Ég és Föld urai III

Merészen, az imént látott képvilágtól kicsit szédülten követték Vanek úr utasításit, és hamarosan meg is találták a nevezett hátsó ajtót, és bizony minden szándékuk meg is volt, hogy belépjenek. Ede keze a kilincsen, és már mozdulnának, mikor nyílik belülről az ajtó, és egy meglehetősen kócos, pecsétes öltözetű, zilált, ám felismerhetően vadász állt elébük.
– Áhh, na végre. Azt hittük már nem is jönnek! Azonnal meg kell kezdeniük a munkát. Legnagyobb sajnálatunkra a Lajos kijelentette, hogy majd ő összedobja a vacsorát, de eddig nem haladunk valami jól. Erre, erre jöjjenek – én már húzta is be kezeiknél fogva őket az ismeretlen épület belsejébe.
– Elnézést kérünk – kezdett bele Ede, de be már nem fejezhette, hogy miért is, mert az ismeretlen vadász belélőtte a szót.
– Késtetek, semmi gond. Ha jól értékelem a helyzetet, Ön lesz a pincér...
Ede alaposan megdöbbent, de kötelességének érezte válszolni.
– Természetesen, már több, mint tíz éve a szakmában vagyok. – és a végére már olyan büszkeség csengett a hangjában, mintha azt mondata volna, hogy a Fehér Házban szolgálta fel az ünnepi ebédeket minden vasárnap.
– Helyes, helyes.... oh, párdon, engem Zavarosnak hívnak, de maguk csak mondják, hogy Fővadász úr. Emitt a konyha, az étkező itt nyílik közvetlenül jobbra, a társaság pedig a bemelegítést a trófeateremben tartja jelenleg is. Mint már mondottam volt, az étel már nagyjából kész. Nem tudok felelősséget vállalni a Lajos eddigi ügyködéséért, bár az tény, hogy a szakmájához nagyon ért, akkor meg ez miért ne menne neki.

Magduskában felrémlett, hogy a nagyanyja szerint minden hentes egyben szakács is, vagy legalábbis húsételt jól főz, ezért megkérdezte.
– Netán a Lajos hentes?
– Ááá, lakatos, de ha az megy neki, ez se lehet olyan rossz, nem?

Ezek négyen összenéztek, nagy levegőt vettek és beléptek a konyhába. Kellően tágas és jól felszerelt helység tárult eléjük. A padló nagyméretű csempével volt burkolva, a berendezések krómosan ragyogtak. A konyha bal oldalán végig szekrények rejtőztek, mint később kiderült, volt közöttük két hűtő és egy fagyasztó is. A helység közepét foglalta el a hatalmas hatégőfejes tűzhely, egy 50 literes beépített üsttel és három sütővel. Mellette kerekes előkészítő asztal, a jobb falon három óriási mosogató és egy gyorsmosogatógép. A főzőhely fölött kürtős elszívó, melyről merőkanalak és serpenyők lógtak alá.
– Bökjetek meg, álmodom – suttogta a fiúknak Magduska.

Míg ők az álmékodással voltak elfoglalva, Zavaros Fővadász megpróbálta Lajost kimozdítani a helyéről, de ez láthatóan nehezen ment neki, tekintve, hogy a drága jó Lajos alig állt a lábán. Nagy valószínűséggel a lelket és a lelkesedést benne csak az addig elfogyasztot magas alkoholtartalmú ital tartotta. A fővadásznak végül is elég volt csak annyit mondania, hogy az igazi, férfihoz méltó ital csak a trófeateremben van, és ezzel a drága jó Lajost meglehetősen nagy sebességre kapcsolta.

Magukra maradtak egy álomkonyhában, melyben meglehetősen furcsa illatok terjengtek. A hatalmas tűzhelyen szinte minden égőn főtt valami. Sorban emelgették fel a fedőket. Nem mindet ismerték meg, még Ödön sem, pedig neki van már jó tíz év szakmai gyakorlata.
– Nem tudom, ez talán bableves......ez itten valami szarvaspörkölt lehet......... szerintem ez a mosogatóvíz, biztos feltették melegedni......
– Áhhh – kiáltott közbe Magduska – ez biztos teavíz – és boldog mosolyra húzta a száját.
A három férfi összenézett. Ember nem látott még vadászokat teát inni.
– Tésztafőzéshez lesz az a víz – próbálkozott Ödön.
– Drágám, ne csacsiskodj! Ez nem lehet tésztafőző víz, annyi szarvashoz kéne vagy 3 kiló tészta, ez meg itt maximum 2 liter víz.
– Ebben van igazság – vetette fel István, majd kétkedően hozzátette – de akkor mi most mégis mi a fenét csinálunk itt?
Ekkorra már Ödönben és Magduskában fölforrt a víz és a tettvágy, így szinte egyszerre vágták rá:
– Ünnepi vacsorát a vadászok tiszteletére!
És Magduska már osztotta is a szerepeket:
– Ödön és Pista, ti terítsetek meg az étkezőben, mi meg Edével elkészítjük a csodálatos vacsorát.

Pista mondta volna, ha hagyják szóhoz jutni, hogy ugyan miféle vacsorát fognak főzni, ha azt sem tudják, hogy mi a menü, de aztán jobbnak látta meg sem szólalni. Ha egy nő főzni akar, akkor főzni is fog.
– Akkor kezdjük is a levessel – fordult Magduska Edéhez. – Nézzük meg meddig jutott a Drága Jó Lajos, a lakatosok kincse.

Ede óvatosan felhajtotta a fedőt az óriási kondérról. Azonnal furcsa illat töltötte meg a levegőt. Összenéztek.
– Hát kinézetre tényleg bableves, de valami furcsa egy bableves – vakarta meg a fejét Ede.
Magduska merőkanalat ragadott és megkavarta az ételt.
– Nincs ezzel semmi gond. Nem mondom, kicsit kevés benne a bab, de van benne cserébe bőségesen hús, répa is, már csak a galuskát kell beleszaggatni.

Ezzel a baloldali szekrényekhez lépett és elkezdte feltérképezni tartalmukat. Hamarosan meg is találta a lisztet, tálat, a hűtőben pedig a tojást.
– Majd meglátod, olyan vacsora lesz, hogy kezük, lábuk megnyalják utánna – viccelődött.
– Hááát nem tudom – aggodalmaskodott Ede – ebben a levesben valami furcsa! – És csak állt ott és kavargatta a levest.

Magduska elkészült a galuskával, megtalálta a szaggatót is és szépen beleszaggatta a levesbe.
– Így..... és akkor most megvárjuk míg felfő, és akkor megkóstoljuk, hogy elég sós-e.

Közben, mint a rutinos szakácsok, megkavargatta a szarvaspörköltet, lejjebb vette a teavíz lángját és bekukkantott a sütőbe is, ahol legnagyobb melepetésére kiolvadófélben lévő réteseket talált, így a sütőt is begyújtotta 180 fokra.

A dolgok egész jól haladtak. Ödön kukkantott be.
– És azt azért megmondanátok, hogy hány személyre terítsünk?
– Ne légy rutintalan – osztotta ki Maguska – hát ahány szék van, mindegyikhez tegyetek terítéket.

Ödön szó nélkül kifordult és tájékoztatta az Istvánt, hogy akkor ötven főre terítenek.

A leves közben elkészült. Óvatosan kiszedtek egy merőkanállal – ami akkora volt, hogy egy merítésre félig lett a tál – és megkóstolták.
– Hát, sósnak éppen elég sós – dörmögte elborzadva Ede – de mi a fene ilyen furcsa ebben?

Magduska csak a fülét vakarta.
– Nem tudom, nem tudom, de valami tényleg nem jó! – és közben forogtak a gondolatai és mindeközben akaratlanul is körülnézett. Megakadt a szeme a kukán. Azon belül is, a szemét tetején trónoló hat üres sós mogyoró dobozon. Odalépett.
– Te Ede, szerinted mindek kellett ezeknek hat doboz sósmogyoró? Ráadásul összesen három kiló sós mogyoró?
Edében szörnyű gyanú ébredt. Újra megkóstolta a levest.
– A drága jó betintázott Lajos bab helyett sós mogyorót tett a levesbe!!!
– Uramatyám!!!! Most akkor mit csináljunk? Mi megy a sós mogyoróhoz? Sör vagy a bor? – komolyodott el Magduska.
– Hát ezt meg hogy érted?
– Mivel öntsük fel a levest, hogy elnyomjuk a mogyoró ízt? Sörrel vagy borral?
Ede azt hitte, rosszul hall.
– Szerintem elég csapást mért már a levesre a Lajos, ne akard még te is kivégezni. Ha a Lajos olyan jó munkát végez a trófeateremben, mint itt, akkor a társaság már eléggé tintás, nem fogják észrevenni, hogy mogyorót tolunk az orruk alá.
– Azt hiszem igazad van – józanodott ki Maguska is a pánikból. – Szerinted mi van a többivel?

Így aztán nagyon óvatosan, vigyázva ép ízlelőbimbóikra, egy kanállal végigkóstolták a rotyogó meglepetéseket. Még a vizet is, hátha nem is víz.

A szarvaspörkölt egész jó volt, csak bors helyett szegfűszeget tett bele Lajos, így kicsit megnyomta a szarvas ízét, a furcsa lé, felhigított tej volt, minden valószínűség szerint vaníliasodó lett volna a rétesekhez, a forrásban lévő víz pedig forrásban lévő víz volt.
– Akkor csináljuk meg a köretet a pörkölthöz! – csapta össze a kezét Magduska.

Tésztát se égen, se földön nem találtak a konyhában, ellenben volt ott kukoricadara, így puliszkát gyártottak, amihez pont jó volt a forrásban lévő víz. A tejet megfelelzték és cukrozott puddinggal elkeverték. A sütőben már egész szép színe volt a rétesnek, mikor visszatért Ödön és Pista, hogy a terítés kész.

Épp mesélni kezdték volna, milyen terrorcselekményt hajtott végre a bablevessel a Lajos, mikor betoppant a Zavaros. Körülnézett. Megállapította, hogy minden rendben és megköszönte munkájukat.
– Megállapodásunk értelmében a fizetségüket Lajos fiától kapják neg, csak menjenek ki és induljanak el balra. Kicsi Lajos a rét közepén várja majd magukat. Mindent köszönnük – azzal sorban, bőszen megrázta kezüket és kiengedte őket az ajtón.

Kint a hidegben rádöbbentek, hogy még a kabátjaik sincsenek rajtuk, ám ekkor megjelent az ajóban az éppen csak lábán álló Lajos, karján a kabátokkal:
– Eeeket ne hajják itten, mer eek képesek még a neccet is felzabáááni, ha íhesek – és azzal nemes egyszerűséggel maga elé ejtette a kabátokat. Hátratántorodott és elvágodott. Az ajtó lassan záródott, míg meg nem akadt a lábában.
– Segítsünk? – nezett a többiekre Ödön.
– Jobb szeretném, ha nem várnánk meg, míg valaki felszolgálja nekik az első fogást – nézett a többiekre sokat sejtetően Ede, így aztán a mutatott irányba indultak.

Hátuk mögül a részeg seregek semmivel össze nem téveszthető hangjait hallották. Dajdajozás, edényzúzás, némi üvöltözéssel vegyítve.
– Na, nézzük meg a drága jó kis Lajost.

Ahogy kiértek a fák takarásából, megdöbbentő kép tárult éléjük. A rét közepén egy hőlégballon állt, rajta a felségjel HA-001, nemzetiszín zászló és minden ami kell. A kosár mellett egy férfi térdepelt. Amikor közelebb értek, felállt, kezét köszönésképpen a sapkájához emelte és azt mondta:
– Ha még tíz percet késnek, lemondom az utat. Nem szeretek túl későn indulni, mert sohasem lehet tudni, mikor és hol érünk célba.

Furcsa egy mondta volt ez, hisz az ember nem indul úgy célba, hogy nem tudja hová megy, kivéve nőket bevásárlás idején, de ez most nyilvánvalóan nem az a szituáció.
– Kovács Lajos tiszteletükre, én leszek a kapitányuk, Önök pedig a segédeim. Ebben az utazásban kötelesek nekem engedelmeskedni, bármilyen furcsának tetsző dolgot is mondanék. Megértették?

Egyöntetűen bólintottak, majd Ede előrelépett, hogy tisztázza a helyzetet, de nyújtott kezét nem köszönésnek fogadták, hanem támasznak, és azonnal belendítették a kosárba. A többiek, elfogadván e hihetetlen nap, hihetetlen eseményeit sorban bemásztak. Legvégül a kapitány foglalta el helyét, még nagyobb gázt adott, majd kalapját meglengetve búcsúzott:
– Isten veled földanya, segíts mindet Szelek Anyja!
Ödön kezébe temette arcát.
– Istenem, vajon ő is úgy betintázott már, mint a drága jó apuka?