Stan és Pan

Jó egy héttel előre megbeszélték, hogy segítenek a Pistának, azaz a Balogh Istvánnak beköltözni Magduska lakásába. Elvileg a dolognak akadálya nem is lehetett, hiszen volt Edének is két autója, meg a Pistának is egy, és mindenkinek volt jogosítványa. Parkolásról természetesen szó sem lehetett, az az Ede dolga volt. A törékeny üvegdolgokat és a halak akváriumát Ede és Magduska már átvitte az új helyre. Gyors forduló volt, mindent csak leraktak a földre, az akváriumba töltöttek még tíz liter vizet, és száguldottak vissza, hiszen amíg a transzportot vitték, addig Pista szorgalmasan pakolta a dobozokat.

Úgy tervezték, legkésőbb sötétedésre végeznek, és mindent el fognak tudni vinni a három autóval, hála az Ikeának, ami minden bútorát tökéletesen szétszedhetőre tervezi. Összerakni nehéz kicsit, de a szétszedés, na az gyerekjáték!

Ede szépen leparkolt a Wesselényi kereszteződés előtt kicsivel és együtt felmentek a Pistához.

Rettentő zavarban találtak rá. Egy széken állt az ablak előtt és bambán nézett maga elé.
– Na mi van Öcsém, megmakkantál? – viccelődött tőle szokatlan stílusban Ede.
– Majdnem........ Te, Magdus, korábbi barátnőtől itt maradt függönnyel mit kell csinálni? Úgy értem, már jó két éve szakítottunk, azóta nem is láttam, de ezek itt az ő függönyei, mit csináljak velük?
– Oh, hát ez igazán egyszerű kérdés – mosolyodott el Magduska – csak az a kérdés, hogy tetszenek neked, vagy sem?

Pista és Ede sokatmondóan összenézett.
– Úgy érted, hogy nekem tetszik-e?
– Hát, a te lakásodban van már két éve, nem? Csak tudod, hogy tetszik-e vagy sem! Ha teszik, akkor vigyük, ha nem, akkor vagy postázd vissza a lánynak, vagy ha ez, hogy is mondják........ ciki, akkor add oda valamelyik szeretetszolgálatnak. Vagy akár még egy turiba is beadhatod.
– Turiba? Az meg mi?
– Ne foglalkozzál vele, Öcsém, biztos valami női praktika! – nézett össze megint a két férfi laposan. Egyikük sem szívesen ment volna bele egy női életvitel szaktanácsadásba.
– Nem fontos, kedves! – szólalt meg nagy megkönnyebbülésükre Magduska. – Csak döntsd el, hogy tetszik vagy nem?
– Hááááááááát – vakarta a fejét Pista. – Ez csak egy függöny. Itt van az ablakon.
– Igen, de tetszik?
– Hát, az ablakon van, eltakarja a kíváncsi szemek elől a látványt, nem?

Végre Magduskának is leesett, hogy férfiakat ilyesmivel kínozni jelen pillanatban nem fair dolog, így mosolyogva csak annyit mondott:
– Szerintem már egész megszoktad, nem? Akkor meg jobb elvinni, otthonos érzésed lesz tőle.

Így aztán Pista nagy megkönnyebbülve vette le a függönyt csipeszestől a karnisról.
– Phfff – húzta a száját Magduska – azt ugye tudod, hogy ráfér már egy mosás?
– Persze, de még az odautat kibírja így, nem?
– Jó, de mielőtt felteszed, okvetlen ki kell mosni, érted! – adta tovább a háziasszonyt Magduska.

A karnis is lekerült a falról. Jó nehéz, kovácsoltvas, két végén cizellált, sok fonatból összeálló gömb alakkal. Volt vagy tíz kiló. Magduska nyúlt érte, de Ede lecsapott rá.
– Nem, nem, Kedves, az túl nehéz neked, vidd csak a függönyöket.

Magduska magában morcos lett. Mi az, hogy nekem nehéz? Tán nem én intéztem eddig is a saját életemet? Cipeltem én már ennél jóval nehezebb dolgokat is, és elbírtam. Persze bőszen elhessegette magától az emléket, ahogy a lépcsőházban megröpteti az ötvenötös Philipset. Közben figyelte, ahogy Ede az ajtó mellé a földre fekteti a karnist.

Magduska lassan odaóvatoskodott, és mintha csak a függönyöket akarná szebben elrendezni, az összes függönyt a karnisra rakta, és szépen köré hajtogatta őket. A kupacot a karjába vette, és elindult lefelé. Ölben vinni egyre nehezebb volt, meg lépcsőn is kellett mászni, így aztán kikerülvén a férfiak látóteréből, csak úgy matrózosan a vállára csapta a kupacot, amitől persze jól megsajdult a válla, és elindult lefelé.

Ödön eközben az autóhoz ért. Körbejárta az autót, nézegette, de sajnos nem sok mindent tudott meg a gazdájáról.
– Na, addig innen el nem mozdulok, míg vissza nem jönnek! – határozta el magát.

Először nekidőlt az autó oldalának, és úgy várakozott, de hamar rájött, hogy lehet, ezt az autó gazdája nem feltétlenül értékelné pozitívan, így aztán le-fel sétálgatott a kapu és az autó között. Éppen a kapunál járt, és fordult volna vissza, mikor nyikordult a sarokvas, az ajtó kitárult, és kilépett rajta először egy gömb formájú kovácsoltvas valami, meg egy csomó sz1nes, és láthatóan szürke anyag, meg egy nő, aki férfiasan vállára csapva hozta ki terhét.
– Elnézést hölgyem, én már egy ideje keresem Magát! – szólította meg nagy merészen az Amazont, aki meglepődve a megszólíttatástól lendületből a hang felé fordult, fel nem mérve, hogy a golyóbis jó negyven centivel távolabb van, mint bármelyik saját testrésze, és ezen lendületes fordulás közben oly erővel vágta a bizalmasan közelebb lépő Ödönt vállon, hogy az megtántorodva a járdára esett.
– Jaj, mit tettem, bocsánat! – felkiáltás közepette lehajolt, hogy segítsen az ismeretlennek, ám a karnis úgy értelmezte a mozdulatot, hogy a túrának vége, így Magduska válláról szolidan Ödön fejére csúszott. Ödön szó nélkül elalélt.

Magduska dermedten állt. Akkor most mi legyen? – tette fel magának a kérdést, és már fordult a kapu felé, hogy segítségül hívja a fiúkat, amikor egy mondat tolult a fejében leges-legelőre.

„– Elnézést hölgyem, én már egy ideje keresem Magát!” …........ csak nem? Ugye nem????? – lett egyre nyugtalanabb Magduska. – Aslan emberei megint utolérték! – Pánikba esett. Mit tegyen? – Nem találhatják meg! Soha!

A test fölé hajolt, és szíve nagyot ugrott, mikor ráeszmélt, hogy az idegennek nincs pulzusa. Ebben a pillanatba jéghideg és merev lett. Már egy sziklaszilárd Magduska állt ott. Megszenvedett a véletlen halálesetért, ezzel most nem fog így járni, az biztos.
– El kell tüntetni a testet, mert akkor a megbízói azt hiszik, még dolgozik az ügyön, idővel meg majd nem keresik. Ilyen a bűnözőlét.
– Tehát a test nem maradhat a járdán! – Magduska körülnézett, közel s távol nem volt senki, ám ez az idilli állapot biztosan nem tart örökké. Mindeközben ráeszmélt, hogy az Audi kulcsa is nála van. Az autó a Bogár mögött várakozott bevetésre. Kinyitotta a kocsi csomagtartóját, mégegyszer körülnézett, majd mikor meggyőződött róla, hogy senki nem zavarhatja meg rövid távon, nagy nyögések és szuszogások közepette – miközben azt érezte, hogy majd bepisil a súly alatt – berángatta a testet a csomagtartóba. Rázárta a fedelet. Megtörölte izzadt homlokát. Az autónak dőlt, és végre értelmes ember módjára elgondolkozott azon, hogy mit kellene tenni.
– El kell mondanom az Edének! Igen, ezt kell tennem! Ő a társam, jóban-rosszban, mint a Stan meg a Pan. – mert azt ugye mégsem mondhatta, hogy mint a férj és feleség, hiszen azok még nem voltak. Így nagy elhatározással becsörtetett a házba.

Ahh

Az ész megáll, hogy mennyi ezüst színű vacak kis Bogár rohangál az utakon! Egyáltalán minek tartanak az emberek ilyen öreg autókat? A fene se érti! – dohogott magában Ödön, mikor már negyedjére ugrott le a héten nyaktörő mutatvány közepette a villamosról vagy buszról, hogy üldözőbe vegyen egy autót, amiről a végén kiderült, hogy a), egy hippié, b), egy ronda kövér hapsié, c), valami közgázos fazoné, d), veteránautó buzié, aki azt hitte, az autónak szólt Ödön lelkesedése, ami az autóra igaz is volt, de a benne tartózkodóra semmiképp.

Lassan-lassan arra a pontra is eljutott, hogy azt gondolta, a Nőnek nem is volt olyan megigéző a tekintete, nem is számít igazán, hogy meg kell vigasztalni, és különben is, ezerszám szaladgálnak a jó nők, mit köpi ki a tüdejét itt holmi korosodó, bizonytalan házisárkányért.

Ezzel nyugtatgatta magát, és fordult újra rezignáltan a busz ablaka felé. Megállóhoz érkeztek. Az ajtók kinyíltak, utasok szálltak le és fel. A busz mellett eldöcögött egy ezüst színű VW Bogár. Ödön rezignáltan csak legyintett. – Most nem ugratsz be – gondolta. De azért odanézett. Az autó anyósülésén Magduska ült. Méltóságteljes tartásban a forgalmat szemlélte.

Ödön jó szokásához mérten az ajtók csukódásának pillanatában vetette ki magát a buszból, és iramodott a Bogár után. Nagyjából öt percig futott teljes erőből, minek hatására a felszabadult endorfin, anthropin, vagy kórboncnok tudja mi, végre gondolkodásra késztette.
– Mi a francnak ugrálok le járművekről, mikor egy forgalomban haladó autót biztosan nem tudok futva utolérni?! Gondolkodjunk! – azzal a lámpavasnak dőlt, és nagy lihegés közepette tényleg gondolkodni kezdett. Csodálatos dolog ez az anatómia!
– Egy átlag autó, ha ismeri a várost amiben közlekedik, akkor az alábbi mozgássort végzi: ha még hosszan egyenesen akar előre haladni, akkor, amennyiben több sáv közül is választhat – mint itt is – úgy a középső, vagy két sáv esetén a belső sávot fogja választani. Ha hamarosan jobbra szeretne fordulni, akkor a jobb szélső sávot, ha balra, akkor a bal szélső sávot, kivéve, ha ez ott tiltva van, mert akkor a jobb szélső sávban fog haladni, hogy háztömböt megkerülve, egyenesen vághasson át a csomóponton. Na. A Bogár a középső sávban ment, vagyis az biztos, hogy a következő nagy csomópontig egyenesen fog menni. Az azt jelenti, hogy.......... hol is vagyunk? – körülnézett.

Már el is felejtette, miért is indult el otthonról. Gondolatait lekötötte a feladat, hogy a puszta logika útján megtaláljon Budapesten, a forgalomban egy autót. Ödönt fellelkesítette a feladat, holott ördögkísértés volt ez a javából.

Nagy nehezen rájött, hogy ott elöl, az a nagy tömb, az a Keleti, és a háta mögött jön egy 7-173-as.
– Na, akkor ezt elcsípjük! – és valóban.

A buszon még kicsit logikázott. Tehát, az már biztos, hogy a Blaháig elment a Bogár. A kérdés csak az, hogy az Astoriáig is? Jó hír, hogy a környező utcák kellően szabályosak, így akár a buszból is meglátható, ha a Bogár valamelyik utcában van.

Miután ilyen szépen kiokoskodta magát, ablak mellé furakodott. A Nyár utcánál váratlanul megpillantott valami ezüstösen csillogót, azonnal az ajtóhoz törtetett, és leszállt az Urániánál. Futott, úgy futott, mint még soha. Vagy legalábbis, mintha nem tíz perce köpte volna ki a tüdejét.

Az autó tényleg ott állt. Nagyjából a Wesselényi kereszteződés előtt. Ödön körbejárta az autót, nézegette, de sajnos nem sok mindent tudott meg a gazdájáról.
– Na, addig innen el nem mozdulok, míg vissza nem jönnek! – határozta el magát.

Nu, Pagagyíííííí!!

Szokásává vált, hogy a tömegközlekedési eszközökről a forgalomban haladó autókat nézi, azok között is kitüntetett figyelemmel fordult az ezüstszínű járművek felé. Ez kellően le is kötötte általában a figyelmét, mert ezüstszínű autóból meglehetősen sok fut Budapest útjain.

Aznap is éppen egy állásinterjúról tartott a Nyugati felé, amikor a Mammutnál felfigyelt egy járgányra. Ezüst és még Bogár is. Nem tétovázott. Legott leugrott, pedig már az ajtók záródtak. Fél szeme a forgalmon, fél a Bogáron, így rohant át négy forgalmi sávon, nem kis megbotránkozást váltva ki az autósokból.

A Bogár befordult a következő utcába.

Ödön elvigyorodott.
– Most megleszel Kiscsibém! – örvendett, mert azt gondolta, simán lefutja a dugóban szötyörgő autót. A sarokra érve viszont lelohadt lelkesedése, mert ott bizony már nyoma sem volt a dugónak, és már a Bogárnak is csak a hangját sodort vissza a téli szél.

Csalódottan sétált a Moszkva térig. Ott úgy döntött, felül a tizennyolcas villamosra, elmegy a Fehérvári úti kereszteződésig, és megnézi azt az új Allét, vagy mit.

Épp csak leszállt a villamosról, mikor megint megpillantotta a kicsi kocsit, amint a Bocskai úton haladt a híd irányába a szélső sávban.

Ödön sem volt rest, nyakába kapta negyvenhatos lábait, és uccu! A következő pirosnál be is érte, és nagy boldogan rántotta fel az ajtót, készen arra, hogy mindent, de mindent megmagyarázzon, csak sikerüljön szóba elegyedni, de a szó bent maradt, levegő megszakadt. A kocsiban egy rettenetesen kövér férfi ült, aki gyakorlatilag mindkét első ülést elfoglalta. Morcos hangon csak azt kérdezte, hájas öklét Ödön felé emelve:
– Ugye nem akarod Kisöcsi, hogy kiszálljak?!

Ödön elnézést kért, és visszavonulót fújt. Ezentúl sokkal óvatosabb lesz, határozta el magában.

A héten még három ezüst Bogarat látott. De egyikben sem a NŐ ült.
– Érdekes! – morfondírozott magában – ezelőtt esküszöm, hogy kettőt ha láttam tíz év alatt, most meg..........

Nem baj, a türelem Nőt terem. Elkapom még, tudom, hogy elkapom! Csak idő kérdése!

Az a Nő

Az élet csendesen csordogált ama bizonyos téli medrében, mikor mindenki ajándékok után kajtat, és aki nem ezt teszi, hanem teszem azt munkát keres, az csöndesen a sarokban bánatoskodik, mert a kutyának sem kell. Mondják, ez nem épp a főszezon. És milyen igazuk van. Ödön kifejezetten boldog volt, hogy legalább a rezsi miatt nem kellett aggódnia, mert a Tamás kifizette, és napközben sem volt magányos, mert társaságnak ott volt a Jenő meg a Géza. Mondjuk az elején kicsit furcsa volt, hogy párbeszédek helyett monológokkal kommunikáljon, de mára már egész jól megszokta, sőt az a kényszerképzete is kialakulóban van, hogy ha Jenő balra billenti fejét, akkor helyesli az elhangzottakat, ha meg jobbra, akkor jön a „na ne b@+%ssz!!!”. A Géza ennél jóval kulturáltabb, nála ugyanis általában csak annyi a reakció, hogy a durvább mondatok közben nem rágja tovább a répát, csak ha már vége a mondatnak. Akkor meg félrefordítja a fejét, mint aki az élet kegyetlenségén elmereng. Aztán meg rákezd a következő répára, akarom mondani, spanglira.

Amikor nem azon kesergett a hallgatóságának, hogy milyen szemét is ilyenkor a világ, és hogy elmehetne éppen céges karácsonyi bulikra pincérkedni, na de nehogy már az ő szakmai múltjával ez legyen a jövő, akkor azt ragozta szerencsétlen szőrősöknek, hogy milyenek is a nők. Persze jóknak beszél, szerencsétlen két fickó évek óta volt már összezárva, nőstényeket meg maximum magazinokból láthattak volna, ha a gazdi előzékenyen vett volna nekik ilyet. Így aztán csak hallgatták, ahogy Ödön arról a furcsa tekintetű nőről zagyvál állandóan. És loholja magát egyre erősebben egy soha nem is létezett kapcsolatba. Ödön amikor csak tehette, tekintetével az utcán járó-kelő embereket pásztázta, reménykedve, hogy meglátja azt a nőt. De nem.

Két hét is eltelt. Tamás a szüleihez és rokonokhoz utazott az ünnepekre, Ödön ottmaradt a két szőrmókkal. Legalább nem maradt egyedül. Az anyjához menni és végre méltón elbeszélgetni vele nem volt kedve, de persze mersze sem, hogy szenteste ne menjen mégis el, ám Jenőre és Gézára hivatkozva még az érdemi beszélgetés előtt, de már az ünnepi vacsora után gyorsan lelépett. Így magányosan, férfiasan magányosan telt az idő. A város pangott. Ünnepek alatt csak az Ünnepi Öngyilkosokhoz meg az önkéntes lakásfelgyújtókhoz szokott mentő vagy tűzoltó nagy hanggal kimenni, egyébként dugómentes, békés arcát mutatja a város. Ödön mindennap sétált egy keveset. Nem azért, mert a hidegnek köztudottan tüdőtágító, vérnyomásnövelő és esetenként csonttörő hatása bizonyított egyes törzsi népek között, hanem mert azért három férfi sok napokig egy lakásban. Mivel a két szőrösebbet nem tudta elküldeni sétára, maga ment levegőzni. Messzebb ment, mint akarta, de ez csak azért volt, mert úgy emlékezett, a következő saroknál már lesz egy buszmegálló. Aztán meg ott pont nem volt. Kicsit forgatta a fejét, hogy kitalálja merre is tovább, amikor elhúzott mellette egy ezüst színű, matuzsálemi korú Bogár, benne a NŐ. Na meg egy felejthető fickó, meg mintha egy gyerek tette volna népessé a járgányt. Ödön futásnak eredt, de nemhiába fáradt el már a nagy sétában, elvesztette nyomukat. Pedig a Nő, ott volt a Nő!

A Bogár

Álmosító reggel volt. Magduskának fogalma sem volt, hogy miért ébredt fel. Munkanap van és a vekker csörgött, vagy hétvége, és csak valami nesz volt? Na jó, ha felébresztette, akkor nyilván nem nesz, de zaj. Megpróbált koncentrálni. Igen nehezére esett. Gondolatban végigfutotta, hogy hallott-e óracsörgést, és a válasz az lett, hogy nem. Ergo, hétvége van. Akkor jó, most semmi kedve nem volt felkelni. Ekkor döbbenetes dolog történt. Megmozdult a takaró, pedig Magduska mozdulatlanul feküdt. Megdermedt. Nyelt egy nagyot. Fejét nagyon lassan, milliméterről millimétere fordította a takarómozgató felé. És közben félt. Rettenetesen félt. Istenem, ki van az ágyamban???? Egyenlőre ez az egy probléma izgatta, az ennél nagyobb problémák még nem érték el az ingerküszöbét.

Nem akart kihívóan viselkedni, ezért csak addig fordította fejét, míg ki tudta venni az idegen körvonalát. Háttal feküdt neki, és nyilvánvalóan kevés volt kettejüknek Magduska egyszemélyes takarója, ezért volt hát a mozgatás.

Amennyire lehetett, Magduska megnyugtatta magát. Oké, ez egy ember. Láthatóan férfi, és ezen a ponton még a korábbinál is nagyobb nyugalom járta át. Nem gondolt semmit a MÁS emberekkel kapcsolatban. Tőle azt szeretett mindenki, akit csak akart. Tüntetni sem tüntetett senki ellen és mellett soha. – Minek? – kérdezgette. – Az én véleményem őket biztosan nem fogja megváltoztatni. – Mondhatnánk úgy is, hogy toleráns volt. Egészen addig a pontig, míg saját maga nem került a kérdés középpontjába. Hívő katolikusnak nevelték, bár enélkül is azt gondolta, hogy egy nő egy férfi mellett lehet igazán boldog. Más kérdés, hogy ő még ilyen férfival nem találkozott.
– Most viszont itt van ez a kellemes méretű hát. Egész kellemes. De. – És ez a de rettenetesen megrémítette Magduskát. Hogy a pritymákba került ide?!!!

Nagyon ravasz módon azt találta ki, hogy óvatosan kioson a fürdőszobába, felöltözik, majd teljes harci díszben fogja kérdőre vonni a Kellemes Férfi Hátat. Nagyon lassan kidugta a lábát a takaró alól, és azonnal elképedt. Nem volt rajta a pizsamanadrágja. Borzasztó rossz érzéssel emelte fel a takarót, és kevés kellett, hogy ne kapjon azonnal infarktust. EGYÁLTALÁN nem volt rajta pizsama. A teljes pőre valóságában feküdt ott. Nyelt egy nagyot és a Kellemes Férfi Hát felőli takarórészt is megemelte. És bennszorult a levegő. A Kellemes Férfi Hát is meztelen volt. Páni félelem öntötte el. – Ki a fene ez? Mit csináltam én vele meztelenül? Miért fekszik az ágyamban? És egyáltalán, hogy került ide??? … – és alig merte bevallani, hogy arra is gondolt, hogy csak egy picit legyen szebb az Ördögnél. És most konkrétan az apukájára gondolt. Így, "h" nélkül. Ettől még jobban elszégyellte magát. Mert az apukája elég jóvágásúnak volt mondható, de Magduska már sokszor feltette magában a kérdést, vajon mit látott benne anno Anya? Ezektől a vad gondolatoktól még mélyebb pánikba esett, és vadul gondolkozott. A legeslegfontosabb kérdést még magában sem merte feltenni: – Hogy hívják??? – Mert a meztelen férfinál csak egy név nélküli férfi lehet ijesztőbb.

Tényleg, de tényleg nagyon óvatosan kiosont a fürdőszobába, és mivel egyenletes légzést hallott, biztos volt benne, hogy az Idegen Férfi nem ébredt fel. Letusolt – nem tudta, hogy kell-e, vagy nem, de APEH ellenőrként mindig a biztosra ment. Aztán szépen felöltözött. A tükör előtt megállt kicsit. Szemlélődött. Nem rossz a látvány. És igen, miért is ne találhatná ezt egy felnőtt, egészséges férfi vonzónak. És az egész gondolatmenet nagyon vidámmá tette, és mire kiért a konyhába, már el is felejtette a korábbi pánikot. Jókedvűen nekiállt kávét főzni. Míg a kávéra várt, a gyönyörű tiszta ablakon keresztül a Mátyás Templom tornyán megcsillanó reggeli napfényben gyönyörködött. Közben kávé illata terjengett a levegőben. Szürrealisztikus volt. A kávé lefőtt. Bögréért nyúlt.
– Csodálatos szép reggelt Magduska! – Magduska sikoltott egyet és a földhöz csapta a bögrét. Lassan, nagyon lassan megfordult. Még mindig nagyon szürrealisztikus volt minden. Egy meztelen, elfogadható kinézetű férfi állt vele szemben. Magduska nagyon halkan, szájmozgás nélkül suttogta:
– Istenem, szebb, mint az Ördögh – és most a "h"-t is odasuttogta. Cserébe nem tudta, hogy mit is kellene hangosan mondani, így csak biccentett. Azt gondolta ezt lehet kedves biccentésnek, hivatalos állásfoglalásnak és barátságos bocsánat kérésnek is venni. Ez már igazán csak a férfin múlik.
– Nagyon szép ez a reggel. Az éjjel fel sem tűnt, hogy innen látni a Mátyás Templomot – kezdett barátságos beszélgetésbe az Idegen.
– Igen, valóban. – Most mi a fene lesz, villogott vadul Magduska szeme az Idegen férfi ruhái és az ajtó között. Majd rájött. Lehet, az Idegen nem is tudja, hol a fürdőszoba. Ezért barátságosnak szánt hangon azt mondta:
– A fürdőszobában az ajtó háta mögött van tiszta törölköző – és közben az jutott eszébe, hogy tényleg ott van? Vagy netán átpakolta valahová máshová a nagytakarítás folyamán???
– Köszönöm, megyek is, csak megnézem, hogy van az én kis Bogaram – fordult az idegen az ablak felé. Épp csak kinézett rajta, Magduska meg megkönnyebbült, hogy nem róla van szó, és máris a fürdőszoba felé ment.

Magduska, hogy leplezze mérhetetlen zavarát, úgy döntött készít valami reggelit. Nagyon igyekezett. A kávé már megvolt. Szeletelt fel kenyeret, tányérra készített felvágottat és vajat. Megterített két személyre. Majd megállt és kevés kellett, hogy el ne sírja magát. Ebben a házban, még sohasem terített meg két személyre.

Éppen az asztalra tette az evőeszközöket, amikor egy megtermett csótány vonult át az asztalon. Magduska őrült haragra gerjedt. Épp most próbál egy férfinak imponálni, egy rohadt csótány nem fogja elrontani a napot, és egy lendületes papucscsapással agyonvágta a bogarat. Óvatosan egy darab újságpapírra lökdöste, majd egy kecses mozdulattal kidobta az ablakon.
– Így ni! – mondta elégedetten. – Még ha feltámadsz sem okozol itt nekem galibát!

És ekkor elsápadt. Mit is mondott az idegen az előbb? Megnézi a kis BOGARÁT?????????

Fejét a tenyerébe hajtotta, és egy új álom hullott darabjaira. Ki hallott már olyan tartós kapcsolatról, ami úgy kezdődik, hogy az egyik fél agyoncsapja a másik kedvenc háziállatát. Ehhez már csak az kellene, hogy a lépcsőházban meghallja a Kovács néni sztoriját a kinyuvasztott macskáról, és kész. Férfi ide többé nem teszi be a lábát.
– Mit tegyek, Istenem, mit tegyek – mondogatta kétségbeesetten. És persze azonnal tudta a választ. Az ő köreiben nem szokás nem vállalni egy tettért a következményeket. Így aztán kihúzott derékkal, egyenesen ült a székben várva a Férfit, hogy közölje vele a rossz hírt. Hát jó sokáig kellett várnia. Eközben végigpróbálta a mondatokat. Nem merte bevetni a Kovács néninél alkalmazott módszert, mert egyrészről fogalma sem volt, hogy mi a férfi gyengéje, másodszor meg, ami gyengeségben biztos volt, azt meg nem merte megtenni. Ahhoz túl prűd volt.

Hát várt. Összeszorított ajkakkal, mint Jeanne D'Arc az ütközet előtt. Aztán rájött, hogy egy kis bűnbánat lehet, hogy jobban mutatna, így igyekezett önmagához képest a legbűnbánóbb arcot elővennie. Ehhez nem is kellett más, csak arra gondolnia, mikor 15 évesen egy csapat barátjával együtt halkan felosontak egy üres lakásba, és Magdus kezébe adták a kulcsot, aki szokás szerint beletörte a zárba. Na, akkor ilyen szép arcot vágott, mikor közölte a többiekkel, hogy buli lefújva, keresni kell egy lakatost.

A kellemes Idegen végül előkerült. Rossz érzéssel nézte, ahogy Magduska az asztalnál ül. Nem hívták, de azért ő is az asztalhoz ült. Magduska mély levegőt vett, és belekezdett:
– Beszélnünk kell..
A férfi szavába vágott:
– Tudom Magduska, és örök bocsánatáért esedezem, nem volt hozzánk méltó a tegnap este, de magányosak vagyunk mind a ketten. Tudom, hogy Ön talpig Nő. És tudom, hogy soha nem követett volna el ilyesmit, ha én, tökéletesen elítélhető módon, nem használom ki sebezhetőségét, amit a bankrablás okozta sokk hagyott hátra.
– Én nem, én igazán nem – vágott közbe Magduska, de a férfit nem lehetett leállítani.
– Bennünk annyi a közös! Csak észre kell venni. Én még soha, senkivel nem tudtam egyhuzamban olyan sokat beszélgetni, mint ahogy Magácskával tegnap este. És maga oly csodálatos nekem, hogy még most se tudom azt mondani, hogy Te, pedig a tegnap éjszaka után, a mai divat szerint már így lenne szokás.
– Én igazán nem – akarta átvenni a szót Magduska, de a férfi egyszerűen nem hagyta.
– Magduska, tudom, hogy az erkölcs ellen vétettem nagyon-nagyot tegnap, de azért tettem, mert fellángolt bennem az igaz szerelem.
– ELÉÉÉÉG! – kiáltott közbe Magduska. – Nehéz helyzetben vagyok. Kezdjük azzal, hogy tényleg beszélnünk kell, de én még a nevét sem tudom.
– Hogyhogy nem? – döbbent meg az Idegen Férfi – hiszen jó sokat beszélgettünk az éjjel, és folyamatosan a nevemen szólított. Egyébként Ede vagyok. Erős Ede.

És ezzel beugrott az egész előző éjszaka. Azért jött, hogy átadja a Bank gratuláló levelét és az igazolást, hogy nem fogják levonni a számlavezetési díjat a számlájáról. És a férfi, azaz Ede, csodálattal beszélt arról, milyen nagy bátorság volt ez egy gyenge nőtől. És egyik mondat a másikat követte, és tényleg annyi volt bennük a közös. És Magduska már mindenre emlékezett. És annál is szomorúbb lett, mint annak előtte. Épp csak talált egy igazi társat, és most el fogja veszíteni.

Összeszorította öklét, nagyot nyelt és megszólalt:
– Kedves Ede, nagyon, higgye el, hidd el – váltott tegezésre, valami rejtélyes oknál fogva – hogy nagyon, de nagyon sajnálom, de amíg a fürdőszobában volt, vagyis voltál véletlenül kinyírtam a bogaradat. Iszonyúan sajnálom, és megértem, ha ezek után távozni akar, akarsz.

Hát megmondta. Kész, akkor most feláll és távozik, gondolta Magduska, de Ede nem mozdult.
– Ne haragudj kérlek, nem értem.
– Ööööööööö – lepődött meg Magduska, mit nem lehet ezen érteni. Felmászott az asztalra, én meg nem gondolkoztam és lecsaptam, és ami még rosszabb, kidobtam az ablakon. – És mikor mindezt kimondta majdnem elsírta magát.

A férfi hátradőlt, hunyorított, majd rázni kezdte a nevetés.

Sokkot kapott, gondolta Magduska, most mit csináljak?

Ede még röhögött egy darabig, de nem bírt megszólalni, felállt és Magduskát kedvesen az ablakhoz vezette.
– Igen, itt dobtam ki – kezdte Magduska, de Ede nem engedte befejezni a mondatot. Kimutatott az ablakon.
– Látod, ott két Ford között parkolok az én kis Bogarammal.

Magduska kinézett az ablakon, és tényleg. Két Ford között ott parkolt egy ezüst színű matuzsálemi korú VW Bogár. És Magduska körül megfordult a világ.
– Akkor nem nyírtam ki? – suttogta egy kapcsolat reményével Magduska.
– De igen – mondta dörgedelmesen Ede – de nem az én Bogaramat.

És végre megölelték egymást. És Magduska érezte, hogy húsz éve várt már erre az ölelésre.