Az élet csendesen csordogált ama bizonyos téli medrében, mikor mindenki ajándékok után kajtat, és aki nem ezt teszi, hanem teszem azt munkát keres, az csöndesen a sarokban bánatoskodik, mert a kutyának sem kell. Mondják, ez nem épp a főszezon. És milyen igazuk van. Ödön kifejezetten boldog volt, hogy legalább a rezsi miatt nem kellett aggódnia, mert a Tamás kifizette, és napközben sem volt magányos, mert társaságnak ott volt a Jenő meg a Géza. Mondjuk az elején kicsit furcsa volt, hogy párbeszédek helyett monológokkal kommunikáljon, de mára már egész jól megszokta, sőt az a kényszerképzete is kialakulóban van, hogy ha Jenő balra billenti fejét, akkor helyesli az elhangzottakat, ha meg jobbra, akkor jön a „na ne b@+%ssz!!!”. A Géza ennél jóval kulturáltabb, nála ugyanis általában csak annyi a reakció, hogy a durvább mondatok közben nem rágja tovább a répát, csak ha már vége a mondatnak. Akkor meg félrefordítja a fejét, mint aki az élet kegyetlenségén elmereng. Aztán meg rákezd a következő répára, akarom mondani, spanglira.
Amikor nem azon kesergett a hallgatóságának, hogy milyen szemét is ilyenkor a világ, és hogy elmehetne éppen céges karácsonyi bulikra pincérkedni, na de nehogy már az ő szakmai múltjával ez legyen a jövő, akkor azt ragozta szerencsétlen szőrősöknek, hogy milyenek is a nők. Persze jóknak beszél, szerencsétlen két fickó évek óta volt már összezárva, nőstényeket meg maximum magazinokból láthattak volna, ha a gazdi előzékenyen vett volna nekik ilyet. Így aztán csak hallgatták, ahogy Ödön arról a furcsa tekintetű nőről zagyvál állandóan. És loholja magát egyre erősebben egy soha nem is létezett kapcsolatba. Ödön amikor csak tehette, tekintetével az utcán járó-kelő embereket pásztázta, reménykedve, hogy meglátja azt a nőt. De nem.
Két hét is eltelt. Tamás a szüleihez és rokonokhoz utazott az ünnepekre, Ödön ottmaradt a két szőrmókkal. Legalább nem maradt egyedül. Az anyjához menni és végre méltón elbeszélgetni vele nem volt kedve, de persze mersze sem, hogy szenteste ne menjen mégis el, ám Jenőre és Gézára hivatkozva még az érdemi beszélgetés előtt, de már az ünnepi vacsora után gyorsan lelépett. Így magányosan, férfiasan magányosan telt az idő. A város pangott. Ünnepek alatt csak az Ünnepi Öngyilkosokhoz meg az önkéntes lakásfelgyújtókhoz szokott mentő vagy tűzoltó nagy hanggal kimenni, egyébként dugómentes, békés arcát mutatja a város. Ödön mindennap sétált egy keveset. Nem azért, mert a hidegnek köztudottan tüdőtágító, vérnyomásnövelő és esetenként csonttörő hatása bizonyított egyes törzsi népek között, hanem mert azért három férfi sok napokig egy lakásban. Mivel a két szőrösebbet nem tudta elküldeni sétára, maga ment levegőzni. Messzebb ment, mint akarta, de ez csak azért volt, mert úgy emlékezett, a következő saroknál már lesz egy buszmegálló. Aztán meg ott pont nem volt. Kicsit forgatta a fejét, hogy kitalálja merre is tovább, amikor elhúzott mellette egy ezüst színű, matuzsálemi korú Bogár, benne a NŐ. Na meg egy felejthető fickó, meg mintha egy gyerek tette volna népessé a járgányt. Ödön futásnak eredt, de nemhiába fáradt el már a nagy sétában, elvesztette nyomukat. Pedig a Nő, ott volt a Nő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése