My name is Bond.........

Magduska azt se tudta, mi történik vele, csak hagyta megtörténni a dolgokat. Így aztán először kikísérték egy mentőautóhoz, ahol megállapították, hogy kutya baja, aztán beültették egy rendőrautóba, és hazavitték. Ede persze még nem volt otthon, de az ajtóban ott állt Éva, nagyon aggódva.
– Jaj, végre itthon vagy, úgy aggódtam miattad! – kezdett bele azonnal a kéztördelős mondókájába, ám mielőtt még komolyabban belelendülhetett volna, a rendőrök megakasztották.
– Minden bizonnyal rengeteg megbeszélni valójuk van, de ha lehetne, ezt ne most tegyék meg. A hölgynek pihenésre van szüksége, ha lehet azonnal. – és ezzel Magduskát bekísérték a lakásba, és nyomatékosan megkérték, hogy próbáljon pihenni.

Ez úgy tűnik, nem volt nehéz feladat, mert reggel tízkor a telefoncsöngésre ébredt. A főnöke volt, és közölte, hogy tudja mi történt, és ne is álmodjon arról, hogy ilyen állapotban revíziózhat. Maradjon csak otthon és pihenjen, majd hétfőn folytatja a munkát. Életében először boldog volt, hogy nem kell dolgozni menni, és visszafeküdt az ágyba.

Arra ébredt, hogy valaki melléfekszik az ágyba, és a hátát simogatja. Istenem, Ede, olyan jó, hogy itt vagy, gondolta, és hátranyúlt, hogy viszonozza a kedvességet. Furcsa volt. Ede valahogy összement. Azért a biztonság kedvéért csúsztatta lejjebb a kezét, míg egy oda nem illő dologhoz nem ért.
– Ede, te pelenkában vagy! – fordult meg hirtelen, és találta magát szemtől szembe az egy szál pelusba öltözött Dénessel. Dénes szájában cumival próbált mosolyogni, de csak óvatosan, nehogy a cumi kiessen. A szeme mosolygott, de az nagyon.

Miután kölcsönösen kimosolyogták magukat, Dénes kivette a cumit, majd bejelentette a nagy hírt.
– Néni hamm. Gyede. hamm.

Nem nagyon volt kedve kimászni az ágyból, és nem is értette, hogy miért kellett most őt felkelteni, de Dénes nem hagyta magát. Kis kezének minden erejével elkezdte Magduskát lefelé lökdösni az ágyról, miközben bőszen ismételte magát.
– Hamm, hamm, gyede, hamm!

Magduska megértette, hogy visszautasíthatatlan vacsorameghívást kapott.

Kikecmergett az ágyból, köntöst és papucsot vett, majd a cipőjében majd hanyatt esve kivonszolta magát a szobából. Az ajtóból még rosszat sejtve visszanézett, és nem is csalódott. A kis pernahajder az ágy közepén ugrált, hogy csak úgy rugózott rajta a pelenka.

A konyhában Éva sürgölődött. Az asztalon már egy tányéron volt kikészítve felkarikázott kaliforniai paprika, koktélparadicsom és lila hagyma, enyhén megsózva és olajjal meglocsolva. Mellette másik tányéron ropogósra sütött császárszalonna. Éva épp a rántottát forgatta nagy óvatosan a serpenyőben.
– Na, ez kész is! – mondta nagy elégedetten. – Jó reggelt, kész a reggeli!

Magduska felhúzta szemöldökét.
– Hogyhogy reggeli? Dénes azt mondta vacsora van!
– A kis bitang, jól átvert! – mosolygott Éva. – Majdnem dél van, és hát péntek, szóval gondoltuk, átjövünk és felébresztünk, nehogy elkéss a temetésről!
– Oh, a temetés! Teljesen kiment a fejemből. Köszönöm Éva! És a reggelit is! Vagyis az ebédet!

Először azt gondolta, nem fog tudni ennyi mindent megenni, de mikor rájött, hogy egy teljes napot és két éjszakát átaludt, rátört az emberes éhség is. Míg nézték, hogyan pusztítja el a reggelit, Éva elmesélte, hogy többször is átjöttek a Dénessel ellenőrizni a helyzetet, de mivel mindig egyértelmű hangok hallatszottak, inkább nem zavartak. Meg hogy volt itt egy kedves, ám nagydarab fiatalember, akit állítólag a főzősuliból ismer a Magduska, meg ott volt valami raktárnál is, na és ő is üdvözletét küldi, meg majd még jön. Magduska csak hallgatott.
– Szóval itt volt a Maffiózó – gondolta – vajon most miben mesterkedik?

Elmélkedését Éva szakította félbe. Felállt és elbúcsúzott.
– Mennünk kell a nagyokért az iskolához, még fel kell öltöztetnem Dénest, és ez általában el szokott húzódni! Szia, és kitartást a mai naphoz! Tudod, este már jön az Ede!

Magduska az utolsó morzsáig megette a reggelit, lezuhanyzott, majd nagy kedvetlenül felöltözött. A temetések mindig rossz érzéssel töltik el, akkor is, ha nem közeli ismerős az elhunyt. Ám most, hogy az elhunyt halálában aktív szerepet játszott, még a hideg is kiverte a rá váró feladattól. Nincs mese, ennek ellenére, vagy épp ezért, menni kell.

Felvette a fekete szoknyáját, lila blúzt vett a fekete kardigán alá, felvette hosszú szárú csizmáját, és megnézte magát a tükörben.

Nem tudta, milyen öltözékben illik megjelennie egy gyilkosnak. Kicsit töprengett, majd úgy döntött, a gyilkos egyenlő a távoli rokonnal, ezért a szemét halvány lilával kiemelte, szájára nagyon enyhe rúzst kent, hajába fekete csatot tett.

A kelleténél fél órával hamarabb elindult. Azt gondolta, majd keres magának egy eldugott zugot, ahol senki sem bámulhatja, de azért a végtisztességet is megadhatja az elhunytnak. Számítása nem jött be, mivel régi szokás szerint az elhunyt kendőtársai, vagyis a Házmesterné meg még egypár korabeli asszony siratóénekekkel várták a gyászolókat, és lehetetlen volt úgy elmenni mellettük, hogy ne vegyék őt észre. Össze is súgtak, ahogy kell. Magduska beállt egy sarokba, és figyelte, ahogy a légüres tér növekszik körülötte. Senki nem ment a közelébe, viszont mindenki nézte őt egy darabig. Aztán megjelent Kis Tizedes, aki tüntetőleg mellé állt, és még barátságosan kezet is nyújtott neki. A Tizedes rettenthetetlen volt. Magduska ügyködése nettó egymilliót jelentett a következő havi fizetéssel, és bizony tizedike már nem volt nagyon messze. És nem mellesleg még csurranhat-cseppenhet valami az amerikaiaktól is.
– Még ha ez a nő az egész temetőt felrobbantja véletlenül, akkor is mellette maradok! – határozta el magát a rengeteg ellenséges tekintet kereszttűzében. – Nem vagyok én a saját pénztárcám ellensége! – bizonygatta magának igazát.

A szertartás hamar véget ért, leszámítva egy apró incidenst. A kis kápolnában ugyanis egyre-egyre többen lettek. Annyian, hogy már nem is fértek be. A Házmesterné időben kapcsolt, hogy azért ennyi rokona és ismerőse akkor se lehetett volna a Kovács Néninek, ha ő a Macska Klub elnöke. Az egyik alkalmazottal folytatott rövid diskurzus után a mikrofonhoz lépett, és tájékoztatta az egybegyűlteket, hogy Kalmár Imre temetése az épület hátsó oldalánál lévő ravatalozóban lesz. Így már zavartalanul, családias szűk körben zajlott le a megemlékezés.

Magduska olyan gyorsan igyekezett elillanni, amilyen gyorsan tudott, ám meglepő módon a Házmesterné mégis elkapta egy mondat erejéig.
– Mégiscsak tisztességesebb, mint amilyennek gondoltam. A lányok azt mondták, nem lesz mersze eljönni. Én örülök, hogy mégis megtette. A macskákra ne legyen gondja. Füstöst most már én gondozom, a Cirmost sajnos el kellett altatni.

Magduskának egyrészt fogalma sem volt, hogy ezt most miért mondja el neki, másrészt nem tudta, mit is kellene erre szólni, úgyhogy egyszerűen csak megköszönte és elment.

Hazaérve a nappaliban ledőlt az kanapéra, lábáról leráncigálta a csizmát, és nemes egyszerűséggel ledobta a földre. A kabát a fotelben landolt, a hajcsat pedig valahol a padlón. Kitörni készült a régi, rumlis, hamisíthatatlan Magduska.

Nem tudta, mennyi időt töltött az ágyon mozdulatlanul, mígnem arra riadt, hogy csengetnek.
– Az Ede, megjött az Ede! – vidult fel lelke, és talajt sem érve lábával röpült az ajtóhoz.

Jó nagy hanggal ért földet, mikor kinyitotta az ajtót és meglátta az ott várakozó szürke kabátos, kalapos férfit. Jól öltözött és jóképű volt, de mégsem az Ede.
– Jó napot asszonyom! A Köztársasági Őrezredtől jöttem. Megengedi, hogy pár percig zavarjam?

Magduska nem tudott mit szólni, csak szélesre tárta az ajtót. A férfi belépett, kabátját és kalapját levette, majd Magduskának nyújtotta.
– Köszönöm. Hol tudnánk zavartalanul beszélni?

Magduska meglepetten elvette a felé nyújtott ruhadarabokat, majd kezével a nappali felé intett. Kicsit össze volt zavarodva, és nem is tudta, mit akarhat ez az alak tőle, így mérhetetlen zavarában a kabátot a kalap társaságában a cipőtartóba gyömöszölte.

A férfi után ment, aki már kényelembe helyezte magát az egyik fotelban.
– Megkínálhatom egy itallal? – kérdezte neveltetésének megfelelően Magduska.
– Köszönöm, szolgálatban soha, semmit, és ez most szolgálati ügy. Hivatalos minőségemben jöttem Önhöz. A Köztársasági Őrezred Századosa vagyok. Juhász Imre – nyújtotta kezét a férfi.
– Örvendek – viszonozta a kézfogást Magduska. – Megkérdezhetem, hogy mi az a szolgálati ügy, ami ide hozta Önt?
– Azt gondolom, hogy ez egyértelmű, ugye?
– Nézze Uram! Higgye el, bármely más napon szívesen részt veszek bármilyen barkochba játékban, de a mai napom nem igazán ideális erre!
– Oh, persze, elnézést, máris mondom! Tehát, amikor Ön véletlenül kinyírta, oh elnézést, durván fogalmaztam, szóval amikor parkolás közben halálra gázolta a később Aslanként azonosított körözött terroristát, mi kizárólag az Ön érdekeit szem előtt tartva nyomozni kezdtünk Ön után. Egy emberünk figyelte, és hát követte, de pusztán csak az Ön érdeke miatt, hiszen várható volt, hogy Aslan tettestársai megpróbálnak bosszút állni haláláért. Figyeltük Önt, hogy szükség esetén megvédhessük, ugye érti?
– Ööööööö …........ hogyne..... – bizonytalankodott Magduska.
– És aztán Ön fantasztikusan viselkedett! Oktatni sem lehetett volna szebben kivitelezett akciót! Ön egy igazi őstehetség! Vannak emberek, akik úgy élik le az életüket, hogy sohasem derül ki, istenadta tehetségük van valamihez, és akkor Önnek itt a remek alkalom, és nem habozik, megmutatja, hogy igazi Mata Hari!

Magduska azt hitte, rosszul hall. Még hogy ő a Mata Hari! Ki hallott már ekkor baromságot!
– Lehetőséget kínálok Önnek, olyan lehetőséget, amit az ember csak egyszer kap az életben. Nézze csak meg távolról. Adva van egy katonailag képzetlen egyszerű nő, aki kevesebb, mint két óra alatt elintéz két, a világ legtöbb országában körözött bűnözőt, rendőrkézre adja őket, és emelt fővel távozik. Még a kiképzésen részt vett embereknek is csak több évi gyakorlással merészkednek ilyen veszélyes feladatra.

A Köztársasági Őrezred tagjaként lehetősége lenne védett szerepben kamatoztatni tehetségét, és jó ügyet szolgálna. Persze ne olyan kémes, lövöldözős, autóüldözős munkára gondoljon, mint ami az amerikai filmekben van, sokkal inkább a finom női lelket kellene megmutatni a feladatban! Ugye érti?
– Nos nem, nem egészen értem! – a döbbenettől pislogni is elfelejtett Magduska.
– Képzeljen el egy helyzetet, amiben hozzánk érkezik egy igen fontos ország igen fontos személye, és a mi feladatunk a biztonság szavatolása. Ám az ellenség sem rest. Le kell ellenőrizni minden helyszínt és személyt, aki csak képbe kerülhet, de persze mindezt úgy, hogy az esetleges elkövetőket ne riasszuk el nyilvánvaló lépésekkel. Kicsit titkos ügynök, kicsit nyomozó, most talán így már érthetőbb?

Magduska a gondolataiba merült. Tengerpartot látott, egy csinos lány futott ott falatnyi bikinijében, naplementekor. A homokban lábnyomokat talál. Követi a nyomokat, amik egy nyaralóhoz vezetnek. Belopakodik az ajtón. A földön eldobált ruhadarabok....
– Nos, mit gondol? – kérdezte a Köztársasági Őrezred embere.

….... lenyúl, és felemel egy ruhadarabot.

Magduska keze lehanyatlik a fotel mellett. Keze a földön keres.

A Köztársasági Őrezred embere mosolyogva néz. A helyzet kedvezően alakul.

A padlón lassan kutató kéz célba ér.

A Juhász Imre a Köztársasági Őrezred századosa Magduskához hajol.
– Nos, mit gondol?

Magduska megszorítja a földön talált tárgyat, majd nagy lendülettel pofán csapja vele a Köztársasági Őrezred emberét. Az kínjában felkiált. Magduska a magassarkú csizmát találta meg. És most a hegyesebbik végével csépeli szerencsétlen áldozatát!
– Mata Hari!!!! Mata Hari!!!!!! Hát akkor már, miért nem James Bond??? Kérdezze már meg, hogy mi a nevem, én meg mondom, hogy My name is Bond! Sült Bolond! – kiabálta, és közben eszelősen püfölte szegény embert.

A férfi négykézláb esett ülő helyzetéből a földre, és próbálta védeni kezével fejét, így viszont nyílt támadási felületként kínálta fel hátát, amin sorakoztak is az ütések rendesen. És közben Magduska visítozott, ahogy torkán kifért.
– My name is Bond! My name is Bond!

A köztársasági Őrezred embere négykézláb az ajtó felé menekült, miközben sűrűn soroztak hátán a magassarkú csizma csapások.

Ekkor kulcs zörren a zárban és belép Ede. A furcsa szado-mazo kép láttán megdermed. Még sohasem látta Magduskát dominaként egy meglett korú férfit bőrcsizmával elverni, és még sohasem látott meglett férfit négykézláb menekülni egy női harminckilences bőrcsizma elől. Nyelt egy nagyot.
– Nem tudom, mit csináltok és mennyi ideje, de én most egy kicsit magatokra hagylak, hogy befejezhessétek ezt az akármit, amit csináltok......... – mondta Ede, és hátralépett.

És míg Ede beszélt, Juhász Imre a Köztársasági Őrezred többszörösen kitüntetett katonája, kihasználva a felkínálkozó nyitott ajtót, kinégykézlábazott rajta, ahogy csak erejéből telt.

Magduska ott maradt a nyitott ajtót bámulva, ahol eltűnt a szerelme és az áldozata.

Csalódottan ejtette ki kezéből a csizmát. Szeme könnybe borult. Kitámolygott az ajtón, és ott találta Edét a lépcsőn ülve.

Leült mellé. Fejét a vállára borította.
– Ha bőrruha lett volna rajtad, egész meggyőző lettél volna. – szólalt meg Ede.

Magduska nem szólt, csak szipogott.
– Mondd, lesz nekünk egyszer normális életünk? – kérdezte teljesen feleslegesen Magduskától.

(Juhász Imre a Köztársasági Őrezred kitüntetett tagja a kocsiba ülve bejelentkezett telefonon a központba:
– Nos a hölgy határozottan visszautasította a felajánlott pozíciót!
– Értem – mondta a hang a telefonban – gondolja, hogy tartanunk kell tőle?
– Semmiképp, semmiképp! Csak egy ártatlan hétköznapi APEH ellenőr! – fejezte be gyorsan a hívást, hogy teljes figyelmével a sérülései felé fordulhasson.)