Bankban

Magduska a nappali közepén ült, és a látványban gyönyörködött. Szívét ismeretlen melegség járta át. Nem volt ő ehhez hozzászokva. A nagy melegségben hirtelen elhatározás született benne: karácsonyi ajándékot fog venni. Eddig is vett, persze. Anyának bonbont, Apának borotva krémet. És kész. Tény, nem volt az a kreatív lény. De gondolt szeretteire, és már ez is nagy szó.

De most valahogy felzubogott a vére, és érezte, hogy idén több van benne, mint egy bonbon és egy borotvakrém. A fátyolos ködön át felrémlett előtte egy keresztmintás harisnya és egy szép kalap.
Villámgyorsan felöltözött (a pizsamát a takaró alá tette, az ágyat letakarta, a szennyest a szennyeskosárba dobta, és úgy egyébként is vigyázott a törékeny rendre).
– Még van 4 napom a karácsonyig – mondta ki hangosan – megkeresem azt a harisnyát, meg a kalapot, még ha el is kell halasztanom egy revíziót. És ezt tényleg így is gondolta. Ha Anya és Apa hallotta volna őt ebben a pillanatban, menten mentőt hívnak, olyan hihetetlen volt ez az egész.

Gondolatban végigpörgette, hogy mit is kell ilyenkor csinálni. El kell menni valami tömött, emberekkel és árukkal telezsúfolt helyre, ahol gigászi küzdelemben meg kell kaparintani a kívánt árucikket. Aztán ki kell fizetni. Áhh. Ez gond. Mennyibe kerül manapság egy neccharisnya meg egy nemezkalap? Igazándiból azt sem tudta, hogy régen mennyibe került. Meg hogy lehet-e egyáltalán még ilyesmiket kapni? Valahol olvasta, hogy digitális világban élünk.......... lehet, hogy már ezek is csak digitálisban vannak? De persze el nem bírta képzelni, hogy az meg milyen lehet. Nincs más hátra, el kell indulni, de előbb pénzt kell szerezni. A nála lévő 1350 forint valószínűleg nem elég semmire sem. Szóval irány egy bankautomata.

Magduska nem szerette az utcai automatákat, mindig volt benne egy érzés, hogy ha onnan vesz ki pénzt, a következő sarkon biztosan kirabolja valaki. Attól meg nagyon félt. Így aztán lábai a legközelebbi bevásárlóközpontig vitték, ahol is már jelentős sor állt sorba az automata előtt. Kiváló, gondolta. Ha valaki itt áldozatot néz ki, az biztosan nem én leszek – gondolta, és tényleg mesteri szintre emelte a "pénzt villámgyorsan zsebre rakjuk" mozdulatot. Az egyik ügyfelétől tanulta, aki a negyedik revízió után beismerte, hogy kétszer ült már zsebmetszésért, és ha nem találnának semmi kifogásolni valót a bevallásban, akkor hajlandó megtanítani Magduskát a lényegre. Mert hiszen minden bűnöző pszichológus is egyben. És sikeresen felismerte Magduska kirabolnak-a-sarkon rettegését. Három alkalom. Ennyi kellett, és Magduska vérprofi lett. Még az oktatója sem tudta megmondani, hogy mikor, melyik zsebébe tette a pénzt. Azóta nem találkoztak, mindkettőjük nagy-nagy megelégedésére.

Magduska beállt hát a sorba, és a kisördög, az a fránya kisördög, már megint kopogott a mellkasán. – Mi lenne, ha meglökném az előttem állót, és én magam is eldobnám magam, mintha a mögöttem álló csinálta volna és aztán vádlón néznénk mindannyian rá? – És már rázta is a röhögés. Azért biztos, ami biztos, hátrasandított, hogy megnézze, ki is az a szerencsétlen, aki ilyen kellemetlen szituációt fog előidézni, és meglepetten konstatálta, hogy mögötte még vagy tíz ember áll. Húúúúúúú. Ettől kicsit elment a kedve. Előre is nézett, ott meg a legelöl álló, miután eltette a pénzt és a bankkártyát, egy újabb kártyát vett elő. Na ekkor döntött Magduska. Itt van a bank egy percre. Legalább megnézi azt is, hogy ki lettek-e már fizetve a közüzemi számlák. Nem volt mobilja, és nem kapott sms értesítéseket, általában a bankba sétált, és megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Nem hitt a digitális kütyükben. Jobb szerette a hús-vér embereket. Különben is, azokkal lehet ordibálni. Eme lehetőség megint csak felvillanyozta, így már dupla jókedvvel állt ki a sorból és indult meg a bank felé. Elvégre ajándékot fog venni, és az is lehet, hogy kiabálni fog egy szerencsétlen ügyintézővel. Micsoda nap, micsoda nap!!!

Természetesen a bankban is hosszú sor állt, de ez cseppet sem zavarta. Míg türelmesen álldogált a felrajzolt vonal előtt, azon gondolkodott, fekete vagy testszínű legyen-e a harisnya, és hogy Apának melyik kalap fazon állna is jól. Az első mondatot így nem is hallotta, csak arra eszmélt, hogy körülötte mindenki a földön fekszik, és egy nagyon ronda ember (mint kiderült, símaszk volt rajta, ezért nézett ki rondának) közvetlenül Magduskának ordibál:
– Mi van kisanyám, süket vagy? Azt mondtam a földre, te hülye picsa!
Magduskában meghűlt a vér. Nem hitte el. Bankrablás. Budapesten. Most. Mikor ő is ott van. És közben elfelejtett a földre feküdni.
– Kisanyám, ha olyan nagyon bátor vagy, akkor majd te fogsz nekünk segíteni! – ordított a rondábbik bankrabló.

Ahogy Magduska meg tudta ítélni, hárman voltak. A rondábbiknak fekete símaszkja volt, és Magduskát erősen emlékeztette egy néger énekesre, akit egyszer a tévében látott énekelni meg ugrabugrálni, és nagyon megijesztette feketesége. A második barna símaszkot viselt. A símaszk színe harmonizált az elkövető nadrágjával és bakancsával, mert azok is a barna egy-egy árnyalatát képviselték. És Magduska nagyon nagyra tudta értékelni, ha egy férfi adott a megjelenésére. A harmadik bankrabló nagyon nem tetszett neki. Úgy nevelték, hogy sohase vegyen fel sárga blúzhoz narancssárga nadrágot, vagy piros kardigánhoz rózsaszín kendőt. Ez a bankrabló viszont maga volt a megtestesült kakadu. Vagy inkább tukán. A cipője fekete volt, a nadrágja terepszínű, piros garbóhoz zöld kabátot vett és neki nem volt símaszkja, ellenben egy szakadt KÉK harisnyát húzott a fejére. Magduska iszonyodva gondolt arra, hogy lehet kék harisnyát is kapni. És van ember, aki meg is veszi! Hát hová süllyed már ez a világ!

Annyira elmerült ebben a szégyenteljes elkorcsosodott új világban, hogy észre sem vette, hogy egy fegyvernek látszó sötét tárgyat nyomnak az oldalához, és hozzá beszélnek. A Kakadu Tukán volt. És ordított!
– Nem érted, te hülye picsa, azt mondtam, gyerünk előre az igazgatóhoz!
– Rendeben uram, mindent megteszek, csak kérem vegye le a kabátját, vagy a harisnyáját, mert higgye el nekem, hogy nagyon előnytelen így a megjelenése.

Szegény bankrabló nem hitt a fülének, és azt gondolta, jobb ha megszabadítja szegény szerencsétlent a szenvedéstől, és most azonnal lelövi. Gyorsan társaira nézett egy gyors biztatás miatt, de egyikük sem nézett rá, el voltak foglalva a többi tússzal. Nem akarván vállalni egyedül egy középkorú, láthatóan jól szituált hölgy előre kitervelt, szándékos kinyírását, inkább lökdösni kezdte a széf felé.

Az igazgatót már odaráncigálták, és fegyverrel sakkban tartották. Kényszerítették, hogy adja át a széf kulcsát a Magduskának, akit csak mint NŐ aposztrofáltak.
– Na, gyerünk, adja oda a kulcsot a nőnek! Mindenki azt szeretné, ha mi gyorsan és gond nélkül végeznénk itt. Ne akadályozzanak. Elvisszük, amire szükségünk van, és már itt sem leszünk. Higgyék el, nem bántunk senkit, nekünk csak a pénz kell!

És ezzel közelebb lökte Magduskát az igazgatóhoz. Az igazgató még bepróbálkozott az ilyenkor előírt és gondosan betanult mondattal, hogy a széfhez nem elég csak a kulcs, egyéb elektronikus védelemmel is el van látva, de a bankrablók körberöhögték. Régebb óta vannak ők a szakmában, semhogy egy ilyen süket dumát bevegyenek. Hónapok óta készülnek az akcióra. Teljesen frankó, hogy most csak a kulcs kell a széfhez, és kinyílik. És a kulcs most Magduska kezében volt.
– Gyerünk kisanyám, csak nyisd ki, aztán a pénzt szépen pakold be ebbe a zsákba – vett elő egy nagy katonai hátizsákot a Kakadu Tukán. És jó erősen meglökte Magduskát, hogy kellő nyomatékot adjon erőszakmenetes szándékaiknak.

Magduska nagyot nyelt, és nem tudta mit is csináljon. Szerette volna a bankrablók tudomására hozni, hogy a lehető legrosszabb embert választották, és nem azért, mert fél, mert persze fél, hanem mert egyáltalán nincs jó viszonyban az ismeretlen kulcsokkal. Szerette volna elmesélni, hogy jelenlegi lakásához beköltözéskor 4 zárat és hozzá 20 db kulcsot vett, mert míg meg nem szokta, hetente beletört egy. És közben olyan baráti viszonyba került a kerületi illetékes lakatossal, hogy egyszer még vacsorázni is meghívták, igaz nem ment el, de cserébe átnézte az adóbevallását, és adott némi tanácsot is. És mivel úgy nevelték, hogy tudassa, ha egy feladatra alkalmatlan és merjen segítséget kérni, hát belekezdett:
– Én igazán nem szeretném elrontani a hetek óta remekül eltervezett bankrablásukat, de nem hiszem, hogy.......... – és nem jutott tovább, mert egy akkora sallert kapott a rosszarcú bankrablótól, hogy azt hitte megsüketült, és már soha többé nem kell emberi kapcsolatokkal bíbelődnie.

Mint kiderült, csak a füle csengett. De az nagyon. És meg is volt döbbenve. Az ő köreiben nem szokás középkorú hölgyeket felpofozni. Még szerelem hevében sem. Még bankrablás kellős közepén sem. Ennyi tartás már igazán lehetne egy férfiban. Így ha egy csipetnyi segítőkészség volt is eddig benne, hát az most már megszűnt. És helyébe a dac lépett. Ha harc, hát legyen harc. Otthon is, amikor nagyon nem figyelt oda, akár két kulcsot is beletört a zárba.

Fogta a kulcsot, lendületesen bevágta a zárba, majd tekert rajta egy nagyot. És nem történt semmi. Megnyugodott. Azért annyira nem volt bátor, hogy szembeszálljon egy ilyen rosszarcú, rosszul öltözött brigáddal. Ami tőle telt, megtette, a többi már a hivatásos szervek dolga lesz.
– Gyerünk kisanyám, tekerd el a kart és nyisd ki a széfet! – morrant rá a Rosszarcú.

Magduska most már beletörődve sorsába megpróbálta eltekerni, de nem ment. Biztos a kulcs nem fordult még el rendesen a zárban, ezért megfogta a kulcsot és teljes erőből tekert rajta még egyet. A reccsenést nem tudni, ki hallotta. Magduska minden bizonnyal, és az Igazgató is, mert jelentőségteljesen Magduskára nézett. A bankrablók viszont úgy tűnt, nem fogták fel a hang jelentőségét, mert nem reagáltak semmit. Magduska nyelt egy nagyot, és rákezdte:
– Én mondtam, hogy nem olyan jó ötlet nekem adni a kulcsot, de nem akartak rám hallgatni, pedig az elmúlt pár év alatt már baráti kapcsolatba kerültem a kerületi lakatossal, pedig nem vagyok az a nagy barátkozó, és még ő is megmondhatja maguknak, hogy nem olyan jó ötlet nekem kulcsot adni, mert az én kezembe a kulcs nem való...... – és még mondta volna tovább, de ekkorra már kapcsolt a Kakadu Tukán is.
– Miről zagyvál maga?! Mit csinált maga idióta?! – és a többiek is erősen nézték őket, és valahogy kezdett világosan látszani, hogy a hetek óta felállított remek kis tervbe egy Magduska csúszott.
– Véletlenül kinyírtam a zárat – suttogta alig hallható hangon Magduska.
– Micsoda? – üvöltözött vele a Rosszarcú. – Beletörte a széfbe a kulcsot!!!! Maga elcseszett kretén, hogy a picsába lehet beletörni a széfbe a kulcsot?!

Magduska úgy gondolta, hogy szerényen nem is mond semmit. Most mit magyarázza, hogy ő ezen már több, mint negyven éve tréningel, és a szülei nappalijában van egy bekeretezett kép, róla és az első kulcsról, amit a zárba tört. És még nem volt 2 éves sem. Ezek nem értenék. Biztosan nem.

Ekkor felhangzott a rendőrségi sziréna. Majd a hangosbeszélőn egy morcosnak szánt, de kellően gethesnek hangzó férfihang közölte, hogy megérkezett a rendőrség és mindenki őrizze meg a nyugalmát. Pedig akkorra hol volt az már!

A két bankrabló felváltva üvöltött Magduskával, míg a harmadik társuk a többi túszt tartotta sakkban. És akkor felismerve a helyzet kilátástalanságát, a Kakadu Tukán megkérdezte az Igazgatót:
– Mennyi idő alatt tudná egy lakatos megjavítani ezt a zárat?
– Nos, ez egy speciális, 3 köbméteres, egyedi széf. Kizárólag ebbe az épületbe tervezték és készítették Belgiumban. A helyi lakatos ezzel nem boldogul. Ehhez a gyártótól kell szakembert hívni. Le kell levelezni, az utat meg kell szervezni, ha minden összejön azonnal, nem tart tovább három-négy napnál.
– Három-négy nap????? Itt nincs három-négy nap. Fél óra, ennyit kapnak!
– De mire tisztelt uram? Én magam közgazdász vagyok MBA diplomával, én nem értek a zárakhoz!
Akkor a Kakadu Tukán Magduskához fordult:
– Maga, maga rontotta el, maga is fogja megjavítani!
– Jó – vágta rá azonnal Magduska – kérek tíz kiló dinamitot és egy kézikönyvet a bombakészítésről.

Kakadu Tukán akkora pofont adott újra Magduskának, hogy meglazult szájában egy tömés, és eldőlt, mint egy liszteszsák. Ezzel egy időben a rendőrség is közölte, hogy a probléma megoldása végett beszélni kellene, az Igazgató pedig kezét tördelve hangoztatta, hogy felesleges a hölggyel ilyen brutálisan bánni, amikor biztosan nem szándékosan történt, ami történt.

A jól öltözött bekiáltott az ajtón:
– Mi az büdös franc tart ilyen sokáig?! Már Kerepestarcsánál kéne járnunk – és mielőtt közölhette volna a további program pontokat, a Rosszarcú közbeszólt.
– Ez a hülye picsa beletörte a zárba a kulcsot – majd ezzel egy időben erősen izzadni kezdett.

A jól öltözött egy darabig bamba arccal bámult, majd az ajtóhoz ment és felemelt kézzel kisétált a rendőrök közé. Társai döbbenten nézték, majd belátták, hogy itt tényleg nincs mit tenni. És követték példamutató magatartását.

Később Magduskát kihallgatták, és rendőri jutalomban részesítették higgadt viselkedéséért és a bravúrért, mivel megmentette a bankot és a többi túszt. Magduska ebből nem érzékelt semmit. Ha kérdezték, hogy mit szeretne, csak annyit mondott:
– Egy szép neccharisnyát és egy kalapot.

A rendőrök a stresszhelyzetet követő sokkos állapotnak tudták be, pedig Magduska a színtiszta igazat mondta. Tényleg erre vágyott a legjobban. Na meg a számlaegyenlegére. Meg is kapta, sőt az Igazgató felajánlotta, hogy elengedik a havi számlavezetési díját egy éven át, jutalmul az elszenvedett pofonokért. És Magduskának már ezért megérte az egész.