kis hazugságba, és akkor feladnak. Mert dögök. Minden férfi dög. És kihasználja a nőt!<br />
</div><div class="para">Na, bonyolult ügy ez, és milyen bonyolult tud egy nő lenni. A fejéről nem is beszélve, mert Magduska nem állt meg ennyinél, ó nem. <br />
– Míg bent ülnek, Ede már nem szeret. Rájön, hogy csak nyűg vagyok neki, és a kapcsolatunknak vége! – még azt is feltételezni kezdte, hogy Edét és Pistát többé nem látja. Még a tárgyaláson sem.<br />
– Elmegyek gyónni! Aztán kéretem felvételem a kolostorba! – na ezzel csak az az egy baj volt, hogy nem ismert egyetlen működő és befogadó kolostort sem az országban, csak romosat, ott meg hiába üldögélne magányosan, csak a hite nem védené meg a törvénnyel szemben.<br />
</div><div class="para">Miután ilyen szépen kiokoskodta magát, és sikerült felvázolnia a legképtelenebb és a legnépszerűbb brazil szappanoperákat meghazudtoló végkifejleteket, megölelte saját magát. A lakás kezdett túl szűk lenni. Nyomorgatta az üresség, nem volt tovább maradása. Fölkapta kabátját, ás lerohant az utcára. A kapuban megtorpant. Ott állt az autó. Láthatóan nyoma sem volt rajta a történteknek. Magduska alaposan végignézett az utcán mindkét irányban, de a srácokat nem látta sehol. Megrémült. Akkor tényleg elkapták őket!<br />
– Már elkapták őket! És méghozzá itt, az ajtó előtt! Istenem, most mi legyen? – sóhajtozott kétségbeesetten.<br />
</div><div class="para">Nem tudott egy helyben maradni, úgy érzete, szétfeszíti a félelem és a bizonytalanság. Nem merte megnézni az autót, hogy benne van-e még valaki, úgy érzete, ehhez nincs ereje, meg különben is, ha a fiúk lebuktak, a rendőrök biztosan elszállították a testet a hullaházba. Erről már voltak tapasztalatai. <br />
</div><div class="para">Sétára indult a háztömb körül. Azt gondolta, segíteni fog. Egy kis friss levegő segít kitisztítani a gondolatokat. Biztosan jó lesz! – biztatta magát, és elindult a Klauzál tér felé, hogy visszakanyarodjon a Nagy Diófa utcára.......<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-7016322986251743142010-05-13T22:19:00.016+02:002010-06-06T21:48:50.924+02:00Egy hulla magánélete<div class="para">Ede és Pista mit sem sejtve pakolásztak a szobában, amikor halálra vált arccal belépett Magduska. Épp csak hallható hangon így szólt: <br />
– Ede, kérlek.......... beszélnünk kell!<br />
</div><div class="para">Ede és Pista összenéztek. A nézés sokatmondó volt. Egy nő a költözés kellős közepén közölni akar valamit.......... <br />
– Mondd csak itt nyugodtan, Pistával jó barátok vagyunk! – kedélyeskedett Ede.<br />
</div><div class="para">Magduska még egy darabig kötötte az ebet a karóhoz, hogy négyszemközt, meg csak te, de aztán nem volt mit tenni. Úgy gondolta, tettét a két férfi csak úgy tudná helyesen megítélni, ha elölről elmondaná az egész eseménysort, ami a meglepő döntéséhez vezetett, hát nekikezdett.<br />
</div><div class="para">Egy holttest mozgáskultúrája gyakorlatilag egy döglött pitonéval egyenértékű. Bizton állíthatom, ha ebben a pillanatban Magduska benézett volna az Audi csomagtartójába, menten elájul, vagy legalábbis áttér a Buddhista Zen vallásra, ahol is teljesen elfogadott az újjászületés, bár azt hiszem, nem ebben a konkrét formában. Tény, és mindenkinek el kell ismernie, hogy Magduska nem hibázott olyan nagyon. Az orvosin például hosszú éveken át tanulnak a diákok anatómiát, míg végre ténylegesen be tudják lőni – persze bizonyos korábban már jól felfedezett szervek kivételével – hogy mi hol van. Magduskának volt alkalma elégszer látni, hogyan mérnek pulzust, csak azt nem tudta, hogy az is lényeges, hogy mindezt hol teszik. Biztosan nem könyökmagasságban. Onnan nagyjából csak vért csapolnak. És persze az is lényeges, hogy milyen kéztartásban, fogásban. A két kézzel megmarkolás általában szabálytalannak minősül, és évismétléssel jár. Csakhogy jelen pillanatban a hölgy sokkal inkább el volt foglalva a beszéddel, semmint olyan gondolatok támadjanak benne, hogy hogyan kell szabályosan pulzust nézni, vagy ennél is prózaibban, hogy mi is lehet az autó csomagtartójában. Továbbá jelen szerencsétlen helyzetet tovább rontotta, hogy a lakás nem az utcafrontra nézett, hanem a szolidan műveletlen, bár a beton repedései között tavasszal jócskán előtörő gaz által mégis légiesen egyszerű benyomást keltő közös, azaz túrós hátú udvarra.<br />
</div><div class="para">Így aztán a döglött piton módjára a csomagtartóban tartózkodó test egyszer csak megmozdult, és kezével a feje irányába nyúlt. Nem sikerült a művelet, mert könyöke a csomagtartó fedelébe ütközött. Szemét kinyitva megpróbált szétnézni, de a sötétségtől nem látott semmit. Hullához tökéletesen méltatlan módon arra gondolt, hogy vár egy kicsit, míg szeme megszokja a sötétséget, aztán majd kiderül, hogy mi van. Arra nagyjából emlékezett, hogy egy ezüst Bogár mellett várakozott, azt meg a fájdalomból sejtette, hogy fejen ütötték, csak arra nem emlékezett, hogy hogyan. Pár perc alatt ráeszmélt, hogy egy autó csomagtartójában tartózkodik, és arra is rájött, hogy biztosan nem a Bogáréban. De akkor hol? És miért? És bárhogy gondolkozott, nem talált megoldást. A harag rossz tanácsadó, mondják. Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy Audi csomagtartója belülről még rosszabb, mert Ödön nem egész húsz másodperc alatt eljutott arra a ferde síkra, hogy őt elrabolták, és most fogják sorsát beteljesítendő kivégezni, hacsak köztudottan fukar Anyja ki nem fizeti a váltságdíjat. Nos a sötétben erre Ödön akkora esélyt sem látott, mint hogy a Banknál látott ismeretlen nő jön és megmenti.<br />
</div><div class="para">Szerencsére lassan az agya is kitisztult, vagy csak az Anyja gondolatára fellángolt düh segítette az agytekervényeket, minden esetre eszébe jutott, hogy talán meg kellene próbálni kijutni. Kezével megkereste a zárat, és megkönnyebbülten konstatálta, hogy elrablói igen hanyag munkát végeztek, mivel nem csapták le rendesen a csomagtartófedelet. De hát hogy is tehették volna, mikor Ödön válla útban volt. Rájött erre ő maga is, mikor megpróbált megmozdulni. De legalább már volt remény. És milyen hálával telítődött szíve. Pedig anno rettenetes haragra gerjedt, és revansot is vett a Ferin, mikor az merő heccből bezárta egy Dácia csomagtartójába. Pedig ha akkor tudta volna, milyen nagy hasznát veszi ennek, biztos jó barátságban lennének, és tudná, hogy a Feri hitelközvetítő lett, és tudott volna neki önrész nélkül lakáshitelt gründolni. Így kedvező lakáshitel nélkül, de egy biztos tudással vághatott neki önnön megmentésének. <br />
</div><div class="para">Magduska története mindeközben egyre csak dagadt és dagadt. Az elkövetkezendő fél órában esély nem volt a jelen időig eljutni, így Ödön, bár nem sejtette, hogy mi folyik körülötte, szakszerűen kimentette magát. A kocsiból kimászva gyorsan arrébb ment, egész a Klauzál térig, ahol a játszótéren leült egy padra, és a további lépésén morfondírozott. <br />
</div><div class="para">Magduska nagy sírás közepette eljutott a végkifejletig. A két férfi hitetlenkedő és döbbent arccal hallgatta végig. Magduska könyörögve kérte őket, hogy segítsék ki, és tüntessék el a hullát.<br />
– Könyörögve kérlek, segítsetek és tüntessétek el azt az embert!<br />
</div><div class="para">Bár egyikőjük sem kívánta magának az egészet, úgy döntöttek, hogy első lépésként lemennek s megtekintik a helyzetet. Magduska kezét tördelve állt a lépcsőházban. Nem mert velük menni. <br />
</div><div class="para">A két férfi az autóhoz érve nagy levegőt vett és lassan, óvatosan, centiméterről centiméterre kinyitotta az Audi csomagtartóját. Az utolsó negyven centit már egész nagy sebességgel, mert látszott, hogy a csomagtartóban a három darab összecsukható műanyag kosáron kívül nincs semmi.<br />
</div><div class="para">Összenéztek.<br />
– Egész jó volt a sztori! – vágta hátba Pista Edét. – Vicces egy barátnőd van!<br />
</div><div class="para">Ede nagyon nem értette, de úgy döntött, ez így nagyon jó. <br />
– Gyere, igyunk valamit, hadd főjön a kis asszonyka odafent! – invitálta mosolyogva Pista barátját, a történteket kiheverendő.<br />
</div><div class="para">És a két jó barát megivott két Cola Light-ot a magánélet szentségére. Mert az igenis, egy hullának is lehet.<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-49137898379245950862010-05-11T22:45:00.006+02:002010-06-06T21:40:36.196+02:00Stan és Pan<div class="para">Jó egy héttel előre megbeszélték, hogy segítenek a Pistának, azaz a Balogh Istvánnak beköltözni Magduska lakásába. Elvileg a dolognak akadálya nem is lehetett, hiszen volt Edének is két autója, meg a Pistának is egy, és mindenkinek volt jogosítványa. Parkolásról természetesen szó sem lehetett, az az Ede dolga volt. A törékeny üvegdolgokat és a halak akváriumát Ede és Magduska már átvitte az új helyre. Gyors forduló volt, mindent csak leraktak a földre, az akváriumba töltöttek még tíz liter vizet, és száguldottak vissza, hiszen amíg a transzportot vitték, addig Pista szorgalmasan pakolta a dobozokat.<br />
</div><div class="para">Úgy tervezték, legkésőbb sötétedésre végeznek, és mindent el fognak tudni vinni a három autóval, hála az Ikeának, ami minden bútorát tökéletesen szétszedhetőre tervezi. Összerakni nehéz kicsit, de a szétszedés, na az gyerekjáték!<br />
</div><div class="para">Ede szépen leparkolt a Wesselényi kereszteződés előtt kicsivel és együtt felmentek a Pistához.<br />
</div><div class="para">Rettentő zavarban találtak rá. Egy széken állt az ablak előtt és bambán nézett maga elé.<br />
– Na mi van Öcsém, megmakkantál? – viccelődött tőle szokatlan stílusban Ede.<br />
– Majdnem........ Te, Magdus, korábbi barátnőtől itt maradt függönnyel mit kell csinálni? Úgy értem, már jó két éve szakítottunk, azóta nem is láttam, de ezek itt az ő függönyei, mit csináljak velük?<br />
– Oh, hát ez igazán egyszerű kérdés – mosolyodott el Magduska – csak az a kérdés, hogy tetszenek neked, vagy sem?<br />
</div><div class="para">Pista és Ede sokatmondóan összenézett.<br />
– Úgy érted, hogy nekem tetszik-e?<br />
– Hát, a te lakásodban van már két éve, nem? Csak tudod, hogy tetszik-e vagy sem! Ha teszik, akkor vigyük, ha nem, akkor vagy postázd vissza a lánynak, vagy ha ez, hogy is mondják........ ciki, akkor add oda valamelyik szeretetszolgálatnak. Vagy akár még egy turiba is beadhatod.<br />
– Turiba? Az meg mi?<br />
– Ne foglalkozzál vele, Öcsém, biztos valami női praktika! – nézett össze megint a két férfi laposan. Egyikük sem szívesen ment volna bele egy női életvitel szaktanácsadásba.<br />
– Nem fontos, kedves! – szólalt meg nagy megkönnyebbülésükre Magduska. – Csak döntsd el, hogy tetszik vagy nem?<br />
– Hááááááááát – vakarta a fejét Pista. – Ez csak egy függöny. Itt van az ablakon.<br />
– Igen, de tetszik?<br />
– Hát, az ablakon van, eltakarja a kíváncsi szemek elől a látványt, nem?<br />
</div><div class="para">Végre Magduskának is leesett, hogy férfiakat ilyesmivel kínozni jelen pillanatban nem fair dolog, így mosolyogva csak annyit mondott:<br />
– Szerintem már egész megszoktad, nem? Akkor meg jobb elvinni, otthonos érzésed lesz tőle.<br />
</div><div class="para">Így aztán Pista nagy megkönnyebbülve vette le a függönyt csipeszestől a karnisról. <br />
– Phfff – húzta a száját Magduska – azt ugye tudod, hogy ráfér már egy mosás?<br />
– Persze, de még az odautat kibírja így, nem?<br />
– Jó, de mielőtt felteszed, okvetlen ki kell mosni, érted! – adta tovább a háziasszonyt Magduska.<br />
</div><div class="para">A karnis is lekerült a falról. Jó nehéz, kovácsoltvas, két végén cizellált, sok fonatból összeálló gömb alakkal. Volt vagy tíz kiló. Magduska nyúlt érte, de Ede lecsapott rá.<br />
– Nem, nem, Kedves, az túl nehéz neked, vidd csak a függönyöket.<br />
</div><div class="para">Magduska magában morcos lett. Mi az, hogy nekem nehéz? Tán nem én intéztem eddig is a saját életemet? Cipeltem én már ennél jóval nehezebb dolgokat is, és elbírtam. Persze bőszen elhessegette magától az emléket, ahogy a lépcsőházban megröpteti az ötvenötös Philipset. Közben figyelte, ahogy Ede az ajtó mellé a földre fekteti a karnist.<br />
</div><div class="para">Magduska lassan odaóvatoskodott, és mintha csak a függönyöket akarná szebben elrendezni, az összes függönyt a karnisra rakta, és szépen köré hajtogatta őket. A kupacot a karjába vette, és elindult lefelé. Ölben vinni egyre nehezebb volt, meg lépcsőn is kellett mászni, így aztán kikerülvén a férfiak látóteréből, csak úgy matrózosan a vállára csapta a kupacot, amitől persze jól megsajdult a válla, és elindult lefelé.<br />
</div><div class="para">Ödön eközben az autóhoz ért. Körbejárta az autót, nézegette, de sajnos nem sok mindent tudott meg a gazdájáról.<br />
– Na, addig innen el nem mozdulok, míg vissza nem jönnek! – határozta el magát.<br />
</div><div class="para">Először nekidőlt az autó oldalának, és úgy várakozott, de hamar rájött, hogy lehet, ezt az autó gazdája nem feltétlenül értékelné pozitívan, így aztán le-fel sétálgatott a kapu és az autó között. Éppen a kapunál járt, és fordult volna vissza, mikor nyikordult a sarokvas, az ajtó kitárult, és kilépett rajta először egy gömb formájú kovácsoltvas valami, meg egy csomó sz1nes, és láthatóan szürke anyag, meg egy nő, aki férfiasan vállára csapva hozta ki terhét.<br />
– Elnézést hölgyem, én már egy ideje keresem Magát! – szólította meg nagy merészen az Amazont, aki meglepődve a megszólíttatástól lendületből a hang felé fordult, fel nem mérve, hogy a golyóbis jó negyven centivel távolabb van, mint bármelyik saját testrésze, és ezen lendületes fordulás közben oly erővel vágta a bizalmasan közelebb lépő Ödönt vállon, hogy az megtántorodva a járdára esett.<br />
– Jaj, mit tettem, bocsánat! – felkiáltás közepette lehajolt, hogy segítsen az ismeretlennek, ám a karnis úgy értelmezte a mozdulatot, hogy a túrának vége, így Magduska válláról szolidan Ödön fejére csúszott. Ödön szó nélkül elalélt.<br />
</div><div class="para">Magduska dermedten állt. Akkor most mi legyen? – tette fel magának a kérdést, és már fordult a kapu felé, hogy segítségül hívja a fiúkat, amikor egy mondat tolult a fejében leges-legelőre.<br />
</div><div class="para">„– Elnézést hölgyem, én már egy ideje keresem Magát!” …........ csak nem? Ugye nem????? – lett egyre nyugtalanabb Magduska. – Aslan emberei megint utolérték! – Pánikba esett. Mit tegyen? – Nem találhatják meg! Soha! <br />
</div><div class="para">A test fölé hajolt, és szíve nagyot ugrott, mikor ráeszmélt, hogy az idegennek nincs pulzusa. Ebben a pillanatba jéghideg és merev lett. Már egy sziklaszilárd Magduska állt ott. Megszenvedett a véletlen halálesetért, ezzel most nem fog így járni, az biztos.<br />
– El kell tüntetni a testet, mert akkor a megbízói azt hiszik, még dolgozik az ügyön, idővel meg majd nem keresik. Ilyen a bűnözőlét.<br />
– Tehát a test nem maradhat a járdán! – Magduska körülnézett, közel s távol nem volt senki, ám ez az idilli állapot biztosan nem tart örökké. Mindeközben ráeszmélt, hogy az Audi kulcsa is nála van. Az autó a Bogár mögött várakozott bevetésre. Kinyitotta a kocsi csomagtartóját, mégegyszer körülnézett, majd mikor meggyőződött róla, hogy senki nem zavarhatja meg rövid távon, nagy nyögések és szuszogások közepette – miközben azt érezte, hogy majd bepisil a súly alatt – berángatta a testet a csomagtartóba. Rázárta a fedelet. Megtörölte izzadt homlokát. Az autónak dőlt, és végre értelmes ember módjára elgondolkozott azon, hogy mit kellene tenni.<br />
– El kell mondanom az Edének! Igen, ezt kell tennem! Ő a társam, jóban-rosszban, mint a Stan meg a Pan. – mert azt ugye mégsem mondhatta, hogy mint a férj és feleség, hiszen azok még nem voltak. Így nagy elhatározással becsörtetett a házba.<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-20395177936185698342010-05-06T23:02:00.006+02:002010-06-06T21:28:49.421+02:00Ahh<div class="para">Az ész megáll, hogy mennyi ezüst színű vacak kis Bogár rohangál az utakon! Egyáltalán minek tartanak az emberek ilyen öreg autókat? A fene se érti! – dohogott magában Ödön, mikor már negyedjére ugrott le a héten nyaktörő mutatvány közepette a villamosról vagy buszról, hogy üldözőbe vegyen egy autót, amiről a végén kiderült, hogy a), egy hippié, b), egy ronda kövér hapsié, c), valami közgázos fazoné, d), veteránautó buzié, aki azt hitte, az autónak szólt Ödön lelkesedése, ami az autóra igaz is volt, de a benne tartózkodóra semmiképp. <br />
</div><div class="para">Lassan-lassan arra a pontra is eljutott, hogy azt gondolta, a Nőnek nem is volt olyan megigéző a tekintete, nem is számít igazán, hogy meg kell vigasztalni, és különben is, ezerszám szaladgálnak a jó nők, mit köpi ki a tüdejét itt holmi korosodó, bizonytalan házisárkányért.<br />
</div><div class="para">Ezzel nyugtatgatta magát, és fordult újra rezignáltan a busz ablaka felé. Megállóhoz érkeztek. Az ajtók kinyíltak, utasok szálltak le és fel. A busz mellett eldöcögött egy ezüst színű VW Bogár. Ödön rezignáltan csak legyintett. – Most nem ugratsz be – gondolta. De azért odanézett. Az autó anyósülésén Magduska ült. Méltóságteljes tartásban a forgalmat szemlélte. <br />
</div><div class="para">Ödön jó szokásához mérten az ajtók csukódásának pillanatában vetette ki magát a buszból, és iramodott a Bogár után. Nagyjából öt percig futott teljes erőből, minek hatására a felszabadult endorfin, anthropin, vagy kórboncnok tudja mi, végre gondolkodásra késztette.<br />
– Mi a francnak ugrálok le járművekről, mikor egy forgalomban haladó autót biztosan nem tudok futva utolérni?! Gondolkodjunk! – azzal a lámpavasnak dőlt, és nagy lihegés közepette tényleg gondolkodni kezdett. Csodálatos dolog ez az anatómia!<br />
– Egy átlag autó, ha ismeri a várost amiben közlekedik, akkor az alábbi mozgássort végzi: ha még hosszan egyenesen akar előre haladni, akkor, amennyiben több sáv közül is választhat – mint itt is – úgy a középső, vagy két sáv esetén a belső sávot fogja választani. Ha hamarosan jobbra szeretne fordulni, akkor a jobb szélső sávot, ha balra, akkor a bal szélső sávot, kivéve, ha ez ott tiltva van, mert akkor a jobb szélső sávban fog haladni, hogy háztömböt megkerülve, egyenesen vághasson át a csomóponton. Na. A Bogár a középső sávban ment, vagyis az biztos, hogy a következő nagy csomópontig egyenesen fog menni. Az azt jelenti, hogy.......... hol is vagyunk? – körülnézett.<br />
</div><div class="para">Már el is felejtette, miért is indult el otthonról. Gondolatait lekötötte a feladat, hogy a puszta logika útján megtaláljon Budapesten, a forgalomban egy autót. Ödönt fellelkesítette a feladat, holott ördögkísértés volt ez a javából.<br />
</div><div class="para">Nagy nehezen rájött, hogy ott elöl, az a nagy tömb, az a Keleti, és a háta mögött jön egy 7-173-as. <br />
– Na, akkor ezt elcsípjük! – és valóban.<br />
</div><div class="para">A buszon még kicsit logikázott. Tehát, az már biztos, hogy a Blaháig elment a Bogár. A kérdés csak az, hogy az Astoriáig is? Jó hír, hogy a környező utcák kellően szabályosak, így akár a buszból is meglátható, ha a Bogár valamelyik utcában van.<br />
</div><div class="para">Miután ilyen szépen kiokoskodta magát, ablak mellé furakodott. A Nyár utcánál váratlanul megpillantott valami ezüstösen csillogót, azonnal az ajtóhoz törtetett, és leszállt az Urániánál. Futott, úgy futott, mint még soha. Vagy legalábbis, mintha nem tíz perce köpte volna ki a tüdejét.<br />
</div><div class="para">Az autó tényleg ott állt. Nagyjából a Wesselényi kereszteződés előtt. Ödön körbejárta az autót, nézegette, de sajnos nem sok mindent tudott meg a gazdájáról.<br />
– Na, addig innen el nem mozdulok, míg vissza nem jönnek! – határozta el magát.<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-36759926122003487862010-05-02T23:43:00.003+02:002010-06-06T21:21:30.923+02:00Nu, Pagagyíííííí!!<div class="para">Szokásává vált, hogy a tömegközlekedési eszközökről a forgalomban haladó autókat nézi, azok között is kitüntetett figyelemmel fordult az ezüstszínű járművek felé. Ez kellően le is kötötte általában a figyelmét, mert ezüstszínű autóból meglehetősen sok fut Budapest útjain.</div><div class="para">Aznap is éppen egy állásinterjúról tartott a Nyugati felé, amikor a Mammutnál felfigyelt egy járgányra. Ezüst és még Bogár is. Nem tétovázott. Legott leugrott, pedig már az ajtók záródtak. Fél szeme a forgalmon, fél a Bogáron, így rohant át négy forgalmi sávon, nem kis megbotránkozást váltva ki az autósokból.</div><div class="para">A Bogár befordult a következő utcába.<br />
</div><div class="para">Ödön elvigyorodott.<br />
– Most megleszel Kiscsibém! – örvendett, mert azt gondolta, simán lefutja a dugóban szötyörgő autót. A sarokra érve viszont lelohadt lelkesedése, mert ott bizony már nyoma sem volt a dugónak, és már a Bogárnak is csak a hangját sodort vissza a téli szél.</div><div class="para">Csalódottan sétált a Moszkva térig. Ott úgy döntött, felül a tizennyolcas villamosra, elmegy a Fehérvári úti kereszteződésig, és megnézi azt az új Allét, vagy mit.</div><div class="para">Épp csak leszállt a villamosról, mikor megint megpillantotta a kicsi kocsit, amint a Bocskai úton haladt a híd irányába a szélső sávban. </div><div class="para">Ödön sem volt rest, nyakába kapta negyvenhatos lábait, és uccu! A következő pirosnál be is érte, és nagy boldogan rántotta fel az ajtót, készen arra, hogy mindent, de mindent megmagyarázzon, csak sikerüljön szóba elegyedni, de a szó bent maradt, levegő megszakadt. A kocsiban egy rettenetesen kövér férfi ült, aki gyakorlatilag mindkét első ülést elfoglalta. Morcos hangon csak azt kérdezte, hájas öklét Ödön felé emelve:<br />
– Ugye nem akarod Kisöcsi, hogy kiszálljak?!</div><div class="para">Ödön elnézést kért, és visszavonulót fújt. Ezentúl sokkal óvatosabb lesz, határozta el magában.</div><div class="para">A héten még három ezüst Bogarat látott. De egyikben sem a NŐ ült.<br />
– Érdekes! – morfondírozott magában – ezelőtt esküszöm, hogy kettőt ha láttam tíz év alatt, most meg..........</div><div class="para">Nem baj, a türelem Nőt terem. Elkapom még, tudom, hogy elkapom! Csak idő kérdése! </div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-40621391480053318092010-04-30T21:48:00.004+02:002010-06-06T21:16:30.403+02:00Az a Nő<div class="para">Az élet csendesen csordogált ama bizonyos téli medrében, mikor mindenki ajándékok után kajtat, és aki nem ezt teszi, hanem teszem azt munkát keres, az csöndesen a sarokban bánatoskodik, mert a kutyának sem kell. Mondják, ez nem épp a főszezon. És milyen igazuk van. Ödön kifejezetten boldog volt, hogy legalább a rezsi miatt nem kellett aggódnia, mert a Tamás kifizette, és napközben sem volt magányos, mert társaságnak ott volt a Jenő meg a Géza. Mondjuk az elején kicsit furcsa volt, hogy párbeszédek helyett monológokkal kommunikáljon, de mára már egész jól megszokta, sőt az a kényszerképzete is kialakulóban van, hogy ha Jenő balra billenti fejét, akkor helyesli az elhangzottakat, ha meg jobbra, akkor jön a „na ne b@+%ssz!!!”. A Géza ennél jóval kulturáltabb, nála ugyanis általában csak annyi a reakció, hogy a durvább mondatok közben nem rágja tovább a répát, csak ha már vége a mondatnak. Akkor meg félrefordítja a fejét, mint aki az élet kegyetlenségén elmereng. Aztán meg rákezd a következő répára, akarom mondani, spanglira.<br />
</div><div class="para">Amikor nem azon kesergett a hallgatóságának, hogy milyen szemét is ilyenkor a világ, és hogy elmehetne éppen céges karácsonyi bulikra pincérkedni, na de nehogy már az ő szakmai múltjával ez legyen a jövő, akkor azt ragozta szerencsétlen szőrősöknek, hogy milyenek is a nők. Persze jóknak beszél, szerencsétlen két fickó évek óta volt már összezárva, nőstényeket meg maximum magazinokból láthattak volna, ha a gazdi előzékenyen vett volna nekik ilyet. Így aztán csak hallgatták, ahogy Ödön arról a furcsa tekintetű nőről zagyvál állandóan. És loholja magát egyre erősebben egy soha nem is létezett kapcsolatba. Ödön amikor csak tehette, tekintetével az utcán járó-kelő embereket pásztázta, reménykedve, hogy meglátja azt a nőt. De nem.<br />
</div><div class="para">Két hét is eltelt. Tamás a szüleihez és rokonokhoz utazott az ünnepekre, Ödön ottmaradt a két szőrmókkal. Legalább nem maradt egyedül. Az anyjához menni és végre méltón elbeszélgetni vele nem volt kedve, de persze mersze sem, hogy szenteste ne menjen mégis el, ám Jenőre és Gézára hivatkozva még az érdemi beszélgetés előtt, de már az ünnepi vacsora után gyorsan lelépett. Így magányosan, férfiasan magányosan telt az idő. A város pangott. Ünnepek alatt csak az Ünnepi Öngyilkosokhoz meg az önkéntes lakásfelgyújtókhoz szokott mentő vagy tűzoltó nagy hanggal kimenni, egyébként dugómentes, békés arcát mutatja a város. Ödön mindennap sétált egy keveset. Nem azért, mert a hidegnek köztudottan tüdőtágító, vérnyomásnövelő és esetenként csonttörő hatása bizonyított egyes törzsi népek között, hanem mert azért három férfi sok napokig egy lakásban. Mivel a két szőrösebbet nem tudta elküldeni sétára, maga ment levegőzni. Messzebb ment, mint akarta, de ez csak azért volt, mert úgy emlékezett, a következő saroknál már lesz egy buszmegálló. Aztán meg ott pont nem volt. Kicsit forgatta a fejét, hogy kitalálja merre is tovább, amikor elhúzott mellette egy ezüst színű, matuzsálemi korú Bogár, benne a NŐ. Na meg egy felejthető fickó, meg mintha egy gyerek tette volna népessé a járgányt. Ödön futásnak eredt, de nemhiába fáradt el már a nagy sétában, elvesztette nyomukat. Pedig a Nő, ott volt a Nő!<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-76113029313408670782010-04-21T23:08:00.004+02:002010-06-06T21:11:47.021+02:00Két Dudás egy csárdában<div class="para">A helyzet nem volt egyszerű. Adva van két egymásnak ismeretlen férfi, akik kényszerből egy éjszakát egy lakásban töltenek, de aztán a nappal együtt ébred a kérdés, hogyan tovább? Ödön egyébként sem aludt sokat. Ébren tartotta a gondolat, hogy vajon mi mindenre kell még felkészülnie a vérvonalán belül, és az is, hogy hogy tegye birtokon kívülre a srácot. A vekker percre pontosan hétkor szólalt volna meg, ha nem sietne tíz percet. Tamás neszelése hallatszott a fürdőből. <br />
– A pofám leesik, hányszor fürdik ez a csákó egy nap! – morgolódott Ödön.<br />
</div><div class="para">Míg várta, hogy elálljon a vízcsobogás, gondolatai elkalandoztak, és egyszer csak arra ébredt, hogy horkol.<br />
– A szentségit neki! – pattant ki az ágyból – Még a végén nem tudom kidobni!<br />
</div><div class="para">A konyhába sietett. A konyhaajtónál viszont nem jutott tovább. Odabent Tamás sürgölődött, és láthatóan értette a dolgát. Megterített két személyre, egy serpenyőben kolozsvári szalonna sercegett, újhagyma volt kis tányéron felkarikázva, mellette kétféle kaliforniai paprika. A szalonna alól kivett zsíron, egy másik serpenyőben pedig nyolc tojásból készült rántotta, a sütőben félkész bagett sült ropogósra.<br />
</div><div class="para">Ödön csak állt, és nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a sors játékos kedve egy buzival hozta össze, csak azt nem tudta megmondani, hogy mi is a következő helyesnek ítélhető lépés. Mert, ha elfogadja a reggeli invitálást, nem ad-e túlzott bátorítást? Ha nem fogadja el, nem tűnik-e úgy, hogy egy homofób? És nem mellesleg, milyen lehet az a pirított kolozsvári? <br />
</div><div class="para">Tamás csak ránézett, és kezével a szék felé intett.<br />
– Csatlakozz, ha van kedved, épp most készülök reggelizni! – mondta, figyelmével a rántotta felé fordulva.<br />
– Köszönöm. Kedves tőled, hogy gondoltál rám! – próbált kicsit kedvesnek tűnni Ödön.<br />
– Oh, valójában ez teljesen az én reggelim, de vegyél csak, ha kérsz, azért nem fogok éhen halni.... – nevetett Tamás.<br />
</div><div class="para">Ödön elképedt. Csak nem lehet buzi, ha reggelire nyolc tojást, hat szelet kolozsvári szalonnát és négy bagettet tud megenni. Valahogy azt gondolta, hogy ez túlságosan férfias reggeli.<br />
</div><div class="para">Ödön elővette szerény kis parizerét, száraz kenyérkéjét. <br />
</div><div class="para">Csemegézni kezdtek. Bátorításképp Tamás kért egy szelet felvágottat, így már Ödön is nyugodtan garázdálkodhatott a rántottából, szalonnából, hagymából.<br />
</div><div class="para">Miután férfiasan kibüfögték magukat, Ödönből kikívánkozott a kérdés.<br />
– Mondd csak! Hogy van az, hogy ilyen kis fineszes kis reggelit dobsz itt össze magadnak? Ez mindig így van nálad?<br />
– Egész nap nem eszek semmit, mert egyszerűen nincs rá időm. Valamikor meg enni is kell, nem? Én jól bereggelizek, napközben elrágok egy csomag Győri édest, vagy valami kekszfélét, és vacsorára jöhet, aminek jönnie kell.<br />
</div><div class="para">Ez utóbbi mondattól Ödön kicsit rosszul lett.<br />
– És mit dolgozol? – próbált kikerülni kényelmetlen érzéséből.<br />
– Területi képviselő vagyok egy élelmiszer cégnél. Egész nap a várost és a környező nagy településeket járom. Boltokat leginkább, meg van egy-két nagyobb partnerem is. Szakácsnak tanultam, csak aztán nem nagyon tetszett a hajnali kelés, a sok robot, és tudod, nem nagyon főzhetsz azt, amit szeretnél...... A csapat se volt jó, ahová bekerültem. Az új ötleteimet rendre lehurrogták, aztán jött ez a cég, hogy lennék-e. Na én meg lettem. Most nem kell hajnalban kelnem, magamnak osztom be a munkaidőmet, de igaz, ami igaz, meló az van bőven. Teljesíteni kell, tudod. Havi két milla a teljesítmény minimumom. Ennyi forgalmat kell generáljanak a partnereim. Á, nem untatlak, biztos tudod, hogy hogy megy ez...<br />
– Ja, igen. – valahogy összedőlt a buzi látszat egy pillanat alatt. Bár egy momentum még megmaradt. – A hajaddal mit csináltál tegnap?<br />
– Az, ja, igen. Na, tudom, ciki, de az egyik üzletben az üzletvezetőnő egy nagyon filigrán, bögyös, csinos nő. Esze is van, és tényleg ott van. Beszólt. Hogy azt mondja, „Nem kéne már magának kis színt rakni a hajára Tamáska, kicsit mintha kezdeni szürkülni” És megtúrta a hajamat. Ma megyek hozzá. Gondoltam, ha meglátja a színt, csak beletúr megint...... Érted, nem?<br />
</div><div class="para">Ödön röhögött. Hogyne értené, csak ugyanez a másik oldalról rettenetesen buzisnak nézett ki.<br />
</div><div class="para">Ödön vett egy mély levegőt, hogy a lényegre térjen, de Tamás megelőzte.<br />
– Tudom, hogy ez a Te lakásod, és én úgy vagyok itt, hogy az neked nem volt egyértelmű, igyekszem finoman fogalmazni, de mi lenne, ha megosztoznánk a lakáson egy darabig? Én nem zavarok sok vizet. Pontban hétkor kelek, megreggelizem és este nyolcig haza sem jövök. Keresek másik albérletet, de amíg nem találok másikat, maradjunk együtt, és neked fizetem a harminc rugót! Na, mit gondolsz?<br />
</div><div class="para">Ödön hátradőlt. Harminc rugó, reggelente friss, gusztusos reggeli, hmmmm, nem is rossz!<br />
– Rendben, de csak átmenetileg! – egyezett bele végül.<br />
– Természetesen! Akkor én most megyek is.<br />
</div><div class="para">Fogta kabátját, táskáját, biciklijét és kiment. Ödön még utánaszólt. <br />
– És minek a bicikli? Csak nem azzal jársz az ügyfelekhez?<br />
– Ugyan! A garázsig kell, rohadt messze tudtam csak bérelni egyet, tudod, tele van áruval, mintával, repi cuccokkal, nem állhatok az utcán! Na, mennem kell!<br />
</div><div class="para">És ezzel lecipelte a járgányt a lépcsőn. Féltávról még visszakiáltott.<br />
– Jaj, elfelejtettem megetetni a Jenőt és a Gézát! Megetetnéd őket?<br />
– Persze – készségeskedett Ödön, majd visszalépett az ajtóból. A többit már magának mondta.<br />
– De ki a fene az a Jenő meg a Géza?<br />
</div><div class="para">Nos, a nappali sarkában, egy lepedővel letakart terráriumban lakott Jenő, a hosszúszőrű bóbitás tengerimalac, és Géza a Sheltie. <br />
</div><div class="para">A nők által ideálisnak elképzelt férfi bátor és védelmező. Nem fél az éjszakai neszektől, bátran felkel, és megnézi, hogy mi az. Nem fél a támadótól sem, akár vére által is védelmezi a családját. Vannak a bajt kereső férfiak, akik a bajt kereső nőknek lettek kitalálva. Vannak még a hős férfiak. Vannak azok a férfiak, akik ügyelnek a hősies látszatra, de ha lehet, elkerülik a bizonyítási lehetőséget, és vannak azok a férfiak, akik letojják magasról, hogy milyen az elképzelt bátor férfiideál, és majréznak mindentől. Ödönt nehéz lenne bekategorizálni, de ha lehet, ő minden bizonnyal a legtöbb reménnyel kecsegtető csapatba állna be, még akkor is, ha valójában nem olyan. Mert a nőkért mindent.<br />
</div><div class="para">Na itt és most a gond ott volt, hogy nő sehol. S még a megkeresendő élőlények neve is férfiakra vallott, így aztán végképp elszállt az idilli kép, és Ödön ott állt azon gondolkodva, hogy miféle állat fog rá vicsorítani, ha felemeli a lepedőt. Persze nem is lenne magyar, pláne nem valaha katolikusnak nevelt, ha nem azonnal az ugrana be neki, hogy........<br />
– Fogadjunk a gatyámba, hogy kígyók! Ennek a félbuzinak kígyói vannak, hogy elijessze a szemétláda homofóbokat!<br />
</div><div class="para">És ha már idáig ilyen szépen eljutott, hát tovább is lépett, és rájött, hogy nagy valószínűség szerint a Jenő egy Fekete Mamba a Géza meg egy vipera. Mondjuk mocsári. Vagy homoki. Tényleg! Milyen stílusos lenne már, ha egy homokosnak homoki viperája lenne. Rá is jött egyből, hogy a Fekete Mamba nem lehet, csak és kizárólag két homoki vipera lapulhat aljasul, támadásra készen a lepellel letakarva. Na és itt jön elő a tökéletes nőhiány. Mert teszem azt, ha a szobában még lenne egy csinos szőke/barna/fekete, megfelelő dekoltázzsal ellátott hölgy, az Ödön azon nyomban, egy szerény piruett kíséretében tálalná fel a két homoki viperát, így viszont azon morfondírozott, hogy vajon mennyire kell ténylegesen enni adni a dögöknek. Tutira nem bírják ki, míg a fickó hazajön??? Már azon volt, hogy majd akkor azt mondja, nem találta meg a kaját, mikor felébredt benne a gyanú, mit csinál egy kígyó, ha nem etetik meg idejében? Ödön arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg elindulnak, és keresnek maguknak kaját, és eme gondolattól annyira kiverte a veríték, hogy gyorsan lerántotta a leplet a terráriumról.<br />
</div><div class="para">Jenő, a hosszúszőrű bóbitás tengerimalac, és Géza a Sheltie, a feltámadt reggelt azonnal fültépő visítással köszöntötték, és ettől Ödön jobban megijedt, mint két vérszomjas homoki viperától. Mert azok legalább csendben vannak.<br />
</div><div class="para">A terráriumnak nem volt teteje, és azon túl, hogy kicsit büdösek voltak, a két tengerimalac nagyon szolidnak és jólszituáltnak nézett ki. Ödön körülnézett, hogy mit is adhatna nekik enni. Keresés közben a keze ügyébe akadó dolgokat szépen a háta mögé halmozta. Pár pillanat alatt meg is lett egy tál csemege, némi előre darabolt répa kíséretében. Visszafordult, hogy akkor megetesse a bandát. De sajnos erre már nem került sor. Jenő és Géza ugyanis, kihasználva a sok terráriumban landolt dolgot, semmibe véve a lakhelyelhagyási tilalmukat, szépen megléptek.<br />
</div><div class="para">Ödön csak állt bambán, mint egy disznó. Valahogy úgy is érezte magát. <br />
– Ez a szerencsétlen Tamás, csak azt kérte, hogy etessem meg a Jenőt meg a Gézát. Erre én megszöktetem őket. Na most ilyenkor mi van? – tette fel a kérdést magának, miközben hosszan vakarta a fejét.<br />
</div><div class="para">Hát az van, hogy nem tudja. Sohasem volt se kutyája, se macskája, se homoki viperája. Egyszerűen nem tudja, hogyan kellene két elcsatangolt háziállatot visszaédesgetni a megszokott helyére. Úgy döntött, az a legegyszerűbb, ha a strucc módszert követi, és nem vesz tudomást az állatok hollétéről. Így aztán betette az ennivalót a terráriumba, fogta a kabátját és elment otthonról.<br />
</div><div class="para">A város a szokásos arcát mutatta. Dugó mindenütt. Az ember olyan könnyen elfelejti, hogy ezt hogy utálta. Cél nélkül autókázott. Valahogy átkerült a budai oldalra, de csak azért, mert úgy elbambult, hogy nem váltott sávot, és máris az Erzsébet hídon volt. Hát, ha már ott volt, gondolta, körbekocsikázik. Csakhogy a forgalom egyszer csak megakadt, egy lépést sem haladtak tovább. <br />
– Mi van?! Mennyetek már, tetvek!!! – morgolódott ízesen.<br />
</div><div class="para">De a tetvek nem mentek sehova. Sőt, az autók is maradtak. Ödön mérgében kiszállt az autóból. Ekkor látta meg, hogy bár a kereszteződés szabad, és a lámpa is zöld, senki nem mozdul, mert a kereszteződés túlvégén rendőrautók parkoltak, meglehetősen nagy összevisszaságban.<br />
– Fiúk, fiúk.... még nézzetek egy pár T. J. Hookert, akkor biztos rájöttök, ezt hogy is kell rendesen csinálni! – kiáltotta közepesen hangosan, vagy mondjuk úgy félbátran a rendőröknek.<br />
</div><div class="para">Közben persze nem értette, hogy a forgalom miért nem halad, hiszen rendőrök sem állták el az utat. Ödön elfelejtkezett minden magyar legfontosabb tulajdonságáról, az olthatatlan kíváncsiságról. Nem azért adott a magyar nép olyan sok Nobel díjas tudóst, oly sok felfedezést a világnak, mert olyan kimagasló az iskolarendszerünk, ááááááá, nem. Csakis azért, mert annyira kíváncsiak vagyunk, hogy egy baleset fél napra megbénít egy várost, de nem a helyszínelés miatt, hanem a kíváncsi nézelődők tömege miatt.<br />
</div><div class="para">Ödön sem tehetett mást. A forgalom nem haladt, mindenki a bankot nézte, hát ő is. Természetesen az ég egy adta világon semmit, de semmit nem lehetett látni, de mi mindent el lehet majd erről így is mondani otthon! Aztán egyszer csak történt valami. Az épületből felemelt kezekkel kijött egy láthatóan bankrabláshoz öltözött férfi, majd nem sokkal később még kettő. Közülük az egyik oly vad öltözékben, hogy még a londoni metróhoz szokott Ödön is felhúzta a szemöldökét.<br />
– Nocsak, egy kakadu! – morogta maga elé.<br />
</div><div class="para">Már visszaült az autóba és látszott, hogy ha lassan is, azért csak megindul a forgalom, amikor a rendőrök kikísértek egy furcsa nőt az épületből. <br />
</div><div class="para">Nem az öltözéke volt furcsa, nem is az, hogy ketten támogatták, hiszen nyilvánvalóan túsz volt egy meghiúsult bankrablásban, hanem a tekintete. Csak egy percre csípte el, de az a tekintet teljesen kizökkentette. <br />
</div><div class="para">Látott ilyet. Egyszer. Nagyon régen. Még nem volt meg a nagy határnyitás, és még nem árultak Prágában minden sarkon sört, de azért érdemes volt átruccanni, és érdemes volt körülnézi. Ödön a haverokkal ment, egy koros, de még jó állapotú százhúszas Skodával. A lányt a zebrán ütötték el. Hogy hogyan került eléjük, arról megoszlottak a szavazatok, a vélemények meg teljesen eltértek, de azt biztosan állították mindannyian, hogy az út egyik szélén sem állt korábban, és lelépni sem léphetett a járdáról eléjük. Mindenesetre ott volt, és bizony elütötték. Félóra bizonygatás után megegyeztek, hogy tényleg nincs a csajnak semmi baja, és a végén olyan jól összebarátkoztak, hogy beültek egy kifőzdébe sztrapacskát enni. ÉS a lány végig ezzel a nézéssel nézett. És az Ödön megőrült tőle. Tudni akarta, hogy mi jár a lány fejében, segíteni akart neki, bármit megtett volna, csak ne nézzen így. Pedig ha tudta volna, hogy a lány csak be volt lőve...........<br />
</div><div class="para">Nem tudta. Mint ahogyan azt sem, hogy a hölgy a banknál szintén nincs teljesen magánál, és megállás nélkül azt ismételgeti, hogy harisnya meg kalap, ami nyilvánvalóan nem a beszámíthatóság legmeggyőzőbb jele.<br />
</div><div class="para">Ödön továbbhajtott, de nem tudott nyugodni. Valami kellett, ami túllendíti ezen, és rá is jött, hogy mi az. Bement az első útjába kerülő Tescóba, ami azért nem volt kis teljesítmény, mert tipikusan nem belvárosi üzleteiről híres az áruházlánc, és vett egy csomag mirelit sztrapacskát. <br />
</div><div class="para">Arcán üdvözült mosollyal ment haza. A konyhában telepedett le. Még fagyottan a sütőbe rakta, mert nem foglalkozott olyan apróságokkal, mint a felolvasztás. Elmerült az emlékek tengerében, és szénné égette a sztrapacska tetején a szalonnát. Azért jó volt. Még így is. Miközben evett, a konyhaszekrényből motozást hallott, majd kisvártatva előbukkant a szekrényből egy szőrös fej. A Jenő. Vagy a Géza. Vagy mindkettő egymás mögött. <br />
</div><div class="para">Végül is ez utóbbi volt, és most már, hogy jóllakott, és látott egy nőt, Ödön félelem nélkül megfogta és lakhelyükre paterolta a két szökevényt. A fotelba telepedett, és kinyitott egy üveg sört. <br />
– Az a nő.......vajon ki volt az a nő??? – ezen morfondírozott, míg a tengerimalacok meg nem ették az összes répát.<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-32379695965226187472010-04-17T22:45:00.004+02:002010-06-06T20:53:39.999+02:00Otthon, édes otthon!<div class="para">Ödön ment. Már az utat is alig látta, de fellelkesítette, hogy már látott Magyarokat, így ment. Mennie kellett, mert hamarosan hazaér. <br />
</div><div class="para">Az M0-ás vonalát elérve teljesen felébredt, adrenalinszintje az egekbe szökött, pulzusa megemelkedett. Merthogy majdnem lenyomta az útról egy ukrán kamion. Az Osztyapenkónál már érzete, hogy nem sok van hátra, és saját ágyában hunyhatja le megfáradt szemét.<br />
</div><div class="para">Nagy nehezen sikerült csak parkolóhelyet találnia, hiába no, Budapest nem a szabad parkolási rendszeréről híres, aztán csak röpült föl a lépcsőkön. A bejárati ajtaja előtt megtorpant. Belülről fény szűrődött ki. Ödön nyelt egy nagyot, felhúzta a nadrágját, mintha attól félne, hogy az elkövetkezendő percekben az magától akar majd megválni tőle, és megpróbálta kinyitni az ajtót. Nem sikerült.<br />
</div><div class="para">– Azúristenit a büdös tolvaj bandájának, már az ajtót is magukra zárják!!! – dühöngött magában, mert ezzel dugába dőlt a 'berontok és szétcsapok köztük' terv. Ki kellett találni valami mást. Lett is terv hamar, csak eddig tartott az idő, míg beugrottak a régi évek.<br />
– Oh, igen. – mosolyodott el magában – azok voltak a szép idők.<br />
</div><div class="para">A nosztalgia hullámai majdnem visszarepítették az időben, amikor még a E-klubban dolgozott, fiatal, kezdő pincérként. Akkoriban tanulta meg más szemmel nézni a diplomásokat. Tapasztalatból tudta, csak az egyetemisták tudnak úgy inni, mint egy ló. Kétkezi melós a nyomukba sem érhet. Az egyik amerikanisztika szakos ismertette meg az egész akkori brigantit a baseball nevű játékkal. Magát a játékot Ödön rettenetesen nem értette, de az ütő megtetszett neki. Be is szerzett egyet, és ha minden rendben van az ajtó túloldalán, akkor az a bizonyos ütő a bejárat mellett balra lévő seprűtároló bal sarkában van. Ödön már csak ilyen baloldali beállítottságú volt.<br />
</div><div class="para">Elővette kulcsát, és nagy nehezen kinyitotta az ajtót. A nehézség fokán kicsit fel is bosszantotta magát, mert ki látott már olyan betörőt, aki gondosan magára riglizi az ajtót?!<br />
</div><div class="para">Óvatosan a seprűtárolóhoz osont. Csupáncsak a vakszerencsének köszönhető, hogy nem fedezték fel azonnal, mert egyenesen nekiment a bejáratot szinte teljesen kitöltő biciklinek. Fel is borította volna, ha van hozzá hely, így viszont csak a lábát vágta be, de nagyon. Vak volt a szerencse, és úgy tűnt higiéniai szempontból elég pedáns is, mert jól hallhatóan zubogott a víz a zuhanyzóból.<br />
</div><div class="para">Ödön szitokszavak kíséretében kivergődött a bicikli képezte csapdából, majd nagy nehezen elérte az ütőt is. Ott volt, ahol négy hónappal ezelőtt hagyta. Kicsit balosan a sarokban.<br />
</div><div class="para">Boldogan megölelte régi-új barátját, és együtt indultak a csatába.<br />
– Na most majd megtanulja a büdös állatja, hogy nem törünk be máshoz, foglaljuk el a lakását, pancsoljuk el a melegvizét!<br />
</div><div class="para">Legjobban igazándiból ez utolsó pont fájt neki, mert angolhonban sem tudott egy jóízűt fürdeni, mert valahogy minden ügyködése ellenére vagy a kád volt rettenetes hideg, vagy a víz, vagy az egész fürdőszoba. <br />
</div><div class="para">Barátját jó szorosan markolva óvatosan a fürdőszobához lopakodott, majd egy torokhangon kiordított: ROHADT ANYÁD TE!!! közepette kiráncigálta a zuhany alatt békésen álldogáló férfit. A szerencsétlen megtámadott végtelenül megrémült, mivel éppen a haját mosta férfiaknak szánt színesítő samponnal, és a dobozon azt írták, legalább három percig kell a fejbőrbe és a hajra masszírozni, és eddig csak kettő telt el, és bizony a kirángatás alatt is csendesen csordogált szemébe a világosbarna árnyalat. Ettől persze a látása nem javult, az elméje sem tisztult ki, és a logikus gondolkodás valahol megakadt azon a ponton, hogy 'ezt most már le kéne öblíteni'. Mikor egészen ráébredt kiszolgáltatott helyzetére, összegörnyedt, amennyire csak tudott, hogy az őrült támadó nehogy a férfiasságára mérjen csapást. <br />
</div><div class="para">Mindeközben Ödön vadul rángatta áldozatát, és meglehetősen boldog lett, hogy ilyen egyszerűen el tud bánni egy tisztaságmániás betörővel, és lám-lám, milyen jó, hogy tavaly felújította a fürdőszobát, mert mennyivel könnyebb volt így kirángatni a fickót a zuhanysarokból. Mondjuk akkor még nem gondolta, hogy azért kellene különválasztani a zuhanyzást a fürdéstől, mert egyszer majd egy betörőt rángat ki a fürdőszobából.<br />
</div><div class="para">A hajszínezős idegen nem értette a lényeget, de jól hallhatóan ajánlatot tett a lakásban található értékek átadására, amivel csak jobban szította a tüzet, mert így Ödön joggal hihette azt, hogy a zsákmányt akarják vele megfelezni. Dühében már éppen azon volt, hogy jó nagyot vágjon a baseball ütővel valami fájósabb helyre, amikor jó hallhatóan megkopogtatta valaki a konyhaablakot. Ödön és az idegen is azonnal a konyhaablak felé fordította a fejét, így mindketten jól láthatták – helyesebben az idegen csak sejtette – hogy a szomszédban lakó, fél fülére süket, de süketségét éleslátásával pótló Kati néni az ablakhoz nyomja arcát, hogy még az eddigieknél is jobban lásson. Rég látott már meztelen férfit, ilyen pankrációs izét meg még konkrétan soha. Mellesleg az öregasszony hamar kapcsolt. Először csak arra figyelt fel, hogy milyen soká zuhanyzik már ez a szomszéd, aztán meg az jutott eszébe, hogy lehet nő van nála, azt meg azért meg kell nézni. És az emberek, bár gondosan elfüggönyözik a hálószobaablakot, a konyháról rendszerint megfeledkeznek. Pedig onnan van ám a panoráma! És így volt alkalma végignézni, hogy a dühödt Ödön szét akarja csapni a távolléte alatt a lakásba beengedett albérlőt. Pedig az Ödön anyukája ezt milyen jól eltervezte! Meg is beszélték ők ketten. Ha Ödön elmegy, jön majd egy albérlő, és a pénzből ketten elmennek a Pápát megnézni. És már össze is jött százhúszezer, de az még kevés. <br />
</div><div class="para">Szóval a Kati néni azonnal megértette a lényeget, hogy itten az Ödön nagy tévedésben leledzik, és igyekezett a maga kis szerény módján megakadályozni egy jelentős szponzor elvesztését. Elvégre Róma messze van.<br />
</div><div class="para">Ödön döbbenten nézte az öregasszonyt. <br />
– Mi a fenét akar ez a némber?! – morgott hangosan.<br />
– Kati néni SEGÍTSEN!!! – kiáltotta az idegen teli torokból. Na ezen az Ödön is megdöbbent.<br />
– Álljon meg a menet! Honnan tudod, hogy hogy hívják az Öreglányt? – kérdezte nagy döbbenettel.<br />
– Ő a szomszédom! Minden nap látom, és minden nap megkérdezi, hogy mit fogok csinálni, és állandóan kémkedik utánam! – mondta sűrű pislogás közepette az idegen, miközben bátortalan kísérletet tett, hogy szeméből kitörölje a színezősampont, amivel csak rontott a helyzetén, és már nem csak a szemét, hanem orrát is csípte a szer.<br />
</div><div class="para">Ödön ezen elgondolkozott.<br />
– Mi a neve? – kérdezte megenyhült hangon, mivel felidéződött benne, hogy ő is hogy utálja az Öregasszonyt.<br />
– Tamás, Kerekes Tamás. Én nem követtem el semmit .. – kezdte, de aztán szöget ütött fejében egy gondolat – Tán ismeri a hölgyet?<br />
– A Kati nénit? Hogyne, Anyám legjobb barátnője, hogy egyszer maradna a lakásában, mikor másnak dolga van! – morgott Ödön.<br />
– Hát én is ismerem az Anyukáját, Ödön! – könnyebbült meg Tamás. – Ő adta ki nekem a lakást, mikor Te Angliába költöztél.<br />
</div><div class="para">Na ekkor fordult egyet Ödönnel a világ. <br />
– A saját Anyám. A saját Anyám képes volt a hátam mögött kiadni a lakásomat, egyetlen szó nélkül! Ez elképesztő!.<br />
</div><div class="para">Kezéből kiesett az ütő, lába megroggyant, és a fotelba hanyatlott.<br />
– Igen, hazaértem. Már érzem!<br />
</div><div class="para">Az ablakban Kati néni fogatlan ínyével vigyorgott, mert elfelejtette, hogy a protézisét már lefektette éjszakára. Mikor látta, hogy ezek ketten már nem fogják megölni egymást, gyorsan hazasietett, hogy elmondja barátnéjának a történéseket, és hogy felkészüljenek a következő lépésre. Nem lesz könnyű menet, ezt az ablakban látottakból leszűrte.<br />
</div><div class="para">Tamás gyorsan visszaállt a zuhany alá, hogy lemossa a túlhatás alatt lévő festéket, majd felajánlotta Ödönnek, hogy válasszon magának hálóhelyet. Mert az otthon, az otthon, még ha lakik is benne valaki.<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-53344277458148277882010-03-22T22:38:00.009+01:002010-06-06T20:41:26.005+02:00Ödön<div class="para">Négy hónap. Ennyi volt. Van akinek hosszú, és van olyan, akinek semmire sem elég. Ödönnek épp elég volt. Ennyit bírt. Pedig de jól is hangzott az elején. Hogy is kezdődött........<br />
</div><div class="para">Már tizenkét éve robotolt ugyanannál a cégnél, ugyanannál a tulajnál. Pincér volt. Helyesebben felszolgáló. Az étterem neve háromévente megváltozott, csak a tulaj maradt ugyanaz, és persze a személyzet sem változott. Mindig megindokolták persze, hogy miért is kell új szerződés, meg új cégnév, meg új minden, de ezt nem igazán értette. Aztán sűrűsödni kezdtek a dolgok. Először jött a minimálbéren bejelentés, aztán egyszer csak a jattot fölözte le a tulaj. És már lehetetlen volt szívvel, lélekkel dolgozni, akkor meg minek. Ekkor döntött úgy, hogy világgá megy. <br />
</div><div class="para">Első lépésként felszállt a négyes villamosra, és ment egy teljes kört. Nappal. Csak úgy. Nem sokszor fordult elő az elmúlt tizenkét éveben, hiszen aki a szolgáltatóiparban dolgozik, annak nincs ünnepnap, nincs munkaszüneti nap, és nincs nagy nyári szabadság sem. A cél nélküli villamosozás meg egyenesen bűntény. <br />
</div><div class="para">Szóval ahogy ott ül, és javában bűnöz, meglát valakit, aki szintén meglátta őt, és megtörtént az a misztikus csoda, hogy a szemekben felismerés ragyogott fel, és egymás felé csörtetve a kezek szorításba gabalyodtak. Szomszédok voltak, csak épp ellentétes életritmusban éltek. De azért kedvelték egymást. Fradisok összetartanak, mondják. És ez tényleg így volt. <br />
</div><div class="para">Szóval ott és akkor, a négyes villamoson valahol a Blaha és a Mester utca között – miközben rendesen panaszkodtak egymásnak és szidták a rendszert ezerrel – elhangzott egy mondat. Egy mondat, ami aztán százas szeg módjára beverte magát Ödön fejébe, és nem mozdult. <br />
</div><div class="para">''Akinek egy csepp esze van, az innen gyorsan elhúz nyugatra. Ott Öregem, rendesen megfizetik az embert, aki dolgozik, az jól él! Csak pár évet kell lehúzni, aztán itthon lehet kiskirályként élni! Én mondom, mindenki, akinek egy csepp esze van, ezt csinálja!''<br />
</div><div class="para">És az Ödön határozottan kiskirály akart lenni. Nem érdekelték a császárok, a hadvezérek, de még a hercegek sem. Kiskirály, igen, az akar lenni. Mi kell ehhez? Eldöntötte, megnézte, megkereste a fellelhető összes információt. Mindenütt azt mondták, óvatosan, csak ha megvan a három legfontosabb dolog: nyelvtudás, nyelvtudás, nyelvtudás! <br />
– Na, ez nem lesz nehéz! – gondolta magában. És ez így is volt. Tizenkét éve volt már a szakmában, öt nyelven ki tudta magyarázni a számlát.<br />
</div><div class="para">Talált egy céget, aki kiközvetítette egy londoni étteremhez, és egy jó hónap múlva már úton is volt tízéves Astrájával. Csak úgy neki, bele a vakvilágba. És ment. Mosolygott közben, és látta magát, ahogy pár év múlva kiskirályként visszatér, és volt főnökétől – akit már vadul üldöz az Apeh, a Köjál és a Tisztiorvosi szolgálat – bagóért megveszi az éttermet. Rendbeteszi, minőségi szolgáltatást nyújt, és végül kilencvenkét évesen, egy Michelin csillag után csendben jobblétre szenderül.... Közben majdnem letolta egy kamion az útról. Még idejében észbekapott, hogy jobb lesz figyelni, mert még valaki más kapja meg azt a csillagot, a kilencvenkét évről nem is beszélve. <br />
</div><div class="para">Hogy aztán mi történt? Nos annyi, hogy a minőségi szolgáltatást nem várták el tőle, de a szeme is majd kifolyt, annyit dolgozott. Három hónap alatt duplájára nőtt visszereinek száma, elkeserítően keveset emelkedett számlája, mert bár jól fizettek, a lakhatás drága volt, a közlekedés drága volt, és az élet is drága volt. Neki meg a visszerei lettek egyre drágábbak, így aztán négy hónap után összepakolt és elindult haza. <br />
</div><div class="para">Az út rettenetesen hosszú volt. Odafelé fűtötte valami gyermeki lelkesedés, az ismeretlen utáni vágy, vagy hogy is mondják ezt a könyvekben. Benne volt ez a magasztos érzés, és csak úgy repültek a kilométerek. A visszerek. Biztos azok okozták, hogy ez most nagyon lassan ment. Jó magyarhoz méltó módon nem állt meg aludni egy éjszakára sehol. Amikor már nagyon fáradt, és ragadtak le szemei, megállt egy parkolóban, beállította a telefont, hogy egy óra múlva ébressze, és szundított egy keveset. Az anyósülés előtt a gumiszőnyegen már vagy hat Red Bullos doboz és két eszpresszó kávé pohár várta, hogy végre szelektíven kigyűjtsék. <br />
</div><div class="para">Így falták az aszfaltot. Ödön és a nyolc üres doboz. Bécs környékén eleredt az eső, de ez nem kedvetlenítette el. Már ha volt egyáltalán bármilyen kedve. A londoni négy hónapból nagyjából kétszer látta a napot, mert vagy épp a föld alatt volt, vagy aludt, amikor sütött, viszont megtanult egy rakás kifejezést az eső minőségét jellemezni, mert volt különbség. És ezt már két hét alatt megtanulta. A jelenlegi spit nem zavarta különösebben, nem is érdekelte, csak taposta a pedált, és közben azon gondolkodott, hogyan tovább. <br />
</div><div class="para">Meglepően gyorsan rájött, hogy meg kell állnia ennivalót venni, mert otthon semmi, de semmi kaja. Nagy teljesítmény volt ez tőle, bár ezesetben nyilvánvalóan a Red Bull megalkotóit illeti a dicséret. <br />
</div><div class="para">A nagy fátyolon át egyszer csak bevillant neki egy Tesco tábla. Öt perc és jobbra. Ezt mondta. Nosza! Nem volt rest le is tért jobbra. Ott sajnos csak a leállósáv volt, és szerencsére erre is rájött viszonylag hamar, így a maradék három percben nagy koncentrációban vezetett. Meg is találta a lejáratot, sőt, még a Tescót is. <br />
</div><div class="para">Meglehetősen kevesen parkoltak a parkolóban, bár ez éjjel tizenegykor annyira nem meglepő. <br />
</div><div class="para">Találomra válogatta a polcról a dolgokat, igazándiból nem is figyelt. Kenyér, valami vajféle, és párizsi. Mindössze ennyit akart venni, amikor furcsa és meglepő dologra figyelt fel. A mögötte lévő soron egy férfi és egy nő bonyolódott kisebb hitvitába azon apró dolog fölött, hogy kaukázusi vagy Tesco gazdaságos kefirt vegyenek-e. <br />
</div><div class="para">Ödön csak fülelt. Az álmossága valahogy elszállt, tizenhárom óra vezetéssel a háta mögött friss lett és üde. Lassan követni kezdte a házaspárt. Szeme előtt jól érzékelhető és egyre indulatosabb veszekedés volt kialakulóban, aminek tétje minden bizonnyal a vasárnapi ebéd megkomponálása volt. A férj a legegyszerűbb és legolcsóbb hozzávalókat rakta a kosárba, hogy aztán a feleség minden tételt megkritizáljon és kicseréljen, majd újabb vita után az eredetire cserélje. <br />
</div><div class="para">Ödön egész a hentespultig követte őket, majd nem bírva magával eléjük állt, és nekik szegezte a kérdést:<br />
– Hát Önök is Magyarok! Végre, olyan jó ha az ember földijeivel találkozik! Úgy örülök! Régóta itt vannak?<br />
</div><div class="para">Az asszonyba belefagyott a szó. A férj nagy döbbenten csak annyit bírt mondani:<br />
– Csak úgy félórája.....<br />
</div><div class="para">Ödön megölelte őket és közölte, ha bármiben segítség kell, csak szóljanak. <br />
– Segítsük egymást, ha már oly messze vagyunk a hazától! – és ezzel elsietett a kasszához.<br />
</div><div class="para">Hallotta, de agyáig már nem jutott el a veszekedés, ahogy az asszony lekapta az urát két lábáról, hogy:<br />
– Megmondtam, hogy ne ilyenkor jöjjünk, mert tele lesz őrültekkel! Hát nem megmondtam! Láttál már ekkora szerencsétlent! Istenem, vajon az orvosai tudják, hogy megszökött? Te, Ember! Nem kéne mentőt hívni?<br />
</div><div class="para">És Ödön ment. Ment, haza. Álmosan, de boldogan. Végre találkozott magyarokkal!<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-81643994046577218502010-03-07T19:20:00.004+01:002010-06-03T22:25:56.142+02:00My name is Bond.........<div class="para">Magduska azt se tudta, mi történik vele, csak hagyta megtörténni a dolgokat. Így aztán először kikísérték egy mentőautóhoz, ahol megállapították, hogy kutya baja, aztán beültették egy rendőrautóba, és hazavitték. Ede persze még nem volt otthon, de az ajtóban ott állt Éva, nagyon aggódva. <br />
– Jaj, végre itthon vagy, úgy aggódtam miattad! – kezdett bele azonnal a kéztördelős mondókájába, ám mielőtt még komolyabban belelendülhetett volna, a rendőrök megakasztották.<br />
– Minden bizonnyal rengeteg megbeszélni valójuk van, de ha lehetne, ezt ne most tegyék meg. A hölgynek pihenésre van szüksége, ha lehet azonnal. – és ezzel Magduskát bekísérték a lakásba, és nyomatékosan megkérték, hogy próbáljon pihenni.<br />
</div><div class="para">Ez úgy tűnik, nem volt nehéz feladat, mert reggel tízkor a telefoncsöngésre ébredt. A főnöke volt, és közölte, hogy tudja mi történt, és ne is álmodjon arról, hogy ilyen állapotban revíziózhat. Maradjon csak otthon és pihenjen, majd hétfőn folytatja a munkát. Életében először boldog volt, hogy nem kell dolgozni menni, és visszafeküdt az ágyba.<br />
</div><div class="para">Arra ébredt, hogy valaki melléfekszik az ágyba, és a hátát simogatja. Istenem, Ede, olyan jó, hogy itt vagy, gondolta, és hátranyúlt, hogy viszonozza a kedvességet. Furcsa volt. Ede valahogy összement. Azért a biztonság kedvéért csúsztatta lejjebb a kezét, míg egy oda nem illő dologhoz nem ért.<br />
– Ede, te pelenkában vagy! – fordult meg hirtelen, és találta magát szemtől szembe az egy szál pelusba öltözött Dénessel. Dénes szájában cumival próbált mosolyogni, de csak óvatosan, nehogy a cumi kiessen. A szeme mosolygott, de az nagyon.<br />
</div><div class="para">Miután kölcsönösen kimosolyogták magukat, Dénes kivette a cumit, majd bejelentette a nagy hírt.<br />
– Néni hamm. Gyede. hamm.<br />
</div><div class="para">Nem nagyon volt kedve kimászni az ágyból, és nem is értette, hogy miért kellett most őt felkelteni, de Dénes nem hagyta magát. Kis kezének minden erejével elkezdte Magduskát lefelé lökdösni az ágyról, miközben bőszen ismételte magát.<br />
– Hamm, hamm, gyede, hamm!<br />
</div><div class="para">Magduska megértette, hogy visszautasíthatatlan vacsorameghívást kapott.<br />
</div><div class="para">Kikecmergett az ágyból, köntöst és papucsot vett, majd a cipőjében majd hanyatt esve kivonszolta magát a szobából. Az ajtóból még rosszat sejtve visszanézett, és nem is csalódott. A kis pernahajder az ágy közepén ugrált, hogy csak úgy rugózott rajta a pelenka.<br />
</div><div class="para">A konyhában Éva sürgölődött. Az asztalon már egy tányéron volt kikészítve felkarikázott kaliforniai paprika, koktélparadicsom és lila hagyma, enyhén megsózva és olajjal meglocsolva. Mellette másik tányéron ropogósra sütött császárszalonna. Éva épp a rántottát forgatta nagy óvatosan a serpenyőben. <br />
– Na, ez kész is! – mondta nagy elégedetten. – Jó reggelt, kész a reggeli!<br />
</div><div class="para">Magduska felhúzta szemöldökét.<br />
– Hogyhogy reggeli? Dénes azt mondta vacsora van!<br />
– A kis bitang, jól átvert! – mosolygott Éva. – Majdnem dél van, és hát péntek, szóval gondoltuk, átjövünk és felébresztünk, nehogy elkéss a temetésről!<br />
– Oh, a temetés! Teljesen kiment a fejemből. Köszönöm Éva! És a reggelit is! Vagyis az ebédet!<br />
</div><div class="para">Először azt gondolta, nem fog tudni ennyi mindent megenni, de mikor rájött, hogy egy teljes napot és két éjszakát átaludt, rátört az emberes éhség is. Míg nézték, hogyan pusztítja el a reggelit, Éva elmesélte, hogy többször is átjöttek a Dénessel ellenőrizni a helyzetet, de mivel mindig egyértelmű hangok hallatszottak, inkább nem zavartak. Meg hogy volt itt egy kedves, ám nagydarab fiatalember, akit állítólag a főzősuliból ismer a Magduska, meg ott volt valami raktárnál is, na és ő is üdvözletét küldi, meg majd még jön. Magduska csak hallgatott.<br />
– Szóval itt volt a Maffiózó – gondolta – vajon most miben mesterkedik?<br />
</div><div class="para">Elmélkedését Éva szakította félbe. Felállt és elbúcsúzott.<br />
– Mennünk kell a nagyokért az iskolához, még fel kell öltöztetnem Dénest, és ez általában el szokott húzódni! Szia, és kitartást a mai naphoz! Tudod, este már jön az Ede!<br />
</div><div class="para">Magduska az utolsó morzsáig megette a reggelit, lezuhanyzott, majd nagy kedvetlenül felöltözött. A temetések mindig rossz érzéssel töltik el, akkor is, ha nem közeli ismerős az elhunyt. Ám most, hogy az elhunyt halálában aktív szerepet játszott, még a hideg is kiverte a rá váró feladattól. Nincs mese, ennek ellenére, vagy épp ezért, menni kell.<br />
</div><div class="para">Felvette a fekete szoknyáját, lila blúzt vett a fekete kardigán alá, felvette hosszú szárú csizmáját, és megnézte magát a tükörben. <br />
</div><div class="para">Nem tudta, milyen öltözékben illik megjelennie egy gyilkosnak. Kicsit töprengett, majd úgy döntött, a gyilkos egyenlő a távoli rokonnal, ezért a szemét halvány lilával kiemelte, szájára nagyon enyhe rúzst kent, hajába fekete csatot tett.<br />
</div><div class="para">A kelleténél fél órával hamarabb elindult. Azt gondolta, majd keres magának egy eldugott zugot, ahol senki sem bámulhatja, de azért a végtisztességet is megadhatja az elhunytnak. Számítása nem jött be, mivel régi szokás szerint az elhunyt kendőtársai, vagyis a Házmesterné meg még egypár korabeli asszony siratóénekekkel várták a gyászolókat, és lehetetlen volt úgy elmenni mellettük, hogy ne vegyék őt észre. Össze is súgtak, ahogy kell. Magduska beállt egy sarokba, és figyelte, ahogy a légüres tér növekszik körülötte. Senki nem ment a közelébe, viszont mindenki nézte őt egy darabig. Aztán megjelent Kis Tizedes, aki tüntetőleg mellé állt, és még barátságosan kezet is nyújtott neki. A Tizedes rettenthetetlen volt. Magduska ügyködése nettó egymilliót jelentett a következő havi fizetéssel, és bizony tizedike már nem volt nagyon messze. És nem mellesleg még csurranhat-cseppenhet valami az amerikaiaktól is. <br />
– Még ha ez a nő az egész temetőt felrobbantja véletlenül, akkor is mellette maradok! – határozta el magát a rengeteg ellenséges tekintet kereszttűzében. – Nem vagyok én a saját pénztárcám ellensége! – bizonygatta magának igazát.<br />
</div><div class="para">A szertartás hamar véget ért, leszámítva egy apró incidenst. A kis kápolnában ugyanis egyre-egyre többen lettek. Annyian, hogy már nem is fértek be. A Házmesterné időben kapcsolt, hogy azért ennyi rokona és ismerőse akkor se lehetett volna a Kovács Néninek, ha ő a Macska Klub elnöke. Az egyik alkalmazottal folytatott rövid diskurzus után a mikrofonhoz lépett, és tájékoztatta az egybegyűlteket, hogy Kalmár Imre temetése az épület hátsó oldalánál lévő ravatalozóban lesz. Így már zavartalanul, családias szűk körben zajlott le a megemlékezés.<br />
</div><div class="para">Magduska olyan gyorsan igyekezett elillanni, amilyen gyorsan tudott, ám meglepő módon a Házmesterné mégis elkapta egy mondat erejéig.<br />
– Mégiscsak tisztességesebb, mint amilyennek gondoltam. A lányok azt mondták, nem lesz mersze eljönni. Én örülök, hogy mégis megtette. A macskákra ne legyen gondja. Füstöst most már én gondozom, a Cirmost sajnos el kellett altatni.<br />
</div><div class="para">Magduskának egyrészt fogalma sem volt, hogy ezt most miért mondja el neki, másrészt nem tudta, mit is kellene erre szólni, úgyhogy egyszerűen csak megköszönte és elment.<br />
</div><div class="para">Hazaérve a nappaliban ledőlt az kanapéra, lábáról leráncigálta a csizmát, és nemes egyszerűséggel ledobta a földre. A kabát a fotelben landolt, a hajcsat pedig valahol a padlón. Kitörni készült a régi, rumlis, hamisíthatatlan Magduska.<br />
</div><div class="para">Nem tudta, mennyi időt töltött az ágyon mozdulatlanul, mígnem arra riadt, hogy csengetnek.<br />
– Az Ede, megjött az Ede! – vidult fel lelke, és talajt sem érve lábával röpült az ajtóhoz.<br />
</div><div class="para">Jó nagy hanggal ért földet, mikor kinyitotta az ajtót és meglátta az ott várakozó szürke kabátos, kalapos férfit. Jól öltözött és jóképű volt, de mégsem az Ede.<br />
– Jó napot asszonyom! A Köztársasági Őrezredtől jöttem. Megengedi, hogy pár percig zavarjam?<br />
</div><div class="para">Magduska nem tudott mit szólni, csak szélesre tárta az ajtót. A férfi belépett, kabátját és kalapját levette, majd Magduskának nyújtotta.<br />
– Köszönöm. Hol tudnánk zavartalanul beszélni?<br />
</div><div class="para">Magduska meglepetten elvette a felé nyújtott ruhadarabokat, majd kezével a nappali felé intett. Kicsit össze volt zavarodva, és nem is tudta, mit akarhat ez az alak tőle, így mérhetetlen zavarában a kabátot a kalap társaságában a cipőtartóba gyömöszölte.<br />
</div><div class="para">A férfi után ment, aki már kényelembe helyezte magát az egyik fotelban.<br />
– Megkínálhatom egy itallal? – kérdezte neveltetésének megfelelően Magduska.<br />
– Köszönöm, szolgálatban soha, semmit, és ez most szolgálati ügy. Hivatalos minőségemben jöttem Önhöz. A Köztársasági Őrezred Századosa vagyok. Juhász Imre – nyújtotta kezét a férfi.<br />
– Örvendek – viszonozta a kézfogást Magduska. – Megkérdezhetem, hogy mi az a szolgálati ügy, ami ide hozta Önt?<br />
– Azt gondolom, hogy ez egyértelmű, ugye?<br />
– Nézze Uram! Higgye el, bármely más napon szívesen részt veszek bármilyen barkochba játékban, de a mai napom nem igazán ideális erre!<br />
– Oh, persze, elnézést, máris mondom! Tehát, amikor Ön véletlenül kinyírta, oh elnézést, durván fogalmaztam, szóval amikor parkolás közben halálra gázolta a később Aslanként azonosított körözött terroristát, mi kizárólag az Ön érdekeit szem előtt tartva nyomozni kezdtünk Ön után. Egy emberünk figyelte, és hát követte, de pusztán csak az Ön érdeke miatt, hiszen várható volt, hogy Aslan tettestársai megpróbálnak bosszút állni haláláért. Figyeltük Önt, hogy szükség esetén megvédhessük, ugye érti?<br />
– Ööööööö …........ hogyne..... – bizonytalankodott Magduska.<br />
– És aztán Ön fantasztikusan viselkedett! Oktatni sem lehetett volna szebben kivitelezett akciót! Ön egy igazi őstehetség! Vannak emberek, akik úgy élik le az életüket, hogy sohasem derül ki, istenadta tehetségük van valamihez, és akkor Önnek itt a remek alkalom, és nem habozik, megmutatja, hogy igazi Mata Hari!<br />
</div><div class="para">Magduska azt hitte, rosszul hall. Még hogy ő a Mata Hari! Ki hallott már ekkor baromságot!<br />
– Lehetőséget kínálok Önnek, olyan lehetőséget, amit az ember csak egyszer kap az életben. Nézze csak meg távolról. Adva van egy katonailag képzetlen egyszerű nő, aki kevesebb, mint két óra alatt elintéz két, a világ legtöbb országában körözött bűnözőt, rendőrkézre adja őket, és emelt fővel távozik. Még a kiképzésen részt vett embereknek is csak több évi gyakorlással merészkednek ilyen veszélyes feladatra.<br />
</div><div class="para">A Köztársasági Őrezred tagjaként lehetősége lenne védett szerepben kamatoztatni tehetségét, és jó ügyet szolgálna. Persze ne olyan kémes, lövöldözős, autóüldözős munkára gondoljon, mint ami az amerikai filmekben van, sokkal inkább a finom női lelket kellene megmutatni a feladatban! Ugye érti?<br />
– Nos nem, nem egészen értem! – a döbbenettől pislogni is elfelejtett Magduska.<br />
– Képzeljen el egy helyzetet, amiben hozzánk érkezik egy igen fontos ország igen fontos személye, és a mi feladatunk a biztonság szavatolása. Ám az ellenség sem rest. Le kell ellenőrizni minden helyszínt és személyt, aki csak képbe kerülhet, de persze mindezt úgy, hogy az esetleges elkövetőket ne riasszuk el nyilvánvaló lépésekkel. Kicsit titkos ügynök, kicsit nyomozó, most talán így már érthetőbb?<br />
</div><div class="para">Magduska a gondolataiba merült. Tengerpartot látott, egy csinos lány futott ott falatnyi bikinijében, naplementekor. A homokban lábnyomokat talál. Követi a nyomokat, amik egy nyaralóhoz vezetnek. Belopakodik az ajtón. A földön eldobált ruhadarabok....<br />
– Nos, mit gondol? – kérdezte a Köztársasági Őrezred embere.<br />
</div><div class="para">….... lenyúl, és felemel egy ruhadarabot.<br />
</div><div class="para">Magduska keze lehanyatlik a fotel mellett. Keze a földön keres.<br />
</div><div class="para">A Köztársasági Őrezred embere mosolyogva néz. A helyzet kedvezően alakul.<br />
</div><div class="para">A padlón lassan kutató kéz célba ér.<br />
</div><div class="para">A Juhász Imre a Köztársasági Őrezred századosa Magduskához hajol.<br />
– Nos, mit gondol?<br />
</div><div class="para">Magduska megszorítja a földön talált tárgyat, majd nagy lendülettel pofán csapja vele a Köztársasági Őrezred emberét. Az kínjában felkiált. Magduska a magassarkú csizmát találta meg. És most a hegyesebbik végével csépeli szerencsétlen áldozatát!<br />
– Mata Hari!!!! Mata Hari!!!!!! Hát akkor már, miért nem James Bond??? Kérdezze már meg, hogy mi a nevem, én meg mondom, hogy My name is Bond! Sült Bolond! – kiabálta, és közben eszelősen püfölte szegény embert.<br />
</div><div class="para">A férfi négykézláb esett ülő helyzetéből a földre, és próbálta védeni kezével fejét, így viszont nyílt támadási felületként kínálta fel hátát, amin sorakoztak is az ütések rendesen. És közben Magduska visítozott, ahogy torkán kifért.<br />
– My name is Bond! My name is Bond!<br />
</div><div class="para">A köztársasági Őrezred embere négykézláb az ajtó felé menekült, miközben sűrűn soroztak hátán a magassarkú csizma csapások. <br />
</div><div class="para">Ekkor kulcs zörren a zárban és belép Ede. A furcsa szado-mazo kép láttán megdermed. Még sohasem látta Magduskát dominaként egy meglett korú férfit bőrcsizmával elverni, és még sohasem látott meglett férfit négykézláb menekülni egy női harminckilences bőrcsizma elől. Nyelt egy nagyot.<br />
– Nem tudom, mit csináltok és mennyi ideje, de én most egy kicsit magatokra hagylak, hogy befejezhessétek ezt az akármit, amit csináltok......... – mondta Ede, és hátralépett.<br />
</div><div class="para">És míg Ede beszélt, Juhász Imre a Köztársasági Őrezred többszörösen kitüntetett katonája, kihasználva a felkínálkozó nyitott ajtót, kinégykézlábazott rajta, ahogy csak erejéből telt.<br />
</div><div class="para">Magduska ott maradt a nyitott ajtót bámulva, ahol eltűnt a szerelme és az áldozata.<br />
</div><div class="para">Csalódottan ejtette ki kezéből a csizmát. Szeme könnybe borult. Kitámolygott az ajtón, és ott találta Edét a lépcsőn ülve. <br />
</div><div class="para">Leült mellé. Fejét a vállára borította.<br />
– Ha bőrruha lett volna rajtad, egész meggyőző lettél volna. – szólalt meg Ede.<br />
</div><div class="para">Magduska nem szólt, csak szipogott.<br />
– Mondd, lesz nekünk egyszer normális életünk? – kérdezte teljesen feleslegesen Magduskától.<br />
</div><div class="para">(Juhász Imre a Köztársasági Őrezred kitüntetett tagja a kocsiba ülve bejelentkezett telefonon a központba:<br />
– Nos a hölgy határozottan visszautasította a felajánlott pozíciót!<br />
– Értem – mondta a hang a telefonban – gondolja, hogy tartanunk kell tőle?<br />
– Semmiképp, semmiképp! Csak egy ártatlan hétköznapi APEH ellenőr! – fejezte be gyorsan a hívást, hogy teljes figyelmével a sérülései felé fordulhasson.)<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-1343999455030417302010-02-19T23:13:00.003+01:002010-06-03T22:08:06.433+02:00Véletlenül kinyírtam, baj?<div class="para">Magduska csak forgatta a fejét, és a négy férfit nézte. Nem tudta eldönteni, hogy ezek végül is mi a fenét akarnak tőle. Szavukat se értette, a kifejezéseik sem voltak valami egyértelműek, mikor meg megpróbálta mimikáról kitalálni, hogy mi játszódhat éppen, rá kellett jönnie, hogy egy, ezeknek nincs mimikája, kettő, neki meg gyakorlata nincs abban, hogy milyen arckifejezés milyen jelentéssel bírhat. Nem CIA ügynök, csak egy egyszerű APEH ellenőr, ott ez nem elvárás. Jelenleg.<br />
</div><div class="para">Puma döntésre jutott. A nők szívére mindig lehet hatni.<br />
– Jól van, nézd, értem én. Mi itt most rád törtünk, elraboltunk, és dacos vagy. De ez a te érdekedben történt. Miattad, érted! Ha megállnak előtted a flancos nyomozó urak, bekerülsz a rendszerükbe, aztán ha csak elszellented magad, tudni fogják. Hát mi lesz az emberből, ha még csak egy jót sem finghat?<br />
</div><div class="para">Úgy érezte, remek kis beszédet adott elő. Ahogy a többiekre nézett, mind helyeslően bólogattak fejükkel. Csak az az elvetemült nő nézte elmélázva a plafont.<br />
</div><div class="para">Ekkor Rodrigo vette át a stafétát.<br />
– Aslan fontos ember volt. Az egyetlen, aki arc nélkül, profi módon, de minden szervezettel barátságosan dolgozott. Oroszlán volt Aslan. És aki Aslant elintézi, az egy hős lesz. De csak akkor, ha Aslan vérző teteme mellől felveszi a sors által nyújtott lehetőséget, és él vele!<br />
</div><div class="para">A Puma és Mr. Smith is helyeslően bólogatott.<br />
</div><div class="para">Magduska kezdte kapiskálni már. Aslan, ez valami arab szó lehet. Ja, ezek biztos iszlám hívők.<br />
– Allah akbar! – mondta az egyetlen mondatot, amit egyszer egy filmben hallott. Vagyis: Allah nagy.<br />
</div><div class="para">A Puma, Joe, Mr Smith és Rodrgio döbbenten nézett. <br />
– Ez meg mi a szar volt? – súgta oda Rodrigo Joenak.<br />
– Nem tudom, de ez a nő nekem nagyon gyanús. Biztos, hogy nem beépített ember?<br />
</div><div class="para">Puma intett a többieknek, hogy hagyják csak, majd Ő.<br />
– Allah Akbar!<br />
</div><div class="para">Magduska megnyugodott. Na jó, akkor ezek csak valami iszlámista banda tagjai. Kicsit gondolkodott, majd eszébe jutott. Nincs rajta kendő, pedig az kötelező a hívők körében. Lehet, hogy ezért ilyen izgatottak ezek?<br />
</div><div class="para">Mivel úgy gondolta, legegyszerűbb, ha finom célzásokat tesz rá, a felé forduló Pumára nézett mereven.<br />
</div><div class="para">Puma arra gondolván, hogy most végre övé Magduska teljes figyelme, lezseren féllábával rálépett egy székre, majd könyökével térdére támaszkodott, így feje egy vonalba került Magduskáéval.<br />
– Így kettőnk között, igazán elárulhatná hogyan jutott Aslan nyomára? Miből jött rá, mire készül? Követte, hmmm?<br />
</div><div class="para">Magduska szemével felfelé nézett a saját feje teteje irányába. Puma rögtön kapcsolt.<br />
– Oh, értem. Föntről jött a tipp. És kitől?<br />
</div><div class="para">Magduska nem értette, hogy ezt miért nem lehet megérteni? Csak adják a kendőt és kész. Mérgében fújtatott egy nagyot.<br />
– Áh, értem! – csapott le megint Puma. Legfelső körök. Igen, mindenki sáros valamiben odafent. Fizettek magának? Mennyit kapott?<br />
</div><div class="para">Magduska kezdte azt gondolni, hogy mégsem a kendő lesz a baj, de akkor meg mi? Talán a Luigi? Ezeket küldte volna a Maffiózó? Tényleg! Biztos az a mocskos Maffiózó keze van a dologban! <br />
– Nem mentem el az utolsó alkalomra, mert akkor halt meg a Kovács néni, aztán most így áll rajtam bosszút. – gondolta. És nagy dacosan felszegte a fejét. Na, ezek aztán beszélhetnek neki! Luigi, kitartás! Én nem adom fel! – és harci kedve magasra csapott.<br />
</div><div class="para">Puma csak nézte, hogy a nő arca megkeményedik, dacos lesz, fejét felszegi, és mereven nézi a falat.<br />
</div><div class="para">Odafordult a többiekhez.<br />
– Nem jutok vele semmire. Szerintem kiképzést kapott. Nem marad más hátra, kényszeríteni kell, hogy feladja megbízóit, és hogy hogyan talált Aslan nyomára. Vallatni fogjuk! Mr. Smith, készítsd elő az injekciókat. Menjünk vele a hátsó szobába, hátha sikítozni fog. Rodrigo, te hozd a nőt! Joe, nézz szét kint, hogy minden rendben-e!<br />
</div><div class="para">Rodrigo kelletlenül odalépett Magduskához, és leoldotta a kötést, amivel lábát a szék lábához kötözték. Azt akarta, hogy Magduska úgy sétáljon el saját lábán a másik szobába, hogy a szék hozzá van kötözve még. <br />
– Stand up! – szólt Magduskára.<br />
</div><div class="para">Erre még emlékezett, és meg is próbálta, de elgémberedett lába nem engedelmeskedett. Aggódó arccal nézte lábait. Rodrigo is odanézett. Megemelte Magduska lábát, majd elengedte. A gravitáció működött a szobában. Összenéztek, Magduska döbbent arcán egy könnycsepp gördült le. <br />
</div><div class="para">Ezt ne, na ezt ne!! – gondolta magában Rodrigo. Egyszerűen utálta, ha egy nő sír. Kedvesen elkezdte hát ütögetni Magduska lábát, hogy visszatérjen a vérkeringése a rendes mederbe, ám ahogy lóbálta a lábat, és közben ütögette tenyere élével, véletlenül megütötte a térdkalács-reflex pontját, és Magduska lába gyönyörű ívben állcsúcson rúgta. Mivel Rodrigo maga is egy laza guggoló pózban volt, készen arra, hogy felálljon, izmai engedték a mozdulatot tovább vinni, így kecses ívben az asztalra szállt. Ekkor ért vissza Joe. Nem látta, hogy ténylegesen mi történt, csak azt, hogy Rodrigo szép ívű pályára áll. Odalépett, és előredőlt, hogy Magduskának lekeverjen egy nagyot, csakhogy ekkorra már visszatért lábaiba az élet, így felállt, és hogy segítsen, körbefordult, hogy hol találhatna szegény embernek vizet, így a szék lábával pofán kapta az éppen érkező Joe-t. Megtett egy teljes kört, mert azon az oldalon nem látott se poharat, se vizet, így volt alkalma még egyszer lendületből fejen kapni Joe-t. Több utcai késelés veterán hőse, a bronxi utcák fehér boxbajnoka kiütve feküdt a földön. Mr. Smith nézett ki a másik szobából, hogy miért nem jönnek már. Mikor meglátta a fenekén székkel járó Magduskát és a két alélt társát, visszaszólt a Pumának.<br />
– Fegyvert! A nő elintézte Joe-t és Rodrigot!<br />
</div><div class="para">Puma egy Beretta AS70-est szorongatott kezében. Felkészült rá, hogy lelövi a nőt, de nagyon fontos volt, hogy megtudják, hogyan jutott Aslan nyomára. Ezért lassan és érthetően megpróbálta megkérdezni.<br />
– Hogy találta meg Aslant? – és hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, végre kibiztosította a fegyvert.<br />
</div><div class="para">Magduska megértette. Hogyan találtam meg Alsant. Ezt akarják tudni. Okés, ki az az Aslan? Az ember gondolatait nagyon ki tudja tisztítani, ha egy fegyver csövével néz szembe. Magduska is tisztán kezdett emlékezni, hogy a papírokon, amiket a Tizedessel elfaxoltak, ez a név is szerepel. A fegyver tényleg jótékonyan hatott a gondolkozására. Megértette. Ezek azt akarják tőle megtudni, hogy hogyan jött rá, hogy ki az a fickó, és miért ölte meg. Nyelt egy nagyot, és bevállalta. Összeszedte valahogy az angol szavakat. És mivel úgy gondolta, ha lassan mondja jobban megértik, szótagonként rágta szájukba.<br />
– Véletlenül kinyírtam, nem tudtam a nevét, baj?<br />
</div><div class="para">Puma csak pislogott, mint béka a tavirózsán. Ez nem lehet. Aslan volt a rombolás Góliátja, erre jön egy ilyen kis senki???? Már-már kezdte leereszteni a fegyvert, mikor ráeszmélt, a nő most húzza kelepcébe! Észnél kell lenni! Két társát már elintézte!<br />
</div><div class="para">Ekkor fegyveresek rohantak be a félig nyitva hagyott ajtón, és mielőtt Puma azt mondhatta volna, hogy brekk, már bilincs volt a kezén. Nem értette, nagyon nem. Vagyis dehogynem. Mélységes tisztelettel biccentett Magduska felé.<br />
– Profi! Igazi profi! – ezzel elvitték.<br />
</div><div class="para">Magduska csak nézte a kavarodást. Mi a fene folyik itt, és miért nem veszi már le valaki a fenekéről és a karjáról a széket?! Ekkor lépett elé a Maffiózó.<br />
– Jöjjön, hölgyem! Mára már elég volt az izgalom, menjünk, főzzön nekünk valami finom olaszosat!<br />
</div><div class="para">Magduska nem mert szólni. Levágták a köteleit, a szék a padlón koppant. Fogalma sem volt, hogy mi történt és történik körülötte, de elhatározta, ha egyszer az életben választania kell, akkor az olasz maffiát fogja választani. Volt alkalma végignézni, ahogy az alélt Joe-t és Rodrigót megbilincselik, és hordágyra rakják. <br />
– Véletlen volt, tudja! Nem tehetek róla! – mondta a Maffiózónak.<br />
</div><div class="para">A maffiózó szeme sarkából végigmérte, majd azt mondta:<br />
– Ha maga mondja.........<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-56535184805337332832010-02-18T21:53:00.004+01:002010-06-03T21:41:46.271+02:00Kopp-kopp<div class="para">Agya automatikusan vitte a megszokott útvonalon. Nem is gondolkozott, nem is nézett semerre, és amilyen mákja volt, azonnal jött minden csatlakozás. Gondolatai a pénz körül forogtak. Vajon mekkora összeg lesz a jutalom? Biztos vonnak le belőle forrásadót, meg majd itthon az szja, meg persze a járulékok, de azért csak marad valamennyi egy nyaralásra. Szigetre vágyott, trópusi szigetre. Olyan helyen még úgysem volt. Bement az épületbe, miközben agya azon járt, hogy milyen ruhákat is kellene pakolni majd a bőröndbe. Beszállt a liftbe, és azon gondolkodott, homokos vagy kavicsos tengerpartot kellene választani. Mindkettőnek van előnye és hátránya. Végigment a folyosón, és leült az asztalánál. Kivette zsebéből a kulcsokat, és kinyitotta a legfelső fiók zárját. Kihúzta, közben azt gondolta, vajon milyen koktélokat szolgálnak fel ilyen helyeken? Ekkor belenézett a fiókba. Vigyorgott rá egy óra. 17:52. Csak így. <br />
</div><div class="para">Magduska körülnézett. Egyedül volt az egész teremben, pedig jópár asztal volt ott. A főnök szobájából persze fény szűrődött ki, de az átlag dolgozó már rég hazament.<br />
</div><div class="para">Döbbent arccal felállt, és hazaindult. <br />
– Mi a csudának jöttem én ide? – morfondírozott közben magában.<br />
</div><div class="para">Mivel úgy találta, hogy a vidám gondolatok olyan erős bűntudatot ébresztettek benne, hogy elment ledolgozni azt, jobbnak látta, ha egyszerűen nem gondol semmire. Elég nehezen ment, mert egyszer csak beugrott neki, hogy Piña Colada, majd rögtön utána a B-52. Gyorsan elhessegette magától ezen léda gondolatokat, és erősen koncentrált a tizennyolcas villamosra. Nem ment. Az a fránya Piña Colada egyszerűen beette magát oda. <br />
</div><div class="para">Először is elmerengett, hogy hol a fenében hallotta ezt a szót, aztán meg arról elmélkedett, hogy ez vajon tényleg egy koktél, vagy valami étel, amit Luigi említett?<br />
</div><div class="para">Közben a lába vitte a jól ismert útvonalon.<br />
</div><div class="para">Bement az épületbe, de közben a Luigi és az olasz ételek keringtek körbe, mint a nap körül a bolygók. A lépcsőfordulóban épp a rántott mozzarellagolyók friss ropogós salátában fordultak szintén körbe, hogy öntet formájában friss zuhanyt vegyenek. A kulcscsomót mikor elővette, leállt a forgás, és a bolygók is lelassultak. <br />
– Hol a csudában vagyok?! – döbbent rá a koordinátáira. Lába hazavitte. Haza, nem az Edéhez.<br />
</div><div class="para">Belépett, lámpát gyújtott, és nagyot sóhajtott. Ekkor kopogtak. Ugrott egy nagyot. Erre azért nem számított.<br />
</div><div class="para">Nagyon óvatosan kikémlelt a kukucskálón. Elsősorban azért, mert nem akart sem a Házmesternével sem a Kovács nénivel összezörrenni. Ahogy ezt kigondolta, rá is jött azonnal, hogy a Kovács néni már nincs, a Házmesterné meg önálló formájában egy elviselhető asszony.<br />
</div><div class="para">Ő volt valóban, a Házmesterné.<br />
– A temetés pénteken lesz, délután kettőkor a Pasaréti Temetőben. Urnás temetés lesz, ne készüljön koszorúval, csak egy csokor virággal. Koszorút egyedül Mi, a Barátnői fogunk vinni. A szertartása is eljön?<br />
– Ööööö, iiiiiiigen. – Nem is tudta, mit mondjon. (Illik egyáltalán a halál okozójának megjelenni a temetésen? – gondolta.)<br />
– Nos akkor délelőtt tízkor jöjjön el a plébániára. Tudja hol van, ugye?<br />
– Természetesen.<br />
</div><div class="para">És a Házmesterné minden további fecsegést nélkülözve elment. <br />
</div><div class="para">Magduska megkönnyebbülten zárta be az ajtót. Nem is tudta, mit csináljon. Menjen haza Edéhez, vagy ha már itt van, aludjon itt? Épp kezdett volna dűlőre jutni, amikor megint kopogtak.<br />
– Biztos a Házmesterné elfelejtette mondani, hogy feketében menjek – morgolódott magában, miközben szélesre tárta az ajtót.<br />
</div><div class="para">Három fekete kabátos férfi állt ott. Egyikőjük biccentett a fejével, majd tört magyarsággal azt mondta:<br />
– Mi jönni a jutalommal Egyesült Államokbol. Sorry, beszél ön angol?<br />
– Yes – hebegte meglepetten Magduska.<br />
</div><div class="para">A következő másodpercben elsötétült előtte a világ.<br />
</div><div class="para">Miközben Magduska erősen arra koncentrált, hogy segíteni tudjon a szavakkal az idegen férfinak, társa Magduska mellé lépett, és villámgyorsan kendőt nyomott az orrához. A szer azonnal hatott, az ájulásba zuhanó testet ketten elkapták, és gyorsan beléptek vele a lakásba. <br />
</div><div class="para">Az eredeti terv szerint ki kellett vinniük a házból az autóhoz, ám arra nem voltak felkészülve, hogy itt Budapesten ennyire lehetetlen az utcán parkolni. A negyedik társuk három kör után kénytelen volt a párhuzamos utcában leparkolni, ami ráadásul egyirányú is volt, de a profik azonnal alkalmazkodnak az új helyzethez. Döntés és cselekvés, azonnal. Ez volt a fő jelszavuk. Gondolkodjanak a tőzsdecápák, nekik van idejük bőven.<br />
</div><div class="para">A terv tehát módosult, Magduskát fel kellett öltöztetni kabátba. Nem volt nehéz. Egy ájult nőt jóval könnyebb felöltöztetni, mint egy ébren lévőt. <br />
</div><div class="para">Kiléptek a lakásból, és feltűnés nélkül az utcára vitték. Kicsit bonyolult volt úgy menni vele, mintha nem lenne ájult, de ezt is sikerült megoldaniuk, mert tépőzáras szalaggal rögzítették a lábait. A jobb lábához a szakállas kedves fiatalember ajánlotta fel bal bokáját, a bal oldali lábának pedig a tört magyarsággal beszélő úriember lett a pártfogója.<br />
</div><div class="para">Öt perc alatt el is jutottak az autóhoz. Onnan már simán ment minden, amennyiben simának lehet nevezni azt, hogy a sofőr ékes new yorki tájszólásban szidja az elvetemülteket, akiknek van pofájuk ilyenkor az utakon közlekedni.<br />
</div><div class="para">A Szentenderi útra tartottak, ott volt ugyanis egy épület, amit Megbízójuk kibérelt, és aminek jelenleg nem volt szomszédja. Valami csődbe ment vállalkozás irodája.<br />
</div><div class="para">Begurultak az ajtón, és azonnal életbe lépett a kettes fázis.<br />
</div><div class="para">Magduskát kivették az autóból, és egy székhez kötözték a valaha irodának szolgáló szobában. Felkészültek a kényszervallatásra. És vártak. Nem kellet sokat. A szer, amivel elkábították, hamar kiürül a szervezetből.<br />
</div><div class="para">Először csak nagy fekete pacákat látott a nagy fehér abroszon. Aztán lassan ki tudta venni, hogy azok a nagy fekete pacák, azok nagy feketébe öltözött emberek, a fehér abrosz meg egy fal. Aztán egyszer csak teljesen visszanyerte tudatát és éberségét, és ekkor döbbenten körülnézett.<br />
– Ráférne erre a helyre egy kis vidámság, nem gondolják? – próbálta indítani a beszélgetést.<br />
</div><div class="para">Fel akarta emelni a kezét, hogy megigazítsa minden bizonnyal szétzihálódott frizuráját, így kénytelen volt rádöbbenni, hogy megkötözték.<br />
– Na de kérem, mit akarnak tőlem?<br />
– Shut up! (pofa be) – förmedt rá a tört magyart beszélő. Szegénynek az egész repülőúton idáig ezt a szerencsétlen magyar mondatot kellett bebifláznia. Még egy kazettán kimondva is megkapta a Megbízótól, csakhogy tökéletes legyen, de persze nem lett az. Van, akinek van nyelvérzéke, és van, akinek nincs. Joe-nak speciel nem volt. De persze nem abból a fából faragták, hogy ezt bevallotta volna, mikor a Megbízó a sikeres akció esetén eddigi élete legnagyobb sikerdíját emlegette. Háromszázezer dollár kápé. Eddig sem volt kispályás, de ezzel az akcióval határozottan nagyot lép előre a bűnözői ranglétrán.<br />
– Ede hol vagy, Ede hol vagy? – esett közben egyre nagyobb kétségbe, pedig nagyon is jól tudta, hogy Ede még három napig bizony Írországban van, és ha csak nincs közöttük telepatikus avagy mobil kapcsolat, Ede sohasem fogja eme suttogást meghallani.<br />
</div><div class="para">Ekkor Rodrigo lépett Magduskához. Ő fiatal és jóképű volt. És spanyol. Kedvesen megsimította Magduska arcát, akinek ez még akár jól is eshetett volna, ha nem lett volna a kezében egy méretes bikabökő. De volt, mégpedig egy halfilézőkés. Úgy tartotta, hogy az a tökéletes fegyver, mert ha előkerül, mindenki megdöbben elsőre, és ez az egy másodperc elég a csatában a győzelemhez. <br />
</div><div class="para">A sofőr laza egykedvűséggel egy fogpiszkálót rágcsált. Az ő neve Mr. Smith volt. És ehhez ragaszkodott még akkor is, amikor a megbízó megkereste, és igazi nevén szólította.<br />
– Kérem, kérem, hát hová tűnik így az illúzió! – korholta le megbízóját, akinek már ez az egész megnyilvánulás is nagyon szimpatikus volt, főleg az után, hogy Mr. Smith ragaszkodott ahhoz, hogy szigorúan csak Mr. Megbízónak szólítsa megbízóját. Minden csapatba kell egy ilyen megbízható ember, pláne, ha mindennemű járműre, legyen az légi, vízi vagy földi, van jogosítványa. Na jó, Jumbót nem vezethet ő sem.<br />
</div><div class="para">A negyedik elkövető szó nélkül ült Magduskával szemben. Mikor látta, hogy a nő már teljesen visszanyerte tudatát, hiszen meg akarta igazítani a haját, beszélni kezdett hozzá, természetesen angolul, hiszen a legelső pont volt, hogy tisztázzák, érteni fogják egymást. Pedig ha tudta volna, hogy Magduska pusztán udvariasságból mondta..........<br />
</div><div class="para">Amikor Magduska még gyermek volt, szülei kellő ideológiát gyártottak a nyelvtanuláshoz. Oroszul természetesen tanulnia kellett, mert ki tudja, mit hoz a jövő, és jobb ma egy orosz a könyvespolcodon, mint egy az ajtód előtt. Franciául azért tanult, mert a leghíresebb, Magyarországot is érintő szerződéseket mind francia földön írták, ezért, aki ott akar lenni a sodrásban, annak ismernie kell a nyelvet. Nem beszélve arról, hogy Magdusanyus fülig szerelmes volt egykor egy francia férfiba, akiből egy szót sem értett, de elbűvölte a nyelv dallama. Az angolnak már csak annyi hely maradt, hogy hetente egyszer 45 perc erejéig tanulta. Hogy mi maradt meg belőle, hát csak a My name is Magduska és a Yes, I speak English. Pedig dehogy.<br />
</div><div class="para">Nos eme ismeretek hiányában kezdte meg a fogoly vallatását Puma. A puma kecses állat, gyors, remekül rejtőzik és félelmetes ragadozó. Kár, hogy Puma nem róla, hanem a sportszermárkáról kapta nevét. Csak Puma cipőt hordott. És abból is csak fehéret. Fene a gusztusát. Most sem illett a tetőtől talpig előírt fekete szereléshez, de ez van. Az ember vagy ragaszkodik az elveihez, vagy mehet a sunyiba. <br />
– Azt mondják, veszélyes vagy! Elintézted a Mura bandát, pedig ők már Szlovákia három nagy bankját is kirámolták. Hogy csináltad? Az a szóbeszéd járja, hogy még egy lövés sem dördült el, magukat adták fel a fiúk! Pedig micsoda remek srácok voltak! Szóval, hogyan?<br />
</div><div class="para">Magduska hallgatott, mint kocsonyában a hús. Mit is válaszolhatna egy marék halandzsára? Az a pár angolóra már rég a feledés sűrű ködébe veszett.<br />
– Nem válaszolsz? Úgy is jó. Akkor halljuk, mint csináltál Aslannal?<br />
</div><div class="para">Magduska tüntetőleg végignézett a plafonon. Majd csak ráébred ez a fehérlábú gengszter, hogy nem érti amit mond.<br />
– Tudja, Aslan nem volt a barátunk. De olyan visszafizethetetlen szolgálatokat tett egynémely robbantásával, ami örök hálára kötelez bennünket. És nem csak mi Amerikában érzünk így. Így éreznek a spanyolok, ezért van itt Rodrigo. Nagyon hálás neki a Távol-Kelet, ezért van itt Mr. Smith is.<br />
</div><div class="para">Ördögh Magduska. – biccentett közben fejével Magduska, mivel úgy tűnt neki, most ejtették meg a hivatalos bemutatkozás ceremóniát, csak kicsit sajnálta, hogy a neveken kívül nem sokat értett belőle. <br />
– Nos, nincs semmi mondanivalója?<br />
</div><div class="para">Magduska huncut mosoly kíséretében felhúzta vállát.<br />
</div><div class="para">Ekkor Puma hossza monológba kezdett, terve szerint azért, hogy megmutassa Magduskának, micsoda sértés volt Aslan kinyírása, és milyen fontos lenne, hogy Magduska átvegye a helyét. Az a személy, aki elintézi a valaha volt legnagyobb független terroristát, az maga is azonos rangra emelkedik vele.<br />
</div><div class="para">Vázolta, micsoda remek lehetőségek rejlenek a nemzetközi terrorizmusban, és milyen sok pénz is mozog általa. <br />
</div><div class="para">Magduska csak nézte a hevesen gesztikuláló és artikuláló férfit, de aztán hamar megunta. Olyan ez mint az opera, gondolta. Oda is csak kellő megszállottsággal lehet menni. Nem tudta elnyomni magában az ásítást. Puma ettől dühbe gurult. A többiek is felélénkültek, mintha csak adrenalin lett volna nekik ez a kis ásítás.<br />
</div><div class="para">Felváltva ordibáltak, csak sajnos Magduskának fogalma sem volt, hogy miről. És így járt a legjobban, miután ugyanis ilyen látványosan visszautasította a terrorista életpályára szóló invitációt, hát nekikezdtek a C tervnek. <br />
</div><div class="para">Megfélemlítés. Megtörés. Kivégzés. Ez volt az utasítás, ha a nő nemet mond a fejvadászoknak. <br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-5211335833218143232010-02-16T19:30:00.004+01:002010-06-03T17:45:47.708+02:00Két példányban<div class="para">Csak ült, és nézte az Amerikából kapott papírokat. Ezeken a hivatalos formanyomtatványokon kellett jelenteni Aslan / Korda Károly halálát. Tóth nagyon rendes kölök lehetett valaha, mert még hevenyészett fordítást is csatolt mellé, ami persze nem szó szerinti fordítás volt, hanem magyarázat. Az alap dolgokat, mint például a név, jelentő neve, dátum nem fordította le, mert persze a Tizedes sem volt kispályás. Egy percre rezzent csak meg a tekintete a COD rovatnál, no nem azért, mert nem tudta, hogy mi az, és nem volt fordítás, tudta ő, nagyon is tudta, csak azt nem, hogy most mit írjon oda. Nő általi elparkolás? Akkor már inkább patkolás, és munkájához méltatlanul hátradőlt, és kiröhögte magából a helyzet komikumát.<br />
</div><div class="para">Miután végzett, normálisan, európai uniós rendőrhöz méltóan kitöltötte a papírokat. Majd még egyszer elolvasta. Aztán rájött, hogy lehet, hogy az EU-ban frankó, ha a francia kérdőívet németül töltik ki, de lehet, hogy az Amerikaiak kiakadnak, ha az angol kérdésekre magyar választ kapnak. Úgyhogy fogta szépen az egész miskulanciát, és elballagott a nemzetközi részleghez. De ott nem talált senkit. Tovább próbálkozott a Gézával, de megtudta, hogy terepen van. Lepakolta hát az egész cuccot egy asztalra, és rátenyerelt, mint a természetgyógyász, mikor kézrátétellel gyógyít. De hiába, a szavak kézrátétellel sem fordították le magukat. Egy darabig még állt így, és már azon volt, hogy előveszi a telefonos segítséget, amikor megjelent az asztal kicsit sápadt arcú, vékony, pólóba öltözött tulajdonosa. <br />
– Bocsánat, azt hiszem ma ettem utoljára a kantinban! – magyarázkodott a kolléga.<br />
– Igen, erre mindenki ráébred az első hét után. Új vagy nálunk?<br />
– Nos bevallom, igen. A nyelvi tanszékről helyeztek ki hogy segítsek, de erről biztosan körbement valami tájékoztató is, hiszen ezért vagy itt, nem?<br />
– Óóó, hát persze! – simult ki a Tizedes homloka. – Van itt egy amerikai kérdőív, már beírtam ceruzával a válaszokat, de kellene némi segítség a pontosításhoz.<br />
</div><div class="para">A srác nagyon boldog lett. Kiderült, hogy nagy amerikabarát, odáig van a nyomozással kapcsolatos sorozatokért, mint a CSI meg a Law and Order, és bár igaz, hogy eddig öt félévet töltött az amerikanisztika tanszéken, és ha tehetné, még vagy hatot ott töltene, azért a sorozatokból tudja csak, hogy mit kellene írni a papírra. Munka közben a Tizedes elmélázott azon, hogy vajon csak azok képesek egyszerre írni és megállás nélkül beszélni, akik amerikai angolt beszélnek, vagy mások is, mert a srácnak be nem állt szája. Így hamar kiderült, hogy élete Amerika, meg az a fényes kultúra, ami ott van, de pénzt nem sokat ér, hogy tudja fejből az összes állam kormányzójának nevét tíz évre visszamenőleg, ezért jött el a kapitányságra dolgozni. Gondolta, jól fog kinézni az önéletrajzán. Mindeközben a Tizedes azon kezdett aggódni, hogy ha még öt percet itt kell állnia, minden bizonnyal elmondják neki az összes állam kormányzójának nevét, ezért gyorsan rövidre zárta az ügyet. <br />
</div><div class="para">Még be kellett szereznie két aláírást. A Főnökét és egy bírói aláírást is. Na ezt konkrétan nem értette, hogy minek, de hát mit vitatkozzon ezen? A Főnök zokszó nélkül aláírta, és egy rafinált csellel azt is elérte, hogy egy öreg, már nyugdíjba készülő bíró is aláírja.<br />
– Szerintem, ha Ön most aláírja, kénytelenek lennének az ügy tárgyalását is Önre bízni... – kente a bíró becsvágyát a Tizedes, és jó három perc múlva már úton volt vissza az irodájába.<br />
</div><div class="para">Meglepődve tapasztalta, hogy az asztalánál Magduska ül. Vagyis az "ül" nem a legjobb szó. Úgy nézett ki, mint egy szomorú fecske a villanydróton. Azért nem omlott össze ülő helyzetében, mert ha ezt megteszi, szerződtetik a Nagycirkuszba, mint guminőt, és ezt minden bizonnyal nem akarta. De azért látszott rajta a lelki válság rendesen, pedig a cirkuszi álláslehetőség akár még fel is vidíthatta volna. Két keze a szék mellett lógott, látszólag azért, hogy a táskát a földön tartsa, holott ezt a gravitáció is simán elintézni. És persze a feje is lógott kicsit, a szeme alatti táskákról már nem is beszélve. <br />
– Tudom, meglepi Önt, hogy itt talál, de el kellett jönnöm vallomást tenni! Katasztrófa az életem, és tudom, ha ez sokáig így megy tovább, tényleg meg fogok ölni valakit véletlenül!<br />
– Nos hölgyem! Először is, ha megbocsát, ezt már megtette, így az Ön helyében ezen igazán nem lelkiznék, másrészt pedig most akartam felhívni, hogy tájékoztassam, az Ön által parkolással kivégzett személy – és ezen a pontom Magduska lassú szipogásba kezdett – többszörösen szerepelt a nemzetközi körözési listákon, és jelentős jutalmat ajánlott fel több ország is a kézre kerítőnek, többek között az Egyesült Államok is. Nos, én ezt nem nevezném katasztrófának, sokkal inkább szerencsének!<br />
– Úgy érti........ – nézett fel a szárnyaszegett fecske – úgy ért, pénzt? Adózott tiszta jövedelmet?<br />
– Úgy bizony! – csillogott a Tizedes szeme. – Semmi mást nem kell tennünk, csak aláírni egy pár papírt, amik itt vannak, és elfaxolni őket. Nos, mit szól?<br />
– Ez, ez, ez..........mintha csak álmodnék......... megtört az átok? Maga szerint megtört?<br />
– Nos, eddig nem mondta, hogy el lenne átkozva, de ha el is volt, ezzel most melléfogott az átok! Nyugodjon meg, és higgye el, nincsenek átkok, csak balszerencsés napok! Itt írja alá!<br />
</div><div class="para">Magduska hitetlenkedő szemekkel aláírta a papírt, majd a Tizedes is, de ő csillogó szemekkel.<br />
</div><div class="para">A Tizedes összefogta a hat lapból álló anyagot, és felállt.<br />
– Jöjjön, elindítjuk ezt az anyagot világhódító útjára! Ja, hopp, majd elfelejtettem, csatolni kell a Halotti Anyakönyvi Kivonatot is! Itt van valahol, megkeressük!<br />
</div><div class="para">Kettesben indultak a postázóhoz, hogy megnézzék, felküldték-e már a kivonatot. Szerencsére ott volt, de volt rajta egy papír: Eredeti Példány! Kérjük fénymásolni!<br />
</div><div class="para">Így aztán a fénymásoló szobához mentek, ahol egy csomó teljesen csillogó új gép fogadta őket.<br />
– Hja – ismerte el a Tizedes – jönnek a választások, ilyenkor szokott megugrani az állományunk technikai színvonala.<br />
</div><div class="para">Igen ám, csakhogy ezt a gépet a Tizedes még sohasem használta, és fogalma sem volt, hogy mit kell tenni. Szerencsére Magduska felkiáltott.<br />
– Nahát, nekünk is pont ilyenünk van! – és ezzel megsimogatta szerelmesen a gépet.<br />
</div><div class="para">A Tizedes felvidult, nem szeretett ügyfelek előtt beégni, ami egy rendőrtől teljesen érthető. Így egy könnyed mozdulattal átadta a kivonatot a Magduskának, aki berakta a gép adagolójába, és megnyomta a gombot. A gép életre kelt, beszívta a lapot.<br />
– Két példányban legyen szíves! – kérte mosolyogva Magduskát.<br />
</div><div class="para">Szegény egy szót sem bírt szólni, csak könnyek gyűltek a szemében.<br />
– Ez itt egy iratmegsemmisítő. Tudja, nekünk is pont ilyen van az irodában. – és kitört belőle a zokogás. – Átok van rajtam, átok!!!<br />
– Ugyan, ugyan, ne sírjon, az én hibám! Csak lovagias akartam lenni, de ha tudom, hogy ez lesz belőle, magam téptem volna csíkokra, higgye el!<br />
– Nem haragszik? – szipogott még kettőt.<br />
– Nem ám! Tudja, a maga katasztrófái miatt engem előléptetnek, és kapok jutalmat, és ez már biztos, függetlenül attól, hogy mit tesz ma még!<br />
</div><div class="para">Magduska nagyon megnyugodott. Együtt elfaxolták a papírokat egy megjegyzéssel, hogy a Halotti Anyakönyvi Kivonatot később küldik. A Tizedes kikísérte Magduskát az ajtón, és nézte, ahogy távozik, ahogy léptei egyre könnyebbek, mintha nem is a belvárosban, hanem homokos tengerparton sétálna pálmafák tövében, könnyű vászonruhában, amit meg-meglibbent a szél. Igen, ezt látta a Tizedes. Rögtön két példányban.<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-89072747354810729942010-02-14T18:33:00.003+01:002010-06-03T17:33:55.944+02:00Öregapám térde kalácsa<div class="para">Az egésszel csupáncsak az az egy probléma volt, hogy a Tizedes nem volt valami nemzetközi. A diplomához persze előírták a két nyelvvizsgát, de azt nem, hogy melyik legyen legalább az egyik. Így aztán hosszúnak éppen nem nevezhető tipródás után nyelvvizsgát tett eszperantóból és oroszból. Azt hiszem, nem kell magyaráznom miért. Na erre melyik az a két nyelv, ami sohasem bukkan fel nemzetközi körözéseken? Na ja, jó sok kettő. Igen, köztük e kettő is. A Tizedes nem bírta megérteni, hogy a világ miért van beleragadva az angol csábításába, mikor az eszperantó mennyivel egyszerűbb már. De azért igazán szívből mégsem magát sajnálta, hanem az orvosokat. A latin. Igen a latin, na azért az jóval nagyobb szívás. <br />
</div><div class="para">Ott ült az asztalánál, és azon gondolkozott, hogy mit is csináljon. Természetesen a nyomozati szabályokkal tisztában volt, nem is az volt a kérdés, hogy hogyan tovább, hanem hogy HOGYAN tovább??? Világos, nem? Ez az átkozott nyelvtudás bántotta őt, mint öregapját a térde kalácsa. Az is mindig a legrosszabbkor mondott csődöt. Ki kell találni valamit sürgősen. Arra már régen rájött – ugye a szükség nagy úr – hogy ha kap egy levelet vagy e-mailt ismeretlen nyelven, akkor csak előkap egy fordítóprogramot, mint pl. a „<a href="http://translate.google.com/">Google Translate</a>”, és bár bizonyosan egy kalap halandzsát kap, de ebből már egy nyomozó simán visszafejti, hogy mit akarhatnak. És ebből meg is lehet élni, de persze csak akkor, ha az ember nem nemzetközi ügyeken van, mert ott tényleg beszélni kell angolul meg németül, meg az öregapám térde kalácsa tudja még hány nyelven.<br />
</div><div class="para">Már kezdte kitalálni, hogy melyik nyelvi tanszékről hozzon be kihallgatásra egy diákot, amikor megcsördült a telefon. Nem nagyon szerette ő ezt. Ha a telefon megcsörrent, neki dolgozni kellett, hát micsoda világ ez?!<br />
– Helló! – szólt az ismeretlen a telefonban.<br />
– Halló! – üdvözölte őt a Tizedes.<br />
– Sprechen Sie deutch? – kérdezte nagyon sajnálatos módon az ismeretlen.<br />
– No. – Na ez gyors lesz, gondolta reménykedve a Tizedes.<br />
– Do you speak English? – próbálkozott tovább a vonal.<br />
– No. – pedig ez most egész angolosra sikerült, elmélkedett a Tizedes.<br />
– Ĉu vi parolas Esperante? – lepte meg elég rendesen a Tizedest.<br />
– Jes. – lepdődött meg, és derült fel a Tizedes. Ebben az életben nem gondolta, hogy lesz egy olyan telefonhívása, amit eszperantóul fog bonyolítani. Ezért érdemes volt élni.<br />
</div><div class="para">Így aztán csevegésbe kezdtek.<br />
– Azért telefonálok, mert a rendszer jelezte, hogy az egyik általunk körözött személy adatait lehívtátok. – adott gyors magyarázatot a hívásra a telefonvonalban lévő ismeretlen.<br />
– Igen, így volt. Egyébként a nevem Kiss. – próbálta valami elfogadható mederbe terelni a beszélgetést.<br />
– Oh, párdon, elnézést. Én Tót vagyok. Örvendek.<br />
– Nos, tehát, igen, különös körülmények között elhalálozott egy személy, kinek különleges ismertetőjére rákerestünk, és kaptunk tizenkét találatot.<br />
– Igen, nos ne keresd őket. Mind a tizenkét személy egy és ugyanaz az ember. Nem tudjuk, hogy melyik lehet a tényleges és valódi neve, de mi csak Aslannak hívjuk. Ez török név, azt jelenti oroszlán. És igaz is. Ezt az embert lehetetlen elkapni. Minden országban más és más néven bukkan fel. Azt gondoljuk, nagyon sok terrorista szervezethez köze van, bár nem tagja egyiknek sem. Saját meggyőződéséből robbantgat. És nagyon ügyes. Hogyan halt meg? Tűzpárbaj? Sarokba szorítottátok, és öngyilkos lett? Igazán szép teljesítmény, egy nagyon veszélyes és régóta üldözött veszélyes terroristát kapcsoltatok le. Kinek az érdeme, mesélj!<br />
– Ööööö, hát, nos, az az igazság, hogy egy állampolgárunk parkolás közben meglökött egy pár autót, ő pedig az egyik alatt éppen bombát szerelt. Azonnal meghalt, áthajtott a mellkasán a saját autója, és apróra összetörte az összes bordáját. A tüdőt is átszúrta kettő.<br />
– Nohát. Azt akarod mondani, hogy az egyik legnagyobb terroristát leparkolták? – hitetlenkedett Tót.<br />
– Igen, egy adóellenőrnő.<br />
– Huh. – és röhögni kezdett, nem bírta abbahagyni. – Anyám! – kiáltott fel magyarul.<br />
</div><div class="para">A Tizedes rendesen meglepődött, és magyarul próbálkozott.<br />
– Elnézést, hogy mondta?<br />
A vonal végén döbbent csend. Majd a válasz:<br />
– Magyarul, miért, Magyar vagy?<br />
– Igen, hát nem látod, hogy minket hívtál?<br />
– Én nem hívtam, a rendszer automatikusan kapcsolt, nem láttam a számot. Itt ülünk egy központban, és felváltva kapjuk a kapcsolásokat, ha valaki lehív adatot a rendszerből.<br />
– És hol van az a központ?<br />
– Virginia Állam, de a pontos helyet nem adhatom meg.<br />
– Ilyet még apám térde kalácsa sem látott! – és ez maximálisan igaz volt, mivel a nevezett testrész sohasem telefonált, nem rendelkezett szemekkel, és akkoriban telefonból sem volt sok a környezetében.<br />
</div><div class="para">Miután ilyen szépen egymásra találtak, és kiderült, hogy az egész Egyesült Államokban nagy valószínűséggel nincs még egy ember a magyart leszámítva, aki beszélne eszperantóul, nyugodtabban megvitathatták a dolgot. Tökéletesen illetlenül és a legnagyobb érzéketlenséggel együtt röhögtek egy jó tíz percet azon, hogy a legnagyobb körözött terroristát elparkolta egy Apeh ellenőr.<br />
– Ja, a hölgy ellen folyamatban van a büntetőeljárás. Most próbálom lezárni.<br />
– Hát én azt ajánlom, hogy még ne tedd! Ha megnézed a körözési adatokat, jó néhány ország ajánlott fel jutalmat a kézre kerítőnek. Szerintem elmondhatjuk, hogy kézre került.<br />
– Igen, tepsire került – és ezen megint röhögtek egy kört.<br />
– Szerinted hogyan tovább? – kérdezte a Tizedes, mert nemzetközi szinteken elég bizonytalan volt.<br />
– Hát a szokásos eljárás ilyenkor, hogy jelentitek a halálestet, mi meg intézzük a többit.<br />
– És....... hogyan, milyen........ – kezdett zavartan dadogni a Tizedes.<br />
– Mondjuk magyarul, én meg majd lefordítom. Szerintem ezeknek itt már tök mindegy, hogy eszperantó vagy magyar, nem beszélnek semmi nyelvet az anyanyelvükön kívül! Elég gáz, nem?<br />
</div><div class="para">És ezen megegyeztek, hogy lám, egy szimpla magyar az USA kellős közepén négy nyelven is beszél.<br />
</div><div class="para">Tót, akiről kiderült, hogy Tóth, megadta az e-mail és fax adatokat, és nevetve elköszönt. <br />
– Majd még jelentkezem! – ígérte.<br />
</div><div class="para">A Tizedes elégedetten dőlt hátra. Nocsak, nocsak, hová tartunk! Ilyet nem látott még a Nagyapám térde kalácsa sem!<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-79224019974258525282010-02-13T21:11:00.010+01:002010-06-02T22:10:24.907+02:00Internacionálé<div class="para">A Tizedes az asztalánál ült, és azzal foglalatoskodott, hogy az összes összegyűlt aktát, iratot, bizonyítékot módszeresen eldobozolja, a dobozokat lezárja, dátumozza, aláírja, és az átadás-átvételi jegyzőkönyvet az Ügyészség számára megírja. Már majdnem teljesen kész volt, amikor csöngött az asztalán a telefon. A főnök volt.<br />
– Hogy áll az Ördögh ügy?<br />
– Jelentem, most készítettem össze átadásra.<br />
– Helyes, akkor gondolom az áldozat személyazonosságára is fény derült, és a nemzetközi körözési listákon is ellenőrizte!<br />
</div><div class="para">A Tizedes egy szót sem szólt!<br />
– A hallgatása nekem azt súgja, hogy nem emlékszik a részletekre, de már lezárta a dobozokat és a jegyzőkönyveket. Tudja mit, azért szedje elő, és tegyen nekem jelentést előbb, hadd várjanak csak az -ügyészek. Ha jól hallottam, a Főügyész már beélesítette a médiakapcsolatait az ügyben. Hadd várjanak már egy kicsit ők is........ – és ezzel letette.<br />
– Hogyaza......... – kezdett egy cifra káromkodássorozatba a Tizedes. – Mi vagyok én, Petrocelli magánnyomozója??? – Nagy sóhajtások és fenékvakarás közepette előszedte az „Áldozat” feliratú dobozt, és felhasította a zárószalagot.<br />
</div><div class="para">Egy dosszié feküdt a kupac legtetején, alatta egy zacskóban az áldozat ruházata, egy másik zacskóban a nála talált értéktárgyak és eszközök.<br />
</div><div class="para">Először a dossziét lapozta át. Hivatalos stílusban az alábbi adatokat tartalmazta: <br />
</div><div class="para"><em>Kaukázusi férfi, barna haj, barna szem, enyhén kopasz, 178cm magas, körme ápolt, gondozott, nála lévő iratok szerint neve: Korda Károly, lakcíme: Budapest, Dob utca. Különleges ismertetőjegye a bal felkar belső oldalán ötvenforintos méretű, barna anyajegy. Széle szabályos.</em><br />
<br />
– Na, akkor előbb ellenőrizzük az adatokat. – kezdett bele nagy kedvetlenül a Tizedes. Igaz, a nyomozás kezdetén semmi okuk nem volt kételkedni az adatok valódiságában, de nem szerette volna, ha a nyomozás beszámolójakor a Főnök az orrára koppint. Az ilyen koppintások szoktak büntetésekbe torkollani, aztán meg majd egy lakatlan tanya közepén találja magát egy lakókocsiban. Vagy feljegyzik a személyi kartonján. Na azt meg aztán végképp nem szerette volna. Akkor már inkább a lakókocsi. Azt oda tolom, ahová akarom, ellenben a személyzeti lap....<br />
</div><div class="para">Megnyitotta gépén az Állampolgár Lakcím és Szavazó Nyilvántartót. Kicsit lassan indult a rendszer, de legalább volt ideje kitölteni egy pohár kávét. Reggelente jól jön egy ilyen lusta rendszer.<br />
</div><div class="para">Begépelte az ellenőrizni kívánt adatokat, majd a homokóra elindult. Nagyot kortyolt a kávéból. A rendszer kidobta a találatot. Szerencsére csak egy volt. Ez jó jel, gondolta. Megnyitotta. Korda Károly létező személy, lakcím is pontos. Nagyszerű. Elégedetten hátradőlt, és már azon volt, hogy visszacsomagol mindent a dobozba, amikor észrevett egy apró piktogramot a monitoron.<br />
– Ez meg mi a fene? – morogta hangosan. Rákattintott, és egy széljegyzet ugrott fel. Hangosan felolvasta.<br />
– Hagyatéki eljárás folyamatban. Mi a fene? – jobban megnézte, mert azt gondolta, ilyen gyorsan csak nem dolgoznak az önkormányzatnál, hiszen még a temetésre sem adtak engedélyt. Gyorsan megkereste a dátumot, amihez kattintgatnia kellett még egy párat, de eközben volt ideje szidni a rendszert is.<br />
– Idióták írják a programokat, esküszöm, ha egyel találkozom, lövészeti céltáblának fogom használni!!! Mi a fenéért nem kell az ilyen széljegyzetekhez automatikusan menteni a dátumot meg a bejegyző nevét és azonosítóját!!!! – jaj, de mérges volt.<br />
</div><div class="para">Azért egy percen belül megtalálta az utolsó módosítás dátumát is. Megdörzsölte szemét, mert azt hitte, rosszul lát.<br />
– 2008. 05. 19. Ez nem lehetséges! – leellenőrizte újra, de megint csak ezt az adatot dobta ki a gép.<br />
</div><div class="para">Gyorsan nekiállt megkeresni az adatok között, hogy ki írta a széljegyzetet, és meg is találta. VII. ker. Önk. Nagyné. <br />
</div><div class="para">Felkapta a telefont, és felhívta a hetedik kerületi önkormányzatnál a Nagynét. Szerencséje volt, még bent volt.<br />
– Kiss Tizedes vagyok a kerületi Kapitányságról. Jó napot!<br />
– Üdvözlöm, miben segíthetek?<br />
– Folyamatban lévő ügyem nyomozása során felmerült Korda Károly neve és lakcíme, ám a nyilvántartó szerint hagyatéki eljárás van folyamatban, és Ön az eljáró. Felvilágosítana?<br />
– Nos, általában telefonon nem adunk ilyen felvilágosítást, de ha azonosítja magát, azt hiszem megtehetem.<br />
</div><div class="para">A Tizedes boldogan megtette, valahogy nem volt humora elcammogni az Önkormányzathoz. Általában kiverte a helytől a hideg. Naponta szokott a Kórbonctanra menni, de ott még sohasem volt rosszul, ellenben ha csak az Okmányiroda előtt elhaladt, kiverte a jeges veríték. Lehet, pszichológushoz kéne mennem – gondolta sokszor, de aztán nem ment, hogy is nézne ki a szolgálati kartonján!<br />
</div><div class="para">Eddig tartott az elmélkedése, no meg a Nagyné szöszmötölése, hogy előkeresse a kért iratokat.<br />
</div><div class="para">Gépi hangon kezdte bedarálni a dosszié tartalmát a telefonban.<br />
– Az Ön által keresett személy 2008. 05. 08-án autóbalesetben elhunyt, élő rokont ez idáig nem sikerült találnunk. A temetésről az Önkormányzat gondoskodott. Végrendeletet az elhunyt nem hagyott. És most nézem, tényleg le kellett volna már zárnom az ügyet. Ha ennyi idő alatt nem jelentkezett rokon, akkor ezután sem fog.<br />
– Várjon, várjon. Személyleírást tud adni róla?<br />
– Hogy gondolja??? Én nem ismertem ezt az embert! – háborodott fel Nagyné.<br />
– Istenem ezek a nők! Megőrjítenek! – gondolta magában a Tizedes, de kedvesen csak annyit mondott nevetve:<br />
– Ohh, nem is feltételeztem, hogy minden kerületi lakost arcról ismer, csupáncsak azt feltételeztem, hogy az elhunyt személyi igazolványa, esetleg jogosítványa szerepel a dossziéjában, ha egyszer nem találtak rokont.<br />
– Igaza van, de butus vagyok – könnyebbült meg Nagyné. – Várjon, megnézzem. A személyi igazolványt nem találom, de itt van a jogosítványa. Ősz haj, nagy lapos orr..... tudja kire emlékeztet engem egy kicsit? A Gyurcsokra, tudja, a gyógyítóra!<br />
</div><div class="para">A Tizedes majdnem mellényelte a kávéját. <br />
– Úgy érti, a tévés gyógyító? – döbbent meg a Tizedes.<br />
– Igen, a Józsi! Magát is meggyógyította már? Nekem az Anyukám, Isten Nyugosztalja, utolsó heteit könnyítette meg. Nagyszerű ember, nem?!<br />
– Nos, róla mindenki ugyanazt gondolja. – Adott korrekt, de sokféle módon értelmezhető választ a Tizedes. – Köszönöm a felvilágosítást!<br />
– Nagyon szívesen! Ugye tudja, hogy hol érheti el?<br />
– Már az áldozatot, hogy melyik temetőben van?<br />
– Dehogy, kit érdekel az a fickó! A Józsit! Tudja a Józsit, hogy érheti el?<br />
– Jaj, hát hogyne! – került gyorsan ki a csapdából. – Akkor viszlát! – és letette, mielőtt a Nagyné azt mondhatta volna, hogy koncentráljon erősen a tévére.<br />
</div><div class="para">Hát, akkor most nagy a szar! – kezdte frappánsan a gondolkozást a Tizedes. – Lehet, tényleg hívnom kéne egy kis segítséget? – poénkodott a saját kárára.<br />
</div><div class="para">Szóval a személyi hamis. A fickó a Korbonctanon nagyon nem úgy nézett ki, mint a Gyurcsok vérrokona, de még csak nem is úgy, mint egy ismerőse. <br />
</div><div class="para">Elővette a dobozból a ruházatot tartalmazó zsákot, és óvatosan kinyitotta. Egy üres pultra fektette a ruhadarabokat, és mindet alaposan átnézte. Azon túl, hogy az ismeretlen áldozat minden valószínűség szerint angol használtruha boltból öltözött, nem sokat segített rajta. Van ilyen boltból vagy ezer a városban. A környező településekről nem is beszélve.<br />
</div><div class="para">Kiborította az eszközök feliratú zsákot is, és gondosan elrendezte az asztalon. Na, ez sem mondott neki sokat. Annyira volt férfi, hogy tudja, milyen szerszámok vannak előtte, de kész. Ennél több semmi. No nem mintha bármi röstelleni való lett volna abban, ha egy férfi szívét nem dobogtatja meg egy marék szerszám, de valljuk be vannak a fegyveresek, meg vannak a szerszámosok. A fegyveres kétszáz méterről azonosítja a lövésztárs fegyverét, a szerszámosok meg sorban állnak a Praktikerben az akciós héten a tizedik racsnis (krova) készletért. Na a Tizedes a találati lyukról megmondta a kalibert, ellenben a kereszt (csillag) és az imbusz csavarhúzó közötti különbséget a nagypapa a halálos ágyán sem bírta beleverni abba a szűk csövű agyába. Elővette a szakértői jelentéseket, de sajnos azok sem tartalmaztak semmi segítséget. Csupán megállapították, hogy a szerszámokon nem volt ujjlenyomat – vagyis az áldozat kesztyűt használt, ami a télvíz idején annyira nem meglepő fordulat, – valamint, ez előtt még sohasem használták, vagyis mind teljesen új volt.<br />
</div><div class="para">Leült, és gondolataiba mélyedt. Pár perc után úgy döntött, hogy megnézi a nemzetközi körözési és a nemzetközi terrorista adatbázisokat. Hátha talál bennük valamit. Ehhez azonban segítségre volt szüksége, mert neki nem volt hozzáférése az adatokhoz. Csak a Főnöknek. Ez gáz. Majd eszébe jutott, hogy valószínű innen tudta meg a Főnök, hogy ezt a vonalat még nem ellenőrizték. <br />
– Most légy okos Domonkos! – szólt magának, pedig ő Tibi volt, de nem a csokis fajtából.<br />
– Megvan, a Géza!! – derült jókedvre. Ő volt az Gazdaságisok főnöke, de rangban még mindig a Nagyfőnök alatt.<br />
</div><div class="para">Elrohant a Gézához, hogy segítséget kérjen. Röviden vázolta a helyzetet, majd megkérte, hogy a nemzetközi körözések és ismert terroristák között keressenek a különös ismertetőjel alapján. Jól meglepődtek, mikor tizenkét találatot adott a gép. A találatokat kinyomtatták, majd visszament a szobájába. Épp csak leült, amikor kopogtak, majd azonnal nyílt az ajtó, és Magduska védője, Fehér Attila lépett be méltóságteljesen az ajtón.<br />
– Jó napot!<br />
– Önnek is! Miben segíthetek? <br />
– Csak gondoltam, beugrom, és megnézem, hogy mi a helyzet, mikor szándékoznak átadni az ügyet az Ügyészségnek?<br />
– Gondolom, már nagyon várják.<br />
– Csak mint az éhes oroszlánok az etetést! Nagy ügy ez, nem gondolja?<br />
– De, kétségtelenül!<br />
– Látom, most készíti össze a dobozokat az átadáshoz! – nézett szét a szobában a Védő – Akkor nem is tartom fel! Feltételezem, időben megkapom az értesítést, ha további szakaszába lép az ügy?<br />
– Mi sem természetesebb! A viszontlátásra! – zárta rövidre a beszélgetést a Tizedes.<br />
– Na, akkor most tényleg vágjunk bele, és már neki is kezdett volna a listának, amikor váratlanul visszalépett a szobába a Védő.<br />
– Bocsánat, de megakadt a szemem valamin. Ha nem haragszik, megmutatná nekem azt a csillag csavarhúzót? – nyúlt félreérthetetlenül az asztal felé a Védő.<br />
– Öööööööö, hogyne – adta oda bizonytalanul a Tizedes. – Ez meg mi a fenét akar??? – kérdezte magában.<br />
– Áh, igen, ez pont olyan! Nahát, ki hitte volna! – nyújtotta vissza egy mosoly kíséretében a csavarhúzót.<br />
– Bocsánat, engem is beavatna?<br />
– Oh, hát hogyne. Nem haragudjon, ehhez kicsit vissza kell menjünk az időben. Tudja, az én feleségem nagyon szereti a sorozatokat. Valaha nagy kedvence volt a Feketeerdő Klinika a Brinkmann professzorral, Udoval és a Nővérkékkel. Annyira odáig volt, és annyira követelőzött, vagyis kedvesen kért – köhintett a Védő – hogy elutaztunk megnézni az igazi Klinikát. Ne értsen félre, nincs ott semmiféle klinika, de van ott sok gyönyörű kastély, erdő, víz, tó, és az egész nagyon tiszta, és harapni lehet a levegőt. Az Asszony romantikus alkat, tudja? Nos elmentünk, ott töltöttünk egy hetet, és akkor láttam egy pont ilyen szerszámot. Farönkökből építettek valami házat, és ott mindenkinek ilyenje volt. Megjegyeztem, mert az Asszony bekéredzkedett a vécére, nem volt neki elég sűrű az erdő – ki érti az asszonyokat – szóval ott beszélgettem kicsit a dolgozókkal, és megmutatták a szerszámokat. Kirschen. Ez volt a márkájuk. Tudja, nagyon szépek voltak. Aztán mikor hazajöttünk, persze én is ilyeneket akartam, de sehol sem találtam. Később, mikor megnyíltak az Obik, meg a Praktikerek, nagyon boldog lettem, mert biztos voltam benne, hogy hoznak be jó minőségű külföldi szerszámokat, de csalódnom kellett. Nem hoztak. És azóta sem láttam ilyet. Máig. Nos, nem is tartom föl, csak eszembe jutottak a Brinkmannék, meg amikor még........na de az már régen volt! Viszlát! – és ezzel ténylegesen távozott.<br />
</div><div class="para">Kis Tizedes meg ott maradt egyedül a gondolataival.<br />
– A rohadt élet! Németország?? Mi lesz itt, Internacionálé???<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-63816374212501427472010-02-10T22:16:00.005+01:002010-06-02T18:11:47.791+02:00Angyal<div class="para">Az ablakban állt, és összehúzott szemöldökkel nézte az eseményeket. Ez volt, hogy úgy mondjam, a legtermészetesebb dolgok egyike, hiszen miért is Házmesterné a házmesterné, ha nem azért, hogy nyomon kövesse a lakók életét. Azért biztosan nem, hogy a lépcsőházat takarítsa, és ezt már vagy ezerszer megmondta a csökönyös urának is, aki mindenáron fel akart vele sepertetni. Hát nem. Nem azért lett házmesterné. Ha a lakók össze tudják koszolni a házat, akkor ki is tudják maguk után takarítani, okoskodta.<br />
</div><div class="para">Most viszont nagyon megrendült. Premier plánban nézte végig az egészet. Ezzel konkrétan vitába lehetne bonyolódni, mert filmművészeti végzettség nélkül is elmondható, hogy ha valaki az eseményeket a boka szemszögéből látja, még nem biztos, hogy az a premier plán. A Házmesterné erről azonban meg volt győződve. És arról is, hogy egy gyilkosság szemtanúja lett. Mert amit látott, az nem lehetett más. Mit látott? Hát a Kovács néni bokáit a lépcsőn, aztán a lerohanó macskákat, Kovács nénit, ahogy rázuhan a macskákra, és mindvégig egy bokát, amin fekete harisnya volt. Márpedig ilyenje az egész házban csak a Némbernek volt (már jó régen elnevezték így Magduskát egymás között). Aztán egy embert, aki lehajtotta a fejét, amikor megnézte a Kovács nénit. Ekkor kicsit könnybe lábadt a szeme a Házmesternének, mert hát a barátság az barátság, még ha áldozatokkal is jár, jelen esetben csokiáldozatokkal. És már ki akart volna mozdulni pozíciójából, amikor ráeszmélt, hogy ne tegye.<br />
</div><div class="para">Nem hiába töltötte a macskázáson kívüli szabadidejét szappanoperák nonstop nézésével, tudja jól, hogy mi az intrika, és azt is, hogy mi lesz a rendőrség közvetkező lépése. Nyilván végig fogják kérdezni a házban az összes lakót, hogy látott, hallott-e valaki valamit. És akkor ő, mint a bosszúálló angyal, részletes vallomást fog tenni az ügyről. És ez elkezdte beenni magát a lelkébe.<br />
</div><div class="para">Ő egy angyal. Arkangyal. Bosszúálló angyal. És ha már egyszer ott volt, hát ki is terebélyesedett, olyannyira, hogy szent meggyőződésévé vált egyelten perc alatt, hogy: egy, meg kell mentenie a macskákat, mégha ez a házasságába kerül is. Kettő, meg kell bosszulnia a Kovács néni halálát. Három, börtönbe kell juttatni az összes baj forrását, a Némbert. Négy, valahogy mégis el kell érni, hogy a Házmester mellett maradhasson, mert a világon nem találna még egy olyan embert, aki elviseli a lustaságát és tunyaságát. Öt, kell szerezni a macskáknak élelmet, és át kell hozni a Kovács nénitől a macskák holmijait. Hat, mindeközben időt kell szakítani a sírásra is, mert a mély gyászt kizárólag a bedagadt szemek igazolhatják. Ez utóbbi nem lesz nehéz, hiszen egy hű intrikus társat veszített el. Na és persze a kiapadhatatlan pletykaforrását is.<br />
</div><div class="para">Ezért aztán türelmesen várt. Néha-néha kinézett az ablakon, de nem akart huzamosabb ideig ott tartózkodni, mert félt, hogy akkor nem az eltervezett menetrend szerint zajlanának az események. Így aztán lemaradt a Kovács néni elszállításáról is, amit azért egy kicsit sajnált. Lassan az emberek is eltűntek. Ott volt még az az ismerős férfi, aki először nézte meg a Kovács nénit, és most valami mellett guggolt a lépcsőn, de sajnos pont rossz volt a látószög, nem tudta megmondani, hogy mi mellett. Még a szívverése is elállt, mikor pár perc múlva észrevette, hogy egy macskát emelnek fel onnan nagyon óvatosan, és tesznek bele egy kosárba, majd elviszik. <br />
– Jaj, a Füstös, mi lett vele? – aggódott nagyon. Füstös volt a kedvence. A Cirmos sokszor fújtatott és karmolt, de a Füstös nagyon barátságos volt, soha nem engedte ki rá a karmát. – Jaj, csak nehogy valami baja legyen!<br />
</div><div class="para">Aztán nem történt hosszú órákig semmi.<br />
</div><div class="para">A Tizedes eközben az autóban ült a ház előtt. Nagyon gondolkozott. Végiggondolta az események láncolatát. Már éppen elhatározásra jutott volna, amikor csörgött a telefonja. Egy általa is jól ismert biztonsági cég első embere hívta, hogy beszámoljon egy különös megbízatásról – persze szigorúan név nélkül – amelynek teljesítése még folyamatban volt. Ami egy nagyon különös nő védelméről szólt. A hölgyet önmaga ellen kellett védeni, persze láthatatlanul. És micsoda véletlen, hogy a hölgy lépcsőházában súlyos, halállal végződő baleset történt, melynek minden másodpercében jelen volt, azaz szem és fül tanúja volt a két kirendelt védő. És ha kell, természetesen befáradnak tanúskodni, de szigorúan csak ha a megfigyelt és önmaga ellen védett személy erről nem kap tudomást. <br />
</div><div class="para">A Tizedes, miután végighallgatta mindezt, úgy döntött, nem szükséges a vallomástétel, hiszen ő maga is szemtanú volt. Elég volt mindez megerősítésnek. Megköszönte a hívást. És döntött. Bemegy, és megtudja a Házmesternétől, miért utálják ennyire a hölgyet, hogy akár börtönbe is juttatnák. Kikászálódott a járműből, és megkereste a házmesteri lakást.<br />
</div><div class="para">Első csengetésre azonnal kinyílt az ajtó, és ott állt a Házmesterné dagadtra sírt szemmel. A Tizedes kicsit meglepődött. Nem hitte volna, hogy egyrészt ekkora barátnők voltak, másrészt pedig, hogy ennyi idő alatt elérhető ekkora dagadás és vörös szem. Beinvitálták a lakásba. A lakás nem volt különösebben rendben. Piszkosnak is mondhatnánk, de nem a szó normál értelmében. Nem voltak szennyes ruhák eldobálva, sem mosatlan a mosogatóban, és mégis úgy nézett ki a hely, mint ahol nem lakik nő már évek óta.<br />
</div><div class="para">A konyhában telepedtek le. Először nem értette a Tizedes, hogy miért, de aztán, mikor úgy ültek le, hogy a Házmesterné ült az ablakkal szemben, és csak másodperceket nézett a Tizedesre és perceket az ablakra, megértett mindent. <br />
– Azért jöttem el Önhöz, hogy megerősítést kérjek a korábban tett vallomása kapcsán. Ugye emlékszik még, Asszonyom?<br />
– Hogy mi? – döbbent meg és esett ki szerepéből a Házmesterné. – Milyen megerősítést?<br />
– Bizonyára emlékszik még, hogy Ön és Özvegy Kovács Lajosné terhelő vallomást tettek Ördögh Magduska ellen. Nos ennek a vallomásnak a megerősítése végett vagyok itt.<br />
– Akkor nem a Barátnőm meggyilkolása miatt jött?<br />
– Ezt hogy érti, kérem?<br />
– Hát a Némber, bocsánat, ahogy Ön nevezi, Ördögh Magduska előre kitervelten megölte az én legjobb barátnőmet, aki a legjobb ember volt ezen a világon, a macskáit is úgy szerette, mint senki mást.<br />
</div><div class="para">Nos, ez utóbbiban a Tizedes is teljesen biztos volt, bár az őszinte barátságban alapból kételkedett. Sok barátságot látott már darabjaira hullani a kihallgatószobában.<br />
– Tehát Ön azt állította, hogy Ördögh Magduska ismerte a későbbi áldozatot, vele ebben az épületben többször is találkozott? – ez persze nem volt igaz, de meg kellett tudnia, hányadán áll a Házmesterné és Ördög Magduska.<br />
</div><div class="para">A Házmesterné ráébredt, hogy itt bizony csak akkor lesz szó a Kovács néni haláláról, ha ő megfelelően intrikál, ezért nekikezdett, és megállíthatatlanul beszélt.<br />
– Igen, így volt. Kihallgattuk egyszer őket, persze teljesen véletlenül, hogy veszekednek. Szerelmi veszekedés volt, tudja, szakítottak. És mondhatom, csúnya egy vita volt. És hallottuk, amikor a Magduska a férfi után kiáltotta, hogy ezt még megbánja, úgy éljen. Igen, és akkor mi hallgattunk, de aztán megláttuk az utcán a nőt a kocsiban, és már tudtuk, hogy rosszban sántikál. Hosszan néztünk utána, és akkor láttuk, hogy nekicsattan az autónak, és az az ember meghalt. És utána is a Kovács nénit üldözte. És most meg ma. Láttam, a saját két szememmel láttam, hogy szándékosan lelökte a lépcsőn. Még a macskák is elmenekültek előle, annyira úgy nézett ki, mint aki megveszett. Mint egy fúria, úgy fújtatott. Megölte, meggyilkolta az én szeretett barátnémat!!! Hát mi lesz most, mi lesz szegény macskákkal?! – kezdett sírni.<br />
</div><div class="para">A Tizedes mély levegőt vett.<br />
– Mindent értek. Már csak egyvalamire vagyok kíváncsi. Eskü alatt is tanúsítaná mindezt?<br />
– Természetesen!<br />
– Nos akkor már csak egy kérdés maradt. Miért?<br />
– Hogyhogy miért? Hát mert mi tudtuk, hogy ismeri, és tudta, hogy vallomást tettünk. Ezért.<br />
– Félreértett. Miért vállalja a két év fogházat? Ennyi jár ugyanis a hamis tanúzásért.<br />
</div><div class="para">A Házmesterné csak hápogni tudott, mint egy kacsa. Aztán nyelt egy nagyot, mint kacsa a nokedliből és belekezdett.<br />
– A macskák miatt.<br />
– Tudom, mert véletlenül majdnem kinyírta őket?<br />
– Nem, nem, egyáltalán nem. Tudja, a macskáknak lelkük van. Nem lehet tőlük engedelmességet elvárni, mint a kutyáktól. Nem a gazdinak van macskája, hanem a macskának egy gazdija és egy háza.... nem tudom, érti-e, hogy mit akarok mondani...<br />
– Értem, kérem folytassa!<br />
– Nos, a macskák lelke olyan kiszámíthatatlan, hogy bár van egy gazdijuk, mégis kitüntethetnek figyelmükkel egy vadidegen személyt. És akkor azt a személy követik, a lakásának ablakába ülnek, neki nyávognak, dorombolnak. Megmagyarázhatatlan, hogy miért, de ez olyan barátságféle részükről.<br />
– Értem.<br />
– A Kovács néni macskái vonzódtak a Magduskához. Amint megjelent a lépcsőházban, a macskák követték, nyávogtak neki, az ajtaja előtt üldögéltek. Ha a Kovács néni kiengedte őket, azonnal rohantak a lépcsőhöz, és mentek hozzá. És ez nagyon nehéz volt. Mi ketten kedveskedtünk a macskáknak, ez a nő, meg észre se vette őket, kikerülte őket, egyszer még meg is ijedt tőlük. Hát ezért. Nehéz ezt elviselni, mikor annyi simogatásért kap az ember karmolást.<br />
</div><div class="para">A Tizedes lehajtotta a fejét. Régóta rendőr már, de ilyet még életében nem hallott. De nem lepődött meg. Látott ő már gyilkosságot is egy sál miatt, ez az ügy szerénynek mondható.<br />
– Ha továbbra is fent kívánja tartani a vallomását, akkor figyelmeztetnem kell, hogy ha bebizonyosodik a hamis tanúzás tényállása az két év fogházzal büntethető. Fenntartja, vagy visszavonja?<br />
</div><div class="para">A Házmesterné hosszasan emésztette az elhangzottakat, majd meghozta a döntést. <br />
– Visszavonom. – nagyot sóhajtott, majd kibökte, ami a szívét nyomta – mondja, mi lesz a macskákkal?<br />
– Gondolom, elviszik őket egy menhelyre, hacsak nem jelentkezik valaki a korábbi lakhelyéről, hogy gondoskodna róla.<br />
– Úgy érti róluk?<br />
– Nem, csak az egyik macska élte túl a balesetet.<br />
– Melyik? – remegett meg a Házmesterné<br />
– A szürkés színű.<br />
</div><div class="para">A Házmesterné arca felderült. Hát mégis angyal lesz. Ha nem is bosszúálló, de megmentő. Megmenti a Füstöst, még ha az urának egész hátralévő életében tüsszögni is kell!<br />
</div><div class="para">A Tizedessel megbeszélték a további macska-részleteket, majd a Tizedes távozott. Az ajtóból még visszaszólt.<br />
– Aztán kérem, jól gondolja meg, ha legközelebb tanúskodni megy, nem leszek újra a védőangyala!<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-59484746821522245012010-02-04T22:11:00.004+01:002010-06-02T17:23:45.253+02:00Macska-jaj<div class="para">Magduskának rettenetesen gyanús volt az új tanuló. Nagy darab férfi volt, kopaszra borotvált fejjel, szűk farmernadrágban. És biztos, hogy nem érdekli a főzés, de akkor vajon minek van itt, tette fel a kérdést magának Magduska vagy százszor. Gyanús volt a fickó, nagyon gyanús. Magduska lopva rá-rápillantott minden percben az óra alatt. És bő félóra alatt rájött: a maffia!!!! Hát persze! Hogy eddig erre nem gondolt! És mély együttérzést és szánalmat érzett Luigi iránt. Szegény, nem elég, hogy az egész konyhát újra kell festeni, az eszközöket pótolni, a hatósági engedélyeket beszerezni, még a maffia is a nyakára mászott. Na megálljatok, határozta el magát Magduska, majd adok én nektek! Barátocskám, meg fogod te bánni, hogy betetted a lábad a konyhámba!<br />
</div><div class="para">És ezzel kezdetét vette az akció. Nem volt valami komoly akció, ám arra mindenesetre elegendő volt, hogy a szerencsétlen férfi rettegjen az elkövetkező estéktől, és mély szánalmat érezzen az Ede iránt, akinek egy ilyen katasztrofális feleség jutott. És megértette, hogy miért volt szükség rájuk. A hadművelet azzal kezdődött, hogy Magduska „véletlenül” megbotlott, és a szerencsétlen Maffiózónak esett. Véletlenül pont volt a kezében egy húsvilla is, amit Luiginak akart odaadni, és véletlenül úgy esett, hogy elég mélyen volt kénytelen a Maffiózó kézfejébe szúrni. Ő tehet róla, minek tartja a pulton a kezét. <br />
</div><div class="para">A következő alkalommal, amikor panettonét sütöttek, véletlenül úgy fújta be az olajspray-vel a formát, hogy a permet útba ejtette az egyik tanuló által éppen meggyújtott gyufát, így a lángcsóva véletlenül lepörkölte a Maffiózó fejét. Pedig már elkezdett rajta kisarjadni a haja.... (Szerencsétlen már a második alkalom után könyörgött a főnöknek, hogy küldjenek valaki mást, de lehurrogták, túl gyanús lett volna, mellesleg mi a fenét tehetne egy védtelen nő egy százhúsz kilós, kisportolt, küzdősportokban jártas férfival egy négy négyzetméteres konyhában. Ne gyerekeskedjen!).<br />
</div><div class="para">A csütörtök este nagyon nehéznek bizonyult. Hiába vetette be Magduska minden leleményességét, a Maffiózó résen volt, és úgy intézte, hogy Luigi takarásában legyen. Ezt Magduska nagyon sajnálta. Mert, ha teszem azt egy másik tanulótárs lett volna, azt zokszó nélkül „véletlenül” elintézi, na de Luigi az más. Szegény már így is annyit szenvedett. Így egészen fél kilencig kereste a megfelelő alkalmat, és már egészen elkeseredett, amikor Luigi egy meglepő fordulattal jött elő:<br />
– Nos, már három alkalommal találkoztunk, és most már bizonyára mindenki birtokában van némi ismeret az olaszos konyháról. Ezért az elkövetkező fél órában az itt lévő hozzávalókból kérem, hogy mindenki készítsen el egy kedvére való salátát. Én itt fogok ülni az asztalnál, és zsűrizem majd az elkészült műveket. És persze mindenkinek ez lesz a vacsorája is, úgyhogy mindenki ennek megfelelő tartalommal lássa el művét. Aki kész van, azonnal jöhet hozzám, nem kell megvárni egymást. Bármi felhasználható, ami a kosarakban van. Jó munkát! – mondta, azzal elővett egy legalább egy hónapos Il Mondo-t, és olvasni kezdett.<br />
</div><div class="para">A tanulók összenéztek, majd ki-ki vérmérsékletének megfelelően munkához látott. Magduska úgy okoskodott, hogy ha idejében végez, még lesz ideje a mai kínzáshoz is, ezért azonnal a kosárhoz lépett, és kivett belőle találomra egy csomó mindent, majd a tűzhelyre rakott egy nagy vágódeszkát, és elkezdett azon dolgozni.<br />
</div><div class="para">Először is julienre szeletelt egy répát és egy jégcsapretket. Egy fej ruccolát és egy fej eisberg salátát leveleire szedett, és kézzel még kisebb darabokra szaggatott. Az egészet beletette egy nagy üvegtálba, egész koktélparadicsomokat dobált bele, majd fogott egy fésűkagyló-konzervet, kinyitotta, és nemes egyszerűséggel a levét leöntve a kagylókat a salátára borította. Tessék-lássék módon megkavarta. Egy pohárban gyorsan összekevert olívaolajat, mindenféle fűszereket, igazándiból oda sem figyelt, hogy miket, majd a levet a salátára öntötte, aztán az egészet Luigi elé tette. Oda se nézett, hogy mit reagál, szemével a Maffiózót kutatta, és agya azon zakatolt, hogy hogyan tudná megkeseríteni számára a még hátra lévő tíz percet. Luigi hangját nem is hallotta, csak az tűnt fel neki, hogy mindenki őt nézi. Ekkor fordult Luigi felé, aki félelmetesen gesztikulálva éppen a művét dicsérte.<br />
– Fantastico! Magácska egy őstehetség! Nem hittem volna, hogy lesz Önök között olyan, aki a fésűkagylót választja, mert ugye, csak konzervet tudtam hozni, brrrrrr, másrészt meg itt nem nagyon ismert, ugye, de ez molto bene, csodálatos a harmónia, a színek kombinációja, a piros a fehér a zöld, benne van a hazaszeretet! Benne van a szépség, benne van a napfény, a csodálatos olívaolaj által!<br />
</div><div class="para">Magduska csak pislogott. Ennek meg mi baja? – gondolta. Ez a legszörnyűbb saláta, amit életében látott! Mi ebben a csodálatos? Most, hogy jobban megnézte, azt gondolta, a fésűkagyló egyike a leggusztustalanabb dolgoknak, amit életében asztalon látott – igaz, az éticsigát még senki nem tálalta fel neki. És milyen hazaszeretet? Ő aztán igazán csak gyors akart lenni, hogy kicsinálhassa a maffiózót, de most erre esély sincs.<br />
</div><div class="para">Luigi olyan hévvel magyarázott, hogy a többiek félbehagyták saját munkáikat, és jöttek megcsodálni a művet. Ekkor adódott a vissza nem térő remek alkalom, ugyanis Luigi úgy akarta elhelyezni Magduskát, hogy a műve mellett álljon, és mindenki kérdést tehessen fel neki, ehhez viszont az kellett, hogy két emberrel helyet cseréljenek, emiatt viszont az egyikőjük olyan szerencsétlenül lökte meg a Maffiózót, míg a másikuk a lábára lépett, hogy csak felsőtesttel tudott esni, azzal viszont egyenesen a sütőajtónak, míg lába földhöz szögezve préselődött a száz kilós tanulótárs lába alatt. Magduska gyorsan ugrott, hogy segítsen, ehhez el akarta kapni a konyharuhát, hogy majd azzal tesz vizes borogatást szegény fejére, ám a konyharuha a sütőajtóra volt csavarva, így amikor megrántotta, sikeresen rárántotta a sütőajtót a Maffiózó fejére, aki nem bírván tovább az csatát, csendesen elájult. Tíz egész másodpercig nézték a csapattársak döbbenten az ájult férfit, majd úgy döntöttek, hogy többet fizettek ők ezért a kurzusért, semmint kihagyják Luigi magyarázatát a salátát illetően, így egy emberként fordultak Luigi felé, nem törődve szegény alélt áldozattal. Magduska az elmúlt harminc másodpercben kivirult, és büszkén állt műve mellett. Már ő is látta a napfényt meg a hazaszeretetet a salátában. Az élet igenis szép, gondolta és csodálattal vegyes áhítattal nézte Luigit. <br />
</div><div class="para">Miután a csoport elvonult (az alélt, de már ébredező Maffiózót Luigi és az elvált férfi cipelték ki a hóna alá karolva), Magduska egy könyvvel a fotelba telepedett és maga elé tette a mesteri salátáját. Még időben észbekapott, és kirohant egy üveg borért. Nem tudta, hogy fehér vagy vörös bor illik-e a fogáshoz, de nem is nagyon számított, mert csak az Évától kapott Kékfrankos volt otthon. Egészen Donnának érezte így magát. Képzeletben valahol Toszkánában járt, kortyolt egyet a borból, villájára tűzött egy kagylót némi salátával, majd élvezettel bekapta. Majd jó messzire kiköpte. <br />
– Istenem, ez borzalmas! Hogy bírják ezt emberek megenni! – majd arra gondolt, biztos az a baj, hogy konzerv volt a kagyló, máskülönben miért zengett volna Luigi ódákat a fésűkagylóról???<br />
</div><div class="para">Az úriságot félretéve kibontott hát egy zacskó Albert kekszet és azt rágcsálta a bor mellé, mert úgy gondolta, ha már kinyitotta, hát jobb, ha megissza.<br />
</div><div class="para">Rágcsálásából a telefon hangja riasztotta. Megörült, azt hitte Ede jelentkezik, ám a vonal végén egy ismeretlen férfihang szólt!<br />
– Szevasz Ede, öreg cimborám! Megkaptam a leveledet – kezdte az ismeretlen, ám Magduska közbevágott, és elmagyarázta a helyzetet.<br />
– Nos nem gond – válaszolta az idegen – azt hiszem egyébként is Magácskával kellene beszélnem. Balogh István vagyok. Az Ede és a család régi barátja. Én vagyok a hallgató az állatorvosin. Ede írt nekem nemrégiben, hogy lenne egy nekem való lakás....<br />
– Igen, az én lakásom. Tudja összeköltöztünk az Edével.<br />
– Na, ez ám a hír!!! Nahát, akkor már mindent értek! Mikor lehetne megnézni a lakást? Tudja nekem igazándiból már égető lenne a költözés, csak eddig lusta voltam, na meg az ünnepek is megakadályoztak...<br />
– Persze, persze. Ha gondolja, találkoztunk holnap délután. Én négyig dolgozom, és hattól elfoglaltságom van, de közben ráérek.<br />
– Nagyszerű – lelkesült fel a telefon másik vége – akkor holnap délután mondjuk fél ötkor?<br />
– Remek! – Magduska megadta a pontos címet, majd elköszöntek.<br />
</div><div class="para">Az üveg bor hamar elfogyott, az Albert keksz is jól eltömítette Magduskát, és mivel úgy érezte, a Luigit is kellően megbosszulta aznap, egészen boldogan feküdt ágyba.<br />
</div><div class="para">Másnap délután a megbeszélt idő előtt már a lakásban volt. <br />
</div><div class="para">Eközben Kiss János tizedes éppen azon volt, hogy lezárja az Ördögh aktát. Már minden jelentés befutott. Értékelte a helyszínelők jelentéseit, tanulmányozta a fényképeket, a nyomrögzítői jelentéseket és a bombaszakértők leírását. A helyzet a terrorista oldalról egyértelmű volt. A gond egyedül a két szemtanúval volt. Ha valóban igaz, hogy az elkövető ismerte az áldozatot, lehetséges, hogy benne volt a terrorista támadás előkészítésében is, csak meggondolta magát, és ezért döntött az ügy szabotálása mellett, avagy a két szemtanú hazudott – jó ez durva kifejezés – nem a valóságnak megfelelő vallomást tette, ám akkor kérdés, hogy miért? Nem, amíg nem beszél újra a két szemtanúval, addig nem adhatja át az ügyet vádemelésre – gondolkodott hangosan.<br />
</div><div class="para">A tizedes döntött. Még van két óra a munkaidejéből, kimegy, és a terepen hallgatja ki a két szemtanút, lássuk, most mit mondanak.<br />
</div><div class="para">Magduska jókedvűen lépett be lakásába. Meglepődött, mert a lakást átjárta a festék mindennel össze nem téveszthető erős illata. Még jobban meglepődött, amikor belépett a fürdőszobába, ott ugyanis a legnagyobb rendben volt minden. Szinte szárnyakat kapott. Ez az Ede, micsoda férfi! Az persze eszébe sem jutott, hogy nem az Ede hajolgatott és szerelt ott, hiszen ők ketten Debrecenben andalogtak kéz a kézben, hanem az a szimpatikus szerelő, akivel Ede megegyezett. De hát nőből volt, abból is a szerelmes fajtából. Miután körbenézett a lakásban, és konstatálta, hogy minden a legeslegnagyobb rendben van, halkan kopogtak az ajtón. Vidáman libbent, hogy kinyissa, és maga lepődött meg a legjobban, mikor a Kovács néni ráncos arcát látta maga előtt. Az öregasszony ellenséges hangnemben csak annyit mondott:<br />
– Figyelem magát! Minden mozdulatát! Jól vigyázzon, láttam, hogy most nincs itt a lovagja, hogy megvédje! Én nem felejtek! Nem én! – azzal megfordult, és a lábainál tekergő, nyávogó macskáival követve a lépcső felé indult.<br />
</div><div class="para">Magduskában magasra csapott az indulat. Mit képzel magáról ez az aszott barack? Kicsoda ő, hogy így mer beszélni vele? Vele, aki egy maffiózót is elintézett a minap? Harciasságában kirohant, és nagy kiabálás közepette megpróbálta utolérni a Kovács nénit.<br />
– Ebből elég volt, megértette! Nem tudom, hogy mit ártottam magának, de én mindig tisztességes voltam! Soha semmit nem akartam eltitkolni, vagy elsumákolni, és tisztességesen megmondtam, ha hibáztam! Jobb szeretne egy szomszédot, aki ellopja a folyosóról a virágait, ha?<br />
</div><div class="para">Kovács néni megfordult a lépcsőn, hogy replikázzon, ám sajnos Füstös olyan szerencsétlenül került a lába alá, hogy a néni megtántorodott és egyensúlyát elveszítve dőlni kezdett. <br />
</div><div class="para">Magduska már egy lépés távolságon belül volt, és látva a helyzetet, odaugrott, hogy elkapja a nénit, ám lendülő keze csak a levegőt érte, mert akkor már a néni esett hátra. Ekkor jelent meg a szembe oldali lépcsőn Kiss tizedes, látva, amint Magduska keze a levegőt szeli, Kovács néni zuhan hátra, a két macska meg nyávog, mintha nyúznák őket. Magduska a tizedes szemébe nézve elsápadt, miközben jól hallhatóan puffant az öreg test a lépcsőn, majd csúszott le teljes lendülettel nyolc lépcsőfokot. A tizedes átrohant a folyosón, és a lépcsőn leszáguldva kereste az öreg hölgy pulzusát, de már nem találta. A Kovács néni halott volt.<br />
– Véletlen volt! Én igazán nem akartam! Veszekedtünk, aztán láttam, hogy megbotlik, próbáltam elkapni, de nem sikerült! – kezdett sírni Magduska.<br />
</div><div class="para">A tizedes egy szót sem szólt. Telefonján hívta a központot, és beszámolt a történtekről. Magduska folyamatosan ismételgette a véletlen volt, nem akartam mondókáját, ám a tizedes nem törődött vele. Mikor már vagy hatodjára hangzott fel a véletlen volt, jaj! Akkor mégis megszólalt.<br />
– Nem tudom, hogy mi történt, de elmondom, hogy mit gondolok. Ön haragban volt az idős hölggyel. Veszekedtek, majd a hölgy lezuhan a lépcsőn és meghal. Ha véletlen baleset történt, majd megállapítást fog nyerni, de ha adhatok egy tanácsot, most már ne mondjon semmit, csak ha az ügyvédje is jelen van.<br />
</div><div class="para">Magduska döbbenten állt. Ha nem ennyire döbbent, és esetleg pislog is egyet, lehet, hogy meglátja, hogy egy ismert és egy ismeretlen arc fordul meg és hagyja el a helyszínt sietve. Mindkettő kopasz, kisportolt és nagydarab férfihoz tartozik.<br />
</div><div class="para">Megérkeztek a mentősök, akik megállapították a halál beálltát. A rendőrök is befutottak pár perccel később, ők megállapították a tényállást. Magduska megállapította, hogy nem tudja abbahagyni a sírást. Még valaki sírt panaszosan. Az egyik macska. A Füstös. Ránézésre is meg lehetett állapítani, hogy az állat megsérült. <br />
</div><div class="para">Ekkor érkezett meg lihegve Balogh István. Kicsit meglepődött, hogy ilyen fényes kompánia fogadja, ám mivel Magduska volt az egyetlen nő a csapatban, boldogan hozzálépett és bemutatkozott. Épp csak elkezdett beszélni, de zavarta a macskanyávogás.<br />
– Jóemberek, miért nem hívják az állatmentő szolgálatot a macskához. Láthatóan fájdalma van!<br />
– Úgy érti nem azért nyivákol, mert hiányzik a gazdája? – lepődött meg a tizedes, akit szintén kezdett már nagyon zavarni a nyávogás.<br />
– Nem. Ez az állat szenved, fizikai szenvedéssel. Így ránézésre azt mondanám, eltörött jó néhány bordája. Sokszor láttunk már sajnos ilyet, amikor nagy hízelgésében olyan helyen gabalyodik a gazdája lábába, ahol könnyű elesni, és ilyenkor a gazda magával rántja az állatot is. Mindketten törni szoktak ilyenkor. Már a gazda meg a cicus. De ez persze elég ritkán és csak bizonyos esetekben fordul elő...<br />
– Miféle bizonyos esetekben? – kezdett érdeklődni a tizedes.<br />
– Hát például, ha a gazdi idős, elesett, és csúszik a lépcső. Vagy ha a gazdi cipel valami nehezet, és nem számít az állatra, vagy ha mondjuk alkohol vagy gyógyszer befolyása alatt van a gazdi. Ezek sajnos mind-mind előfordulnak.<br />
– És honnan tudja ezt Ön olyan nagyon jól, ha szabad érdeklődnöm?<br />
– Az állatorvosi egyetemről, ahol végzős vagyok, valamint az állatkórházból, ahol hetente megfordulok.<br />
– Meglepő fordulat... – simogatta meg állát a tizedes – nem is tudom, hogy mit mondjak......... Hölgyem! – fordult Magduskához – Ön vagy nagyon balszerencsés, vagy a legügyesebb gyilkos, akivel eddig találkoztam. Azt hiszem elég lesz, ha megkérem, az ügy lezárásáig ne hagyja el lakóhelyét. Még jelentkezem!<br />
</div><div class="para">Azzal telefonját a füléhez emelve lesétált a nyávogó macskához.<br />
– Ne félj cica, nem bánt a bácsi! – próbált kedveskedni az állatnak, és mivel soha nem volt egyetlen macskája sem, de gyermeke annál több, így rákezdett az általa ismert egyetlen macskás dalra, gondolta majd nyugtatólag hat – Cirmos cica Haj, hová lett a vaj, ott látom a bajuszodon most lesz itt egy jaj. Kicsi macska-jaj, sose legyen baj, meggyógyít a doktor bácsi, hogy ne legyen baj!<br />
</div><div class="para">A dal egész jól sikerült, ezt el kell ismerni, és igazán nem tehetett róla, hogy a cicát nem hatotta meg. <br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-28778589337970535272010-01-28T21:39:00.005+01:002010-06-02T13:20:22.047+02:00A Sasmadár<div class="para">Az irodában ült az asztalánál. Előtte már egész kupacban tornyosultak a folyamatban lévő és elintézésre váró ügyek. Már több, mint két órája úgy ült ott, mint aki csinál is valamit, de a szakavatott szem észrevehette, hogy ez sokkal inkább semmittevés, mint munka. Bár néha a kettő egy és ugyanaz. Most nem. Most komoly szellemi munka húzódott meg a háttérben. Egészen konkrétan 9:12 óta azon gondolkozott, hogy mit is csináljon. Sok-sok lehetőség volt, egyik vadabb a másiknál. Végül elhatározásra jutott. Felállt, odalépett főnökéhez és beteget jelentett. Senki sem lepődött meg. Egész délelőtti viselkedése alapot adott némi kétkedésre, ha nem is konkrétan a fizikai állapotában. <br />
</div><div class="para">Hazaérve először is stratégiai öt percet tartott. Ez azt jelentette praktikusan, hogy leült az asztalhoz, papírt és tollat vett elő, és felvázolta a főbb probléma pontokat. A lista valahogy így nézett ki:<br />
– konyha<br />
– Luigi<br />
– Segítő személy<br />
– Kovács néni<br />
– költözés<br />
– tárgyalás és tanúvallomás<br />
</div><div class="para">Egész jól összefoglalta a problémákat. És most megoldást is kell találnia, ha lehet még holnap délelőtt 11:40-ig, akkor indul ugyanis a gép. Igen, az utazás. Ha ez most nem lenne, mennyivel egyszerűbb volna minden. De nem lehet változtatni, hat hónapja le van beszélve és egyeztetve minden. Presztízsveszteséget jelentene, ha nem menne el. <br />
</div><div class="para">Elhessegetve magától az út problémáit a papíron szereplő pontokra terelte gondolatait. Nagyon sokáig csak nézte a betűket, és nem jutott az eszébe az égvilágon semmi. Ha zsákutcába jutottak a gondolatai, korábban mindig azt az Apjától tanult ötletet használta, hogy fordított irányból közelítette meg a gondokat. Jelen esetben a fordított irány az alulról fölfelé lett. Az apai tanács ezúttal is segített, hiszen innen nézve már igenis tudta, hogy mit kell tennie. A tárgyaláshoz és a tanúvallomáshoz kellően elő kell készíteni a terepet, a költözést sem lehet egyedül lebonyolítani, a Kovács nénivel való affér pedig egyszerűen üvölt valaki segítségéért. Kezdjük akkor ezzel, gondolta magában. <br />
</div><div class="para">Tehát szükség van valakire, aki segít a fent nevezett ügyekben, természetesen diszkrét és megbízható. Na ilyen ember nem sok van, manapság meg annál is kevesebb, de azért él az ember, hogy legyenek ismerősei és az ismerőseinek is legyenek még több ismerősei, és akkor máris minden sokkal könnyebben megoldható. És amikor idáig jutott a gondolatokkal, eszébe jutott, hogy Apa, volt már vagy húsz éve, azt mondta: Ha nagy baj van, nézz körül a rokonok között és az ellenségek között. A barátokat hagyd utoljára. Nem jó a barátságot problémákkal megmérgezni. Ezen felbuzdulva elővette a fiók legmélyén őrizgetett régesrégi névjegykártya gyűjteményt. Volt közöttük jó néhány már teljesen aktualitását vesztett kártya is, de a lényeg még benne volt. Többek között egy vezetékes telefonszám a Lasz családhoz. Nagy hírű őrző-védő céget birtokoltak, melyet még a jó pár évvel ezelőtt meghalt családfő alapított. A telefonszám a privát számuk volt. Csak a legbelső kör ismerhette. Felhívta a számot. Azonnal kapcsolták a főnökhöz. Nevét nem kérdezték, aki ezen a vonalon jelentkezik, annak útlevele van a céghez. Miután tájékoztatták, hogy a vonal biztosan lehallgatásmentes és teljesen biztonságos, elmondta, hogy mennyire fogalma sincs, hogy mit csináljon. A vonal túlsó végén ülő férfi meglehetősen nagy empátiával rendelkezett, és úgy tűnt, ideje is van bőven, így hagyta, hogy a szavak zuhatagként ömöljenek. Negyven percig tartott a beszélgetés, melynek eredményeképp másnap reggel nyolckor a lakásában kell fogadnia két fiatalembert. Persze nem lesz olcsó, de most nem is a pénz számított.<br />
</div><div class="para">Ezzel három alapvető problémát ki is pipálhatott. Következett a „segítő személy”. Mire kimondta a szót, már rá is jött, hogy ez még az előző problémánál is egyszerűbben megoldható. Évi. Szól az Évinek. Buta volt, hogy nem gondolt erre korábban is. Itt van a közelben, három gyereket, egy férjet és egy háztartást vezet eredményesen, alkalmas a feladatra és biztosan szívesen vállalni is fogja. <br />
</div><div class="para">„Luigi” – na ez a probléma már nehezebb lesz. És azt is tudta, hogy mit kell neki mondania. Felhívta a mobilján. Luigi kétségbeesett hangon szólalt meg:<br />
– Che cosa e? Mi van, ki, mit akar?<br />
– Szeretném, ha a hétfőn megkezdett főzőkurzus tovább folytatódna.... – nem tudta tovább mondani, mert Luigiból ömlöttek a szavak.<br />
– Vége, mindennek vége! Az én gyönyörű bár, mindenem oda! Nincs tanfolyam, hát nem látta, nincs hol főzni, oda a sok olio di oliva meg a sok finom balsamico!<br />
– Tudom, higgye el, nagyon sajnálom, de maga a legjobb! Magától érdemes tanulni! És azt is tudom, hogy hogy lehet ezt a kis hibát helyrehozni!<br />
</div><div class="para">Luiginak forogni kezdett a szeme, mikor meghallotta, hogy a konyhája felgyújtása egyszerűen kis hiba lenne. Ám mielőtt még méltatlankodásának hangot adhatott volna, a vonal másik végén elhangzott a kulcs mondat.<br />
– Mi lenne, ha itt, a mi konyhánkban tartaná meg a további órákat? Egy átlagos konyhában úgysem találhatóak meg mindazok a csillogó eszközök, amik az Ön konyhájában nélkülözhetetlenek és szükségesek. Ha egy olyan konyhában tanítja a diákokat, ami pont olyan, ahol ők maguk is főzni fognak egyszer majd, nem fognak csalódni és jobban is érzik majd magukat. Higgye el, ebben az esetben tényleg csak nyerhet.<br />
</div><div class="para">Luigi hosszasan elgondolkozott és belátta, hogy ez így igaz. Ha nem tartja meg az órákat, vissza kell fizetnie a díjat, amit jelen esetben semmiképp sem szeretne, és akkor remek lehetőség, hogy elfoglaljanak egy konyhát. Arról nem is beszélve, hogy ha a hölgy újra gyújtogatni szeretne, akkor az csak a saját konyhája lenne. Ahhoz meg senkinek semmi köze. Döntött.<br />
– Va Bene! Rendben van. Megcsinálom. Maguknál. Este hattól.<br />
– Köszönöm, de a hozzávalókat ne felejtse el magával hozni!<br />
</div><div class="para">Kezdett jókedvre derülni. Nem is olyan sötét a világ, mint elsőre tűnt. Sőt, ezzel a húzással a konyhát sincs értelme megcsináltatni, hiszen ki tudja, mi minden fog még itt egy hét alatt történni. <br />
</div><div class="para">Elégedetten hátradőlt. A mór megtette kötelességét, a mór távozhat. Hogy mire fel kellett ez a nagy előkészület? Elárulhatom. Az aggódás, a tömény, lélekbe markoló aggódás miatt. Nagyon sok szabad, csinos és független nő járja az utcákat a fővárosban. Minden bizonnyal jópáran lényegesen jobb partik, mint Magduska. Csakhogy van itt valami, ami miatt más nő nem jöhet számításba. Egyetlen szóval le lehet írni: múlt. Bővített mondatban: az elmúlt huszonöt év. Nem, félreértés ne essék, nem történt semmi személyes tragédia, azokon kívül, amikkel az ember már jó előre számol az életében, mint a rokonok elvesztése. Ami történt, az csupán a véletlenek alakulása, ami miatt kirekesztett lett. Nem tudta volna megmondani, hogy mikor és hol kezdődött, de valószínűleg, mint mindenki esetében, valahol a gyermekkorában. Szép gyermekkora volt. Egyetlen imádott gyermekként élvezte a szülei gondoskodását. Ha valami galibát csinált, vagy egyikük, vagy másikuk, vagy együtt hárman helyrerakták a dolgokat. Lehet, hogy ez volt a baj? Hogy összetartottak? Hogy szerették és tisztelték egymást? Szent meggyőződése volt, hogy az egész így volt helyes, és csak így lehetett boldog életet élniük, ám mindeközben kirekesztetté lett. <br />
</div><div class="para">Eleinte csak kinevették, mikor huszonévesen közölte, hogy még a szüleivel lakik. A harminchoz közeledve, már nem mondta el az első randin, de amint kiderült, elhalt a bimbódzó kapcsolat. És mindenki folyamatosan és megállás nélkül győzködni próbálta, hogy micsoda csóró dolog a szüleinél lakni. Pedig nem volt az. Az Apja hamar eltávozott, és ebbe hűséges és férjét holtáig szerető Anyja belebetegedett. Hogyan hagyhatta volna őt akkor magára? Ha ezt nem képes megérteni egy nő, akkor nincs értelme vele kapcsolatot kezdeni. És a legtöbb nő nem értette. És egy borús novemberi napon, Anyja és Apja sírjánál állva Ede nőgyűlölővé lett. Egyetlen mondat miatt. A szomszéd cserfes huszonéves fruska lányának volt mersze szeretett családja sírjánál azt mondani, hogy „ugye, most már jobb, megkönnyebbültél!” Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen. És akkor körülnézve, mindenkin ezt látta. Kollégák hívták el kocsmázni, hogy összeismertessék nőismerőseikkel, mert „most már nyugodtan lehet”. Az irodában is minden független nőt megpróbáltak rátukmálni a kollégák, és leggyakrabban úgy kezdték, hogy „Ede, most, hogy már nem KELL a szüleidtől TARTANI”. Istenem, hát ki tartott a szüleitől???? Micsoda tévúton járnak ezek! És eldöntötte, hogy nem magyarázkodik, de nem is megy el egy randira sem. Minek, nincs értelme. <br />
</div><div class="para">És akkor jön egy nő, aki olyan szerencsétlen, mint az anyai nagyanyja, aki híres volt örökké kék-lila foltos lábáról, az ügyetlenkedéseiről, és hogy ahol megjelent ott kő kövön nem maradt. És Ede azzal kezdte, hogy negyven évig a szüleivel élt, és mióta meghaltak, ugyanabban a lakásban lakik. És várt. Várta a hatást. És legnagyobb döbbenetére Magduska csak annyit mondott: <br />
– Anyának harisnyát, apának meg kalapot akartam venni karácsonyra.<br />
</div><div class="para">Ennyi. Egy percig megszólalni sem tudott döbbenetében. Most közölte vele, hogy egy szüleivel élő lúzer, erre mit válaszolnak neki?!<br />
– Nagyon szerettem őket, ezért nem költöztem el soha. – adott újabb esélyt Ede.<br />
– Én nem tudnék tovább anyámmal élni. Kibírhatatlan, mindent mindig tudni akar, és nem lehet előle eltitkolni semmit. Apussal sokat sétálunk, hogy úgy is tudjunk beszélgetni, hogy nem hall minket. És akkor Apusnak mindent el tudok mondani. – és Magduska csak nézte tovább a szőnyeg mintáját.<br />
</div><div class="para">Egy utolsó próbálkozás:<br />
– Tudja Magduska, meg kell mondjam őszintén, sajnos nem vagyok egy férfi ideál, nem tudok fúrni, faragni, sem autót szerelni.<br />
– Minek kéne, szerelőt kell hívni, ha baj van, nem mindent szétbarkácsolni – döbbent meg Magduska.<br />
</div><div class="para">Eszményi nő, igen, nekem való eszményi nő, örvendezett Ede. Még sokat beszélgettek, és tényleg olyan nagyon sok volt bennük a közös. És ahogy ez most mind az eszébe jutott, mosolyra görbült a szája. <br />
</div><div class="para">Ezért, pontosan ezért nem tudott egész délelőtt koncentrálni. El kell utaznia két hétre, de egy nagyanyja-féle nőt nem lehet felügyelet nélkül itt hagyni. Belegondolni is rossz, hogy mi lenne vele nélküle.<br />
</div><div class="para">De most rendben lesznek a dolgok. A sas kirepül fészkéből, de nem hagyja azt felügyelet nélkül. Magduskának persze erről nem kell tudnia. Nem, csak aggódna. Így, mikor Magduska hazaért, csak annyit mondott, hogy bár igyekezett elsumákolni, mégis el kell utaznia két hétre Írországba munkaügyben. <br />
</div><div class="para">Másnap reggel a megbeszélt időben megérkeztek az in-kalosok és átvették az utasításokat. Feltűnés nélkül követniük kell a hölgyet, és mindenben a segítségére lenni. Nem kell feljegyzést készíteni, hogy mikor merre jár, kivel találkozik, de ha látják, hogy nagyon rossz dolog van alakulóban, avatkozzanak közbe. A főzőtanfolyamra is jöjjenek el, jobb, ha csak egyikőjük, és ha bármi égne, oltsák el. Megadta Magduska korábbi lakcímét és Kovács néni, valamint a Házmesterné nevét. Ők a kerülendő személyek. Ja, és a hölgy ne vegye észre, hogy követik. Ennyi. A két férfi megértette az utasításokat, minek jeléül bólintottak, majd távoztak. <br />
</div><div class="para">A sas óvó szárnyait kiterjesztette. Ez tetszett neki. Ez az elgondolás. Sas. Bizony, ő a legnagyobb, a védelmező, az éles szemű és ravasz. Sasmadár.<br />
</div><div class="para">Bőröndjébe bepakolt, telefonon elköszönt a Magduskától, majd a reptérre ment.<br />
</div><div class="para">A sas repülni kész. Mielőtt a gépbe szállt volna, még megtörölte a szemét. Majd a levegő királyához méltatlanul Dedalonért nyúlt a zsebébe, és bőszen bekapott két tablettát. Mert csak egy dolgot utált a világon mindennél jobban, a repülést.<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-31767923244593357412010-01-22T22:58:00.012+01:002010-06-02T13:03:43.136+02:00Luigi<div class="para">Hamar eltelt Debrecenben az a pár nap. Az újév kézen fogva, pezsgőspoharat koccintva érte őket. Eleinte Magduska számolta, hogy hány vadidegen ember kíván neki a pezsgővel minden jót, de huszonötnél feladta. A számolásban jó volt, de az arcmemóriájával voltak gondok. Mint utóbb Ede bevallotta, Magduska bizony hatszor koccintott egy fiatal házaspárral. <br />
– Mert olyan ismerősek voltak............ lehet, hogy voltak már nálam revízión???<br />
</div><div class="para">Azon éppen nem, de már nyolc éve szomszédai Magduska szüleinek. Hát igen, nem lehet minden apró részletre emlékezni.<br />
</div><div class="para">A dolgos hétköznapokba visszaesve azzal kezdték az életet, hogy rendberakatták Ede konyháját. Éva, a tüneményes, kedves szomszéd meglepte őket, mert szerzett festőt, aki kifestette a konyhát, valamint vett, és méretre varratott függönyt, így igazán nem kellett sok a birtokba vételhez. <br />
</div><div class="para">Ehhez a nem sokhoz először is kinéztek Magduskának egy kezdőknek való olasz konyha kurzust a neten. A tanfolyam egyhetesnek volt hirdetve, minden délután hattól este kilencig, természetesen vacsorával egybekötve. Az oktató Luigi, aki nem mellesleg a Ti Amo Bár chef-je. Ede megguglizta a Ti Amo Bár-t, és arra az elgondolásra jutott, hogy oda a férfiak nem feltétlenül a gyomruk miatt mennek, de aztán néhány fénykép a chef remekműveiről meggyőzte. Na meg az a tény is, hogy a bár este kilenckor nyit. Addig meg csak nem történhet semmi vérlázító.<br />
</div><div class="para">Így aztán hétfő reggel Magduska sporttáskával ment dolgozni, ami nem kis riadalmat keltett az irodában. Néhányan a nagyon beavatott és közeli barátnők közül már majdnem vették a bátorságot, hogy megkérdezzék, mire fel ez az új módi, de aztán meglátták, hogy a vécében vérvörös rúzst próbál, így remegő térdekkel tértek ki útjából. Azt nem tudták, hogy milyen lehet a szerelmes Magduska, de azzal pontosan tisztában voltak, hogy milyen a rosszkedvű, és a kettő majdnem ugyanaz. És különben is, majd elmondja, ha akarja. <br />
</div><div class="para">Így aztán egy meglehetősen nyugodt nap végén Magduska a vécében átöltözött lezser szerelésbe, és nekivágott felfedezni az ismeretlent.<br />
</div><div class="para">A Ti Amo Bár ránézésre nem volt feltűnő. Az ajtók mellett nem hirdették poszterek a bent fellelhető bájos hölgyeket, és az egész nagyon szolid és visszafogott volt. A bejáratnál Luigi várta a tanfolyamra érkezőket, és várakozás közben teljes lelkesedéssel beszélt az olasz konyha gyönyörűségeiről, azon belül is a napon szárított paradicsom semmivel össze nem téveszthető zamatáról. Magduska jó tíz percig a kezét tördelte, mert egyetlen hallgatója volt az előadásnak, ám ha késve is, de lassan befutottak a főzőtársak. Összesen négyen voltak. Három nő és egy férfi. Bemutatkozással kellett kezdeni, így Magduska hamar megtudta, hogy a férfi nemrégiben vált el a feleségétől, és hamar rájött, hogy olcsóbb főzni, mint hozatni az ételt, ezért jött ide. A legfiatalabb, egyébként szőke nőről kiderült, hogy őt minden érdekli, még a táncolásos munka is, de most talán főzni szeretne, és ezzel csábos mosolyt engedett Luigi felé. A második hölgy kimérten csak annyit mondott, hogy aki jól szeretne főzni, annak mindenféle stílussal tisztában kell lennie, és ha valaki olyan szinten van, hogy képes ezt az igényt fölismerni, akkor csak el kell menni egy főzőkurzusra, és nincs ebben semmi kivetnivaló. Magduska fölismerve a lehetőséget, hogy ez az új életének a legelső napja, így mutatkozott be:<br />
– A terrorista-elhárításnál vagyok összekötő tiszt, és azt a tippet kaptuk, hogy legközelebb éttermek lesznek a célpontok, így most meg akarok ismerkedni egy igazi étterem konyhájával.<br />
</div><div class="para">Talált és süllyedt. Luigi csak pislogott, mint ponty a Tescoban. <br />
– És meg szabad tudni, hogy mi volt a legutolsó bevetése? – kérdezte kicsit döbbent hangon.<br />
– Hogyne, bár a részletekről természetesen nem nyilatkozhatok. A Mammut ellen tervezett robbantásos merényletről ha hallott esetleg............ – és a mondatot nem fejezte be.<br />
</div><div class="para">Mindenki hallott róla, hiszen csak erről szólt a karácsony. Nos, ettől a pillanattól kezdve csak Magduska körül forgott, és hanyagolta a csábos szöszilányt.<br />
</div><div class="para">Először is elbeszélgettek a modern konyháról. Felesleges volt modernnek hívni, mert Magduskának elgondolása sem volt, hogy milyen a régi. Volt szó új konyhatechnológiai eljárásokról, és olyan szavak is röpködtek, mint a blansírozás, zsülien, ál dente és ál forno. És persze rengetegszer elhangzott a Bene. Vá bene. Egy emberöltő múlva, legalábbis a tanulók meglehetősen megbízhatatlan belső órája szerinti emberöltő múlva, feltárult előttük a konyha kétszárnyú ajtaja, és beléphettek Luigi szentélyébe.<br />
</div><div class="para">Meglepő kontraszt volt az ajtó előtti és mögötti tér között. Míg az egyik vörös színben pompázott, és gyér megvilágítás engedett látni, avagy nem látni dolgokat, addig a szentélyben olyan óriási neoncsövek ontották a fényt, hogy a legnaposabb tengerparton sem voltak jobbak a látási viszonyok egy felhőmentes vasárnap délben. És a fény hasraesett a rengeteg csillogó króm felületen. A konyha két szélén előkészítő és tároló szekrények voltak. Az ajtó melletti sarokban egy ipari mosogatógép bújt meg. A konyha közepén pedig, mint egy hatalmas sziget, terpeszkedett egy óriási, tíz égővel ellátott főzőpult. Közvetlenül mellette, de még nem a sarokban, egy hatalmas elektromos üst várta nagyra tátott szájjal, hogy megtöltsék, és főzzenek benne mindent, ami jó. A pult körül hatalmas elszívóberendezés gondoskodott a szagmenetesítésről. Az elszívó oldaláról mindenféle, furcsábbnál furcsább alakú eszköz és meglehetősen sok serpenyő lógott le. A pult két vége nyitott volt, és ott is rengeteg sok edény sorakozott.<br />
</div><div class="para">Luigi a szélső pultoknál kezdte az idegenvezetést.<br />
– Ez itt, és a másik oldalon is, az előkészítő pult. Ide kerülnek a zöldségek, itt aprítjuk, és készítjük elő a főzéshez. Minden, ami majd a főzéshez kell, itt tisztul meg, darabolódik fel, és innen kerül a fazékba.<br />
</div><div class="para">Magduska ámulattal nézett körül. Tetszett neki, nagyon tettszett. <br />
</div><div class="para">A pult végénél ablak nyílt. Az ablak alatt pedig egy kerekekkel ellátott, embermagasságú kocsin elképesztő kavalkádban szószok, olajok és mindenféle folyadékok várakoztak bevetésre. Magduska közelebb lépett, és alaposan végignézte az ötemeletnyi üveget. Fogalma sem volt, hogy mik lehetnek ezek.<br />
– Áh, látom, remek megfigyelőképességével máris felfedezte a mi kis konyhánk ékességét! – zavarta meg ámulatát Luigi. – Jöjjenek csak ide mindannyian! Ez itt a mi kis varázskocsink. Ezen tároljuk a legfinomabb olasz import extra szűz olívaolajainkat, ízesített olajainkat, mindenféle balsamicot, ez, hogy úgy mondjam, a mi konyhánk lelke! – ömlengett.<br />
</div><div class="para">Miután egyenként végignézték a összes berendezést, már csak fél óra maradt, így Luigi úgy döntött, hogy bemutatja, milyen az igazi olasz „al dente” tészta. Nem mehetnek úgy haza, hogy ezt az egyet nem tanulták meg már az első napon.<br />
– A tészta vize oly sós legyen, mint maga a máre, a tenger, mely oly sok csodát ad nekünk! – kezdte az oktatást Luigi. – De nem ám csak úgy, vaktában sózunk! Előbb felforraljuk a vizet, rotyogjon, mint a Vezúvió, és ha már kitörni készül, beletesszük a három evőkanál sót, ettől még nagyobbat rottyan, és ekkor tesszük belé a tésztát. Nem kavarjuk, nem tördeljük. Ha a tészta elkezd puhulni, magától csúszik a mennyei vízbe, mintha pezsgőfürdőt venne!<br />
</div><div class="para">És a kis csapat tátott szájjal, Luigitól átvett ámulattal nézte, ahogy a két marék spagetti lassan a forró vízbe csúszik. És közben Luigi magyarázott. Hogy micsoda szentségtörés, hogy a magyarok lecsöpögtetik, leöblítik és szétfőzik a tésztát, holott már a zacskón is jól van írva, hogy nyolc perc főzés. Basta. Magduska ekkor már kezdte kapiskálni, hogy a Luigitól egy alap olasz nyelvtudást is fel fog itt a végére csipegetni, csak azt sajnálta, hogy nem hozott diktafont, hogy a kiejtést is rögzíteni tudja. Így aztán bőszen ismételgette magában a szavakat. Vá bene, máre, al dente, basta, pasta. Na, csak el ne felejtse.<br />
</div><div class="para">Közben letelt a tészta nyolc perces lubickolása a forró vízben, így Luigi kiemelte, és egy fehér kerámia tálba zubbintotta az egészet. Eközben Magduska, gondolván, most már úgyse jön semmi érdekes, ismét a kerekeken guruló, ötszintes varázskocsi felé fordult, és elkezdte forgatni az üvegeket, hogy a jobban lássa a címkéket. Édes kis rosszalkodásából Luigi hangja zökkentette ki.<br />
– Magácska már megint a legjobbkor van a legjobb helyen! Biztos, hogy ez az első olasz konyha, ahol megfordul? Meg mernék rá esküdni, hogy pontosan tudta, hogy most mi fog következni, maga kis ravasz! Nem bánom, adja ide!<br />
</div><div class="para">A gond csak ott volt, hogy Magduska tényleg, de tényleg nem volt olyan ravasz, és derengő fogalma sem volt, hogy mit is kéne most csinálnia. Véletlenszerűen leemelt egy üveget a kocsiról és Luigi felé nyújtotta.<br />
– Áh, kedvesem, magának aztán kiváló, de drága ízlése van! Nos figyelem, a mi Kis Ínyencünk – aposztrofálta Magduskát, mert elfelejtette a nevét – szarvasgomba olajjal kívánná meglocsolni szerény kis vacsoránkat, ami kiváló, de nem pénztárcakímélő megoldás. <br />
– Önnek igazán van érzéke hozzá, kedvesem, de most adjon valami egyszerűbbet – nyújtotta vissza az üveget Magduskának.<br />
</div><div class="para">Pörögtek a fogaskerekek. Magduska gondolatai négysávos sztrádán száguldottak. Olaj. Biztos olajat akar. A kocsin nyolc-tízféle zöld üveg sorakozott. Találomra kiválasztott egyet, és átnyújtotta.<br />
– Kiváló – örvendezett Luigi – extraszűz Toszkán olivaolaj. Tökéletes választás. Akkor most egy kevés fokhagymát összezúzunk, zöld fűszerekkel, olajjal elkeverjük, és a tésztára öntjük. Kedvesem, ezt visszatenné a helyére? – nyújtotta át a nyitott üveg olajat Magduskának.<br />
</div><div class="para">Az, hogy ezután konkrétan mi történt, a tűzoltók körében egy egész hétig vitatéma volt. Egyesek szerint a szakács gyújtotta fel a konyhát, volt aki arra szavazott, hogy az egyik tanuló égette oda az ételt, és öntötte a forró olajat a kukába, mert nem akart az oktatóval vitába keveredni, és olyan is volt, aki csak annyit mondott, hogy nő keze van a dologban. Nos, egyik sem járt olyan nagyon távol a valóságtól. <br />
</div><div class="para">Egyszerűen csak annyi történt, hogy Magduska éhes volt, és erős gyanú élt benne, hogy talán ő kapja az első adagot az elkészült ételből, ezért praktikus és gyors akart lenni. Nem lépett a kocsihoz, hanem úgy gondolta, helyén maradva lábbal magához húzza, és majd találomra rárakja az üveget. Igazán aprócska dolog csupán, és ő semmiképp sem tudhatta, hogy a kocsi kerekeit biztonsági okokból kötelező lefékezni, ha már nem gurítják tovább. Így a kocsi stabilan állt a helyén. Csak Magduska volt túl erős. Minden bizonnyal a gyaloglással munkába bejáró tíz év nem múlt el nyomtalanul, így a szerényen ellenálló kocsit egy erőteljes lábfejrántással próbálta jobb belátásra bírni, ami a helyéről kerekekkel nem mozdult, annál inkább tengelyből, így szépen lassan, majd egyre gyorsuló tempóval eldőlt. És ha már így tett, igyekezett a maximumot kihozni a lehetőségből, így a nyolc üveg olaj egyenesen a még égő gázfejre esett, széttört az öntöttvas tartón, és azonnal lángra lobbant. Magduska felismerve hibáját, azonnal oltásba kezdett, ám mivel Luigi nem a tűzoltás szabályával kezdte – vagyis poroltó és Tűzoltóság – Magduska az egyik konyharuhával kezdte csápolni a tüzet. Vesztére. A konyharuha ugyanis kiválóan alkalmas kiömlött, égő olaj szétterítésére, így ügyesen, mesteri módon sikerült az egész konyhát lángba borítani, beleértve kedves tanulótársait is. A tűz maga nem lett volna kezelhetetlen, ha észnél van valaki, de jelen helyzetben ez nem volt könnyen kivitelezhető. Szerencsére bekapcsolt a tűzriasztó, és Luigi is el tudta magát annyira oltani, hogy előkapja mobilját, és hívja a tűzoltókat. Míg telefonált, döbbenten nézte, hogy Magduska nem látja át tettét, és serényen szórja szét a tűzfürtöket, mint copfos olasz lánykák az olívabogyót szüret idején. Miután sikerült kevert olasz-magyar nyelven előadnia problémáját, azonnal Magduska ellen fordult. Megpróbálta leszorításos módszerrel megakadályozni, hogy a hölgy a konyha minden négyzetcentiméterére égő olajat terítsen átázott és égő konyharuhájával. Eközben a tanulótársak menekülőre fogták a dolgot, magukon némi égő olajjal, ami a fotelek bársonyos vörös borítását is begyújtotta elhaladtukban. <br />
</div><div class="para">Luigi küzdött. Vitéz módra. Csak azt nem látta át, hogy egy jól kivitelezett balhoroggal többre menne, mert így Magduska azt gondolta, hogy a férfi őt akarja megmenteni, nem pedig a helyet tőle. Aztán véletlenül Luigi akaratán kívül könyökkel lesújtott Magduska orrára, így az aléltan zuhant az égő olajfoltokkal tarkított padlóra. Ölben cipelte ki. Mire kiért a bejárati ajtóhoz, megérkeztek a tűzoltók is, akik hatásos oltásba kezdtek. Egy óra alatt tökéletesen használhatatlanná tették a bárt és ehetetlenné az elkészült vacsorát.<br />
</div><div class="para">Luigi összetörten ült a tűzoltóautó lépcsőjén. Magduska, vállán egy takaróval hozzálépett.<br />
– Luigi, nagyon sajnálom. Azt hiszem, véletlenül felgyújtottam a konyháját. Segíthetek valamiben?<br />
</div><div class="para">Luigi döbbent arccal nézett fel rá.<br />
– Hogy mondja?<br />
– Tudja, én adószakértő vagyok! Az új eszközöket, amiket venni kell, a biztosítás díját is le lehet írni az adójából. Ha gondolja, szívesen segítek a következő óra után, és átnézem a könyvelésüket!<br />
</div><div class="para">Luigi csak annyit mondott:<br />
– Ezt nem hiszem el!<br />
– Ugyan – mosolyodott rá Magduska – higgye el, nem olyan nagy dolog ez, és szívesen segítek. Akkor találkozunk a jövő héten, már nagyon várom! Csáó!<br />
</div><div class="para">És boldogan elsétált takaróval a vállán. Ez egy szép nap volt. Ma is tanult valami újat!<br />
</div><div class="para">Luigi szomorú szemekkel nézett utána.<br />
– Igen, érzéke az van hozzá, de micsoda érzéke!!! Dio Mio!<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-715900838204558608.post-76650039878189128072010-01-17T22:25:00.004+01:002010-06-01T22:52:56.756+02:00Amazon.hu<div class="para">Az út egész kellemesen telt. Ede valami olyan adóra hangolta a rádiót, ahol végig kellemes zene szólt, megszakítások és reklám nélkül. Magduskának nagyon tetszett. Nem volt jazz, de nem is komolyzene, igazándiból egész Hatvanig azon gondolkodott, hogy minek is lehet nevezni, de aztán úgy döntött, hogy valószínűleg ambient lesz, mert egyszer – volt az már jó húsz éve – meghallgatott egy Jean-Michel Jarre lemezt. És akkor nagyon megjegyezte, mert már a szó is csupa nyugalmat áraszt. És ez most eléggé emlékeztette erre. Ede többször is a rádióhoz nyúlt, és Magduska mindannyiszor szólt, hogy ne kapcsolja ki, ez olyan jó! És Ede nem kapcsolta ki. Nem is akarta, csak a cd-táron elindította a következő lemezt. <br />
</div><div class="para">Meglepően hamar leértek Debrecenbe az új autópályán, és még forgalom is egészen enyhének volt tekinthető. Az Aranybika a város legnevezetesebb pontjának, a Szent András templom, vagy ahogy a helyiek nevezték, a Nagytemplomnak tőszomszédságában volt. Hamar odataláltak. Mondjuk azért nem volt egyszerű, mert mióta legutóbb külön-külön erre jártak, azóta jó nagy változások mentek végbe a város életében. Utcákat zártak le, forgalmat tereltek el, és láthatóan sétálóutca jelleget adtak a Nagytemplom előtti területnek. Azért nagy nehezen elnavigáltak a szállodáig, ahonnan továbbküldték őket az oldalsó utcába, mert onnan lehetett a parkolóhoz menni. Csakhogy a helyzet nem volt teljesen egyértelmű. Volt ott egy szórakozóhelynek és egy mozinak is kinéző épület, aminek udvarán emberek álldogáltak, és igazán nem volt könnyű eldönteni, hogy jó helyen vannak-e vagy sem. És mivel az utca is egyirányú volt, hát úgy döntöttek, hogy Magduska marad az autónál, Ede pedig visszasétál és megkérdezi a pontos tudnivalókat.<br />
</div><div class="para">Magduska türelmesen várt. Kiszállt az autóból, és a nyitott ajtónak támaszkodva a az épületeket nézegette. A zajos társaság, aki megérkezésükkor az udvaron tartózkodott, most eltűnt, és Magduska arra eszmélt, hogy egyedül van az egész környéken. Azaz mégsem. Valaki hozzá szólt.<br />
– Ha már ilyen szépen kettesben maradtunk, miért nem adja szépen ide a táskáját, hölgyem?! – szólította meg egy átlagos, legalábbis a mai fiatalok mércéjével mérve átlagos külsejű, talán huszonéves suhanc Magduskát. A suhanc bő farmernadrágot, bakancsot, vastag fekete kabátot viselt, mely alól kilógott minden irányban a kapucnis pulcsi. Fején baseball sapka volt, amire ráhúzta a pulcsi kapucniját.<br />
</div><div class="para">Magduska nem szólt egy szót sem, de szép lassan kivette az autóból a táskáját. A suhancot nézte, és egyre mérgesebb lett. Mi a fene van ezzel a világgal??? – dühöngött magában, hát már a bolhák is prédának néznek engem! Na abból ugyan nem eszik, ami az én táskámban van! – és ekkor a düh és a dac oly magasra csapott lelkében, hogy ha egy feldühödött bika állt volna előtte, élve megnyúzza és átadja a cserzővargának.<br />
</div><div class="para">A suhanc közelebb lépett, nagy naivan azt gondolván, hogy a hölgy majd átadja a táskát, így aztán meglepődni sem volt ideje, mikor Magduska egy elegáns körívre indította a táskáját, mely az ő fején törte félbe az ívet. És azonnal elájult. <br />
</div><div class="para">Magduska is meglepődött, az igaz. Milyen jó kis stramm táskákat lehet kapni manapság a kínaiaknál, gondolta, merthogy tökéletesen elfeledkezett a táskában lévő félliteres ásványvizes palackról, három kulcscsomóról, a sminkkészletéről, és a végszükség esetre mindig nála lévő összecsukató esernyőről. Nézte, nézte a földön heverő fiatal férfit, majd nagyot gondolt. Leguggolt mellé és kinyitotta a táskáját.<br />
</div><div class="para">Ekkor lépett az udvarra Ede. Látván a nyitott kocsiajtót, és félig-meddig az ajtó takarásában guggoló Magduskát odalépett, majd dermedten megállt. Köhintett. Magduska felnézett, majd csak azt mondta:<br />
– Ki akart rabolni. Azt hiszem ideje, hogy leckét tanuljon.<br />
– Ahogy gondolod. Megvárjam amíg elkészülsz, vagy van valami egyéb szándékod? Hívjak esetleg rendőrt?<br />
– Nem kell, ennyi elég lesz neki. Mindjárt kész vagyok.<br />
</div><div class="para">Ez azért nem volt teljesen igaz, mert még vagy öt percig eltartott a művelet, de szerencséjük volt, mert nem jött senki. Mikor végzett, Ede félreállt az autóval a kijelölt szállodai vendéghelyre, majd csomagjaikat felmarkolva a hátsó bejáraton a szállodába léptek. Ede egy szót sem szólt. Úgy gondolta, biztosan megvolt rá minden oka, hogy Magduska ezt tegye a sráccal. <br />
</div><div class="para">Magduska hátra sem nézett. Nem kellett. Elégedett volt a teljesítményével. Ezen rövid idő alatt ugyanis kiszedte a srác szemöldökét olyan mintára, mint amilyen a Blikk címlapján szerepelő prostituáltaké, egy tussal kihúzta a szemét vastagon, kirúzsozta a száját, és csillogó körömlakkját a hajára öntötte. Fekvő állapotában úgy nézett ki, mint egy meleg, kivel pont most szakított kedvese. Kicsit sajnálta, hogy a körmeit nem tudta elintézni, de egyrészt az sok macera lett volna, másrészt azt magához térve ő maga is hamar észreveszi, harmadrészt pedig könnyebb eltüntetni, mint mondjuk a kiszedett szemöldököt. Olyan elégedett volt magával, hogy dúdolni volt kedve.<br />
</div><div class="para">Miután becsekkoltak és megkapták a szobájukat, leültek, hogy haditanácsot tartsanak.<br />
– Mi lenne, ha keresnénk egy éttermet, ahol ennénk valami jó kis vacsorát? Van itt egy kis szórólap a helyi szórakozási és étkezési lehetőségekről! – Ede pár percig tanulmányozta a füzetecskét, majd így szólt:<br />
– Dante Pokla vagy Csokonai Söröző?<br />
– Legyen a Pokol! Ilik a hangulatomhoz!<br />
</div><div class="para">Kipakolták a bőröndöket, letusoltak, átöltöztek, majd karon fogva kisétáltak. Az étterem nem volt messze, de azzal nem számoltak, hogy a Pokolhoz vezető út jószándékkal van kikövezve, így kétszer is rossz irányba igazították őket a megkérdezett járókelők. Fél óra alatt jutottak el a durván négyszáz méterre lévő étterembe. Az étel egészen kiváló volt, a bor is, amit Ede választott. <br />
– Ördögh-nek való kis lakoma volt ez!- mondta elégedetten Magduska, és ezen jót nevettek.<br />
</div><div class="para">A szállodához vissza már könnyen eltaláltak. Pár percig gyönyörködtek az impozánsan megvilágított templomban, majd fölmentek szobájukba, <br />
</div><div class="para">Voltak apró kényelmetlenségek, mint minden régi, szocialista időkben átépített épületben, de igazán nem panaszkodtak. Hosszú évek alatt megszokták már a vezetékben csorgó víz hangját, az utcáról felhangzó zajokat. <br />
</div><div class="para">Sokáig beszélgettek. Tudták, hogy ha beköszönt az újév, szembe kell nézni a tárgyalás kellemetlenségeivel, el kell kezdeni megszervezni Magduska átköltözését, de előtte rendbe kell tenni mindkét lakást, és bizony Magduskának el kell kezdenie az interneten lefoglalt főzőkurzust. És élni is kellene. Boldogan, kettesben. Magduska rájött, hogy ez nem is lesz olyan nehéz. Úgy néz ki, neki is tetszik ez az új interneten kapcsolt világ. Sőt talált magának egy új álnevet: „Amazon”. „Amazon.hu”. Vagyis „Amazon.Huhúúúúúú”.<br />
</div>DKrisztahttp://www.blogger.com/profile/09641379449971838268noreply@blogger.com0