Kopp-kopp

Agya automatikusan vitte a megszokott útvonalon. Nem is gondolkozott, nem is nézett semerre, és amilyen mákja volt, azonnal jött minden csatlakozás. Gondolatai a pénz körül forogtak. Vajon mekkora összeg lesz a jutalom? Biztos vonnak le belőle forrásadót, meg majd itthon az szja, meg persze a járulékok, de azért csak marad valamennyi egy nyaralásra. Szigetre vágyott, trópusi szigetre. Olyan helyen még úgysem volt. Bement az épületbe, miközben agya azon járt, hogy milyen ruhákat is kellene pakolni majd a bőröndbe. Beszállt a liftbe, és azon gondolkodott, homokos vagy kavicsos tengerpartot kellene választani. Mindkettőnek van előnye és hátránya. Végigment a folyosón, és leült az asztalánál. Kivette zsebéből a kulcsokat, és kinyitotta a legfelső fiók zárját. Kihúzta, közben azt gondolta, vajon milyen koktélokat szolgálnak fel ilyen helyeken? Ekkor belenézett a fiókba. Vigyorgott rá egy óra. 17:52. Csak így.

Magduska körülnézett. Egyedül volt az egész teremben, pedig jópár asztal volt ott. A főnök szobájából persze fény szűrődött ki, de az átlag dolgozó már rég hazament.

Döbbent arccal felállt, és hazaindult.
– Mi a csudának jöttem én ide? – morfondírozott közben magában.

Mivel úgy találta, hogy a vidám gondolatok olyan erős bűntudatot ébresztettek benne, hogy elment ledolgozni azt, jobbnak látta, ha egyszerűen nem gondol semmire. Elég nehezen ment, mert egyszer csak beugrott neki, hogy Piña Colada, majd rögtön utána a B-52. Gyorsan elhessegette magától ezen léda gondolatokat, és erősen koncentrált a tizennyolcas villamosra. Nem ment. Az a fránya Piña Colada egyszerűen beette magát oda.

Először is elmerengett, hogy hol a fenében hallotta ezt a szót, aztán meg arról elmélkedett, hogy ez vajon tényleg egy koktél, vagy valami étel, amit Luigi említett?

Közben a lába vitte a jól ismert útvonalon.

Bement az épületbe, de közben a Luigi és az olasz ételek keringtek körbe, mint a nap körül a bolygók. A lépcsőfordulóban épp a rántott mozzarellagolyók friss ropogós salátában fordultak szintén körbe, hogy öntet formájában friss zuhanyt vegyenek. A kulcscsomót mikor elővette, leállt a forgás, és a bolygók is lelassultak.
– Hol a csudában vagyok?! – döbbent rá a koordinátáira. Lába hazavitte. Haza, nem az Edéhez.

Belépett, lámpát gyújtott, és nagyot sóhajtott. Ekkor kopogtak. Ugrott egy nagyot. Erre azért nem számított.

Nagyon óvatosan kikémlelt a kukucskálón. Elsősorban azért, mert nem akart sem a Házmesternével sem a Kovács nénivel összezörrenni. Ahogy ezt kigondolta, rá is jött azonnal, hogy a Kovács néni már nincs, a Házmesterné meg önálló formájában egy elviselhető asszony.

Ő volt valóban, a Házmesterné.
– A temetés pénteken lesz, délután kettőkor a Pasaréti Temetőben. Urnás temetés lesz, ne készüljön koszorúval, csak egy csokor virággal. Koszorút egyedül Mi, a Barátnői fogunk vinni. A szertartása is eljön?
– Ööööö, iiiiiiigen. – Nem is tudta, mit mondjon. (Illik egyáltalán a halál okozójának megjelenni a temetésen? – gondolta.)
– Nos akkor délelőtt tízkor jöjjön el a plébániára. Tudja hol van, ugye?
– Természetesen.

És a Házmesterné minden további fecsegést nélkülözve elment.

Magduska megkönnyebbülten zárta be az ajtót. Nem is tudta, mit csináljon. Menjen haza Edéhez, vagy ha már itt van, aludjon itt? Épp kezdett volna dűlőre jutni, amikor megint kopogtak.
– Biztos a Házmesterné elfelejtette mondani, hogy feketében menjek – morgolódott magában, miközben szélesre tárta az ajtót.

Három fekete kabátos férfi állt ott. Egyikőjük biccentett a fejével, majd tört magyarsággal azt mondta:
– Mi jönni a jutalommal Egyesült Államokbol. Sorry, beszél ön angol?
– Yes – hebegte meglepetten Magduska.

A következő másodpercben elsötétült előtte a világ.

Miközben Magduska erősen arra koncentrált, hogy segíteni tudjon a szavakkal az idegen férfinak, társa Magduska mellé lépett, és villámgyorsan kendőt nyomott az orrához. A szer azonnal hatott, az ájulásba zuhanó testet ketten elkapták, és gyorsan beléptek vele a lakásba.

Az eredeti terv szerint ki kellett vinniük a házból az autóhoz, ám arra nem voltak felkészülve, hogy itt Budapesten ennyire lehetetlen az utcán parkolni. A negyedik társuk három kör után kénytelen volt a párhuzamos utcában leparkolni, ami ráadásul egyirányú is volt, de a profik azonnal alkalmazkodnak az új helyzethez. Döntés és cselekvés, azonnal. Ez volt a fő jelszavuk. Gondolkodjanak a tőzsdecápák, nekik van idejük bőven.

A terv tehát módosult, Magduskát fel kellett öltöztetni kabátba. Nem volt nehéz. Egy ájult nőt jóval könnyebb felöltöztetni, mint egy ébren lévőt.

Kiléptek a lakásból, és feltűnés nélkül az utcára vitték. Kicsit bonyolult volt úgy menni vele, mintha nem lenne ájult, de ezt is sikerült megoldaniuk, mert tépőzáras szalaggal rögzítették a lábait. A jobb lábához a szakállas kedves fiatalember ajánlotta fel bal bokáját, a bal oldali lábának pedig a tört magyarsággal beszélő úriember lett a pártfogója.

Öt perc alatt el is jutottak az autóhoz. Onnan már simán ment minden, amennyiben simának lehet nevezni azt, hogy a sofőr ékes new yorki tájszólásban szidja az elvetemülteket, akiknek van pofájuk ilyenkor az utakon közlekedni.

A Szentenderi útra tartottak, ott volt ugyanis egy épület, amit Megbízójuk kibérelt, és aminek jelenleg nem volt szomszédja. Valami csődbe ment vállalkozás irodája.

Begurultak az ajtón, és azonnal életbe lépett a kettes fázis.

Magduskát kivették az autóból, és egy székhez kötözték a valaha irodának szolgáló szobában. Felkészültek a kényszervallatásra. És vártak. Nem kellet sokat. A szer, amivel elkábították, hamar kiürül a szervezetből.

Először csak nagy fekete pacákat látott a nagy fehér abroszon. Aztán lassan ki tudta venni, hogy azok a nagy fekete pacák, azok nagy feketébe öltözött emberek, a fehér abrosz meg egy fal. Aztán egyszer csak teljesen visszanyerte tudatát és éberségét, és ekkor döbbenten körülnézett.
– Ráférne erre a helyre egy kis vidámság, nem gondolják? – próbálta indítani a beszélgetést.

Fel akarta emelni a kezét, hogy megigazítsa minden bizonnyal szétzihálódott frizuráját, így kénytelen volt rádöbbenni, hogy megkötözték.
– Na de kérem, mit akarnak tőlem?
– Shut up! (pofa be) – förmedt rá a tört magyart beszélő. Szegénynek az egész repülőúton idáig ezt a szerencsétlen magyar mondatot kellett bebifláznia. Még egy kazettán kimondva is megkapta a Megbízótól, csakhogy tökéletes legyen, de persze nem lett az. Van, akinek van nyelvérzéke, és van, akinek nincs. Joe-nak speciel nem volt. De persze nem abból a fából faragták, hogy ezt bevallotta volna, mikor a Megbízó a sikeres akció esetén eddigi élete legnagyobb sikerdíját emlegette. Háromszázezer dollár kápé. Eddig sem volt kispályás, de ezzel az akcióval határozottan nagyot lép előre a bűnözői ranglétrán.
– Ede hol vagy, Ede hol vagy? – esett közben egyre nagyobb kétségbe, pedig nagyon is jól tudta, hogy Ede még három napig bizony Írországban van, és ha csak nincs közöttük telepatikus avagy mobil kapcsolat, Ede sohasem fogja eme suttogást meghallani.

Ekkor Rodrigo lépett Magduskához. Ő fiatal és jóképű volt. És spanyol. Kedvesen megsimította Magduska arcát, akinek ez még akár jól is eshetett volna, ha nem lett volna a kezében egy méretes bikabökő. De volt, mégpedig egy halfilézőkés. Úgy tartotta, hogy az a tökéletes fegyver, mert ha előkerül, mindenki megdöbben elsőre, és ez az egy másodperc elég a csatában a győzelemhez.

A sofőr laza egykedvűséggel egy fogpiszkálót rágcsált. Az ő neve Mr. Smith volt. És ehhez ragaszkodott még akkor is, amikor a megbízó megkereste, és igazi nevén szólította.
– Kérem, kérem, hát hová tűnik így az illúzió! – korholta le megbízóját, akinek már ez az egész megnyilvánulás is nagyon szimpatikus volt, főleg az után, hogy Mr. Smith ragaszkodott ahhoz, hogy szigorúan csak Mr. Megbízónak szólítsa megbízóját. Minden csapatba kell egy ilyen megbízható ember, pláne, ha mindennemű járműre, legyen az légi, vízi vagy földi, van jogosítványa. Na jó, Jumbót nem vezethet ő sem.

A negyedik elkövető szó nélkül ült Magduskával szemben. Mikor látta, hogy a nő már teljesen visszanyerte tudatát, hiszen meg akarta igazítani a haját, beszélni kezdett hozzá, természetesen angolul, hiszen a legelső pont volt, hogy tisztázzák, érteni fogják egymást. Pedig ha tudta volna, hogy Magduska pusztán udvariasságból mondta..........

Amikor Magduska még gyermek volt, szülei kellő ideológiát gyártottak a nyelvtanuláshoz. Oroszul természetesen tanulnia kellett, mert ki tudja, mit hoz a jövő, és jobb ma egy orosz a könyvespolcodon, mint egy az ajtód előtt. Franciául azért tanult, mert a leghíresebb, Magyarországot is érintő szerződéseket mind francia földön írták, ezért, aki ott akar lenni a sodrásban, annak ismernie kell a nyelvet. Nem beszélve arról, hogy Magdusanyus fülig szerelmes volt egykor egy francia férfiba, akiből egy szót sem értett, de elbűvölte a nyelv dallama. Az angolnak már csak annyi hely maradt, hogy hetente egyszer 45 perc erejéig tanulta. Hogy mi maradt meg belőle, hát csak a My name is Magduska és a Yes, I speak English. Pedig dehogy.

Nos eme ismeretek hiányában kezdte meg a fogoly vallatását Puma. A puma kecses állat, gyors, remekül rejtőzik és félelmetes ragadozó. Kár, hogy Puma nem róla, hanem a sportszermárkáról kapta nevét. Csak Puma cipőt hordott. És abból is csak fehéret. Fene a gusztusát. Most sem illett a tetőtől talpig előírt fekete szereléshez, de ez van. Az ember vagy ragaszkodik az elveihez, vagy mehet a sunyiba.
– Azt mondják, veszélyes vagy! Elintézted a Mura bandát, pedig ők már Szlovákia három nagy bankját is kirámolták. Hogy csináltad? Az a szóbeszéd járja, hogy még egy lövés sem dördült el, magukat adták fel a fiúk! Pedig micsoda remek srácok voltak! Szóval, hogyan?

Magduska hallgatott, mint kocsonyában a hús. Mit is válaszolhatna egy marék halandzsára? Az a pár angolóra már rég a feledés sűrű ködébe veszett.
– Nem válaszolsz? Úgy is jó. Akkor halljuk, mint csináltál Aslannal?

Magduska tüntetőleg végignézett a plafonon. Majd csak ráébred ez a fehérlábú gengszter, hogy nem érti amit mond.
– Tudja, Aslan nem volt a barátunk. De olyan visszafizethetetlen szolgálatokat tett egynémely robbantásával, ami örök hálára kötelez bennünket. És nem csak mi Amerikában érzünk így. Így éreznek a spanyolok, ezért van itt Rodrigo. Nagyon hálás neki a Távol-Kelet, ezért van itt Mr. Smith is.

Ördögh Magduska. – biccentett közben fejével Magduska, mivel úgy tűnt neki, most ejtették meg a hivatalos bemutatkozás ceremóniát, csak kicsit sajnálta, hogy a neveken kívül nem sokat értett belőle.
– Nos, nincs semmi mondanivalója?

Magduska huncut mosoly kíséretében felhúzta vállát.

Ekkor Puma hossza monológba kezdett, terve szerint azért, hogy megmutassa Magduskának, micsoda sértés volt Aslan kinyírása, és milyen fontos lenne, hogy Magduska átvegye a helyét. Az a személy, aki elintézi a valaha volt legnagyobb független terroristát, az maga is azonos rangra emelkedik vele.

Vázolta, micsoda remek lehetőségek rejlenek a nemzetközi terrorizmusban, és milyen sok pénz is mozog általa.

Magduska csak nézte a hevesen gesztikuláló és artikuláló férfit, de aztán hamar megunta. Olyan ez mint az opera, gondolta. Oda is csak kellő megszállottsággal lehet menni. Nem tudta elnyomni magában az ásítást. Puma ettől dühbe gurult. A többiek is felélénkültek, mintha csak adrenalin lett volna nekik ez a kis ásítás.

Felváltva ordibáltak, csak sajnos Magduskának fogalma sem volt, hogy miről. És így járt a legjobban, miután ugyanis ilyen látványosan visszautasította a terrorista életpályára szóló invitációt, hát nekikezdtek a C tervnek.

Megfélemlítés. Megtörés. Kivégzés. Ez volt az utasítás, ha a nő nemet mond a fejvadászoknak.