2010. március 22., hétfő

Ödön

Négy hónap. Ennyi volt. Van akinek hosszú, és van olyan, akinek semmire sem elég. Ödönnek épp elég volt. Ennyit bírt. Pedig de jól is hangzott az elején. Hogy is kezdődött........
Már tizenkét éve robotolt ugyanannál a cégnél, ugyanannál a tulajnál. Pincér volt. Helyesebben felszolgáló. Az étterem neve háromévente megváltozott, csak a tulaj maradt ugyanaz, és persze a személyzet sem változott. Mindig megindokolták persze, hogy miért is kell új szerződés, meg új cégnév, meg új minden, de ezt nem igazán értette. Aztán sűrűsödni kezdtek a dolgok. Először jött a minimálbéren bejelentés, aztán egyszer csak a jattot fölözte le a tulaj. És már lehetetlen volt szívvel, lélekkel dolgozni, akkor meg minek. Ekkor döntött úgy, hogy világgá megy.
Első lépésként felszállt a négyes villamosra, és ment egy teljes kört. Nappal. Csak úgy. Nem sokszor fordult elő az elmúlt tizenkét éveben, hiszen aki a szolgáltatóiparban dolgozik, annak nincs ünnepnap, nincs munkaszüneti nap, és nincs nagy nyári szabadság sem. A cél nélküli villamosozás meg egyenesen bűntény.
Szóval ahogy ott ül, és javában bűnöz, meglát valakit, aki szintén meglátta őt, és megtörtént az a misztikus csoda, hogy a szemekben felismerés ragyogott fel, és egymás felé csörtetve a kezek szorításba gabalyodtak. Szomszédok voltak, csak épp ellentétes életritmusban éltek. De azért kedvelték egymást. Fradisok összetartanak, mondják. És ez tényleg így volt.
Szóval ott és akkor, a négyes villamoson valahol a Blaha és a Mester utca között – miközben rendesen panaszkodtak egymásnak és szidták a rendszert ezerrel – elhangzott egy mondat. Egy mondat, ami aztán százas szeg módjára beverte magát Ödön fejébe, és nem mozdult.
''Akinek egy csepp esze van, az innen gyorsan elhúz nyugatra. Ott Öregem, rendesen megfizetik az embert, aki dolgozik, az jól él! Csak pár évet kell lehúzni, aztán itthon lehet kiskirályként élni! Én mondom, mindenki, akinek egy csepp esze van, ezt csinálja!''
És az Ödön határozottan kiskirály akart lenni. Nem érdekelték a császárok, a hadvezérek, de még a hercegek sem. Kiskirály, igen, az akar lenni. Mi kell ehhez? Eldöntötte, megnézte, megkereste a fellelhető összes információt. Mindenütt azt mondták, óvatosan, csak ha megvan a három legfontosabb dolog: nyelvtudás, nyelvtudás, nyelvtudás!
– Na, ez nem lesz nehéz! – gondolta magában. És ez így is volt. Tizenkét éve volt már a szakmában, öt nyelven ki tudta magyarázni a számlát.
Talált egy céget, aki kiközvetítette egy londoni étteremhez, és egy jó hónap múlva már úton is volt tízéves Astrájával. Csak úgy neki, bele a vakvilágba. És ment. Mosolygott közben, és látta magát, ahogy pár év múlva kiskirályként visszatér, és volt főnökétől – akit már vadul üldöz az Apeh, a Köjál és a Tisztiorvosi szolgálat – bagóért megveszi az éttermet. Rendbeteszi, minőségi szolgáltatást nyújt, és végül kilencvenkét évesen, egy Michelin csillag után csendben jobblétre szenderül.... Közben majdnem letolta egy kamion az útról. Még idejében észbekapott, hogy jobb lesz figyelni, mert még valaki más kapja meg azt a csillagot, a kilencvenkét évről nem is beszélve.
Hogy aztán mi történt? Nos annyi, hogy a minőségi szolgáltatást nem várták el tőle, de a szeme is majd kifolyt, annyit dolgozott. Három hónap alatt duplájára nőtt visszereinek száma, elkeserítően keveset emelkedett számlája, mert bár jól fizettek, a lakhatás drága volt, a közlekedés drága volt, és az élet is drága volt. Neki meg a visszerei lettek egyre drágábbak, így aztán négy hónap után összepakolt és elindult haza.
Az út rettenetesen hosszú volt. Odafelé fűtötte valami gyermeki lelkesedés, az ismeretlen utáni vágy, vagy hogy is mondják ezt a könyvekben. Benne volt ez a magasztos érzés, és csak úgy repültek a kilométerek. A visszerek. Biztos azok okozták, hogy ez most nagyon lassan ment. Jó magyarhoz méltó módon nem állt meg aludni egy éjszakára sehol. Amikor már nagyon fáradt, és ragadtak le szemei, megállt egy parkolóban, beállította a telefont, hogy egy óra múlva ébressze, és szundított egy keveset. Az anyósülés előtt a gumiszőnyegen már vagy hat Red Bullos doboz és két eszpresszó kávé pohár várta, hogy végre szelektíven kigyűjtsék.
Így falták az aszfaltot. Ödön és a nyolc üres doboz. Bécs környékén eleredt az eső, de ez nem kedvetlenítette el. Már ha volt egyáltalán bármilyen kedve. A londoni négy hónapból nagyjából kétszer látta a napot, mert vagy épp a föld alatt volt, vagy aludt, amikor sütött, viszont megtanult egy rakás kifejezést az eső minőségét jellemezni, mert volt különbség. És ezt már két hét alatt megtanulta. A jelenlegi spit nem zavarta különösebben, nem is érdekelte, csak taposta a pedált, és közben azon gondolkodott, hogyan tovább.
Meglepően gyorsan rájött, hogy meg kell állnia ennivalót venni, mert otthon semmi, de semmi kaja. Nagy teljesítmény volt ez tőle, bár ezesetben nyilvánvalóan a Red Bull megalkotóit illeti a dicséret.
A nagy fátyolon át egyszer csak bevillant neki egy Tesco tábla. Öt perc és jobbra. Ezt mondta. Nosza! Nem volt rest le is tért jobbra. Ott sajnos csak a leállósáv volt, és szerencsére erre is rájött viszonylag hamar, így a maradék három percben nagy koncentrációban vezetett. Meg is találta a lejáratot, sőt, még a Tescót is.
Meglehetősen kevesen parkoltak a parkolóban, bár ez éjjel tizenegykor annyira nem meglepő.
Találomra válogatta a polcról a dolgokat, igazándiból nem is figyelt. Kenyér, valami vajféle, és párizsi. Mindössze ennyit akart venni, amikor furcsa és meglepő dologra figyelt fel. A mögötte lévő soron egy férfi és egy nő bonyolódott kisebb hitvitába azon apró dolog fölött, hogy kaukázusi vagy Tesco gazdaságos kefirt vegyenek-e.
Ödön csak fülelt. Az álmossága valahogy elszállt, tizenhárom óra vezetéssel a háta mögött friss lett és üde. Lassan követni kezdte a házaspárt. Szeme előtt jól érzékelhető és egyre indulatosabb veszekedés volt kialakulóban, aminek tétje minden bizonnyal a vasárnapi ebéd megkomponálása volt. A férj a legegyszerűbb és legolcsóbb hozzávalókat rakta a kosárba, hogy aztán a feleség minden tételt megkritizáljon és kicseréljen, majd újabb vita után az eredetire cserélje.
Ödön egész a hentespultig követte őket, majd nem bírva magával eléjük állt, és nekik szegezte a kérdést:
– Hát Önök is Magyarok! Végre, olyan jó ha az ember földijeivel találkozik! Úgy örülök! Régóta itt vannak?
Az asszonyba belefagyott a szó. A férj nagy döbbenten csak annyit bírt mondani:
– Csak úgy félórája.....
Ödön megölelte őket és közölte, ha bármiben segítség kell, csak szóljanak.
– Segítsük egymást, ha már oly messze vagyunk a hazától! – és ezzel elsietett a kasszához.
Hallotta, de agyáig már nem jutott el a veszekedés, ahogy az asszony lekapta az urát két lábáról, hogy:
– Megmondtam, hogy ne ilyenkor jöjjünk, mert tele lesz őrültekkel! Hát nem megmondtam! Láttál már ekkora szerencsétlent! Istenem, vajon az orvosai tudják, hogy megszökött? Te, Ember! Nem kéne mentőt hívni?
És Ödön ment. Ment, haza. Álmosan, de boldogan. Végre találkozott magyarokkal!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése