Moha Bácsi

Furcsa dolog a férfibarátság. Az az egyszerű tény, hogy Magduska ájultra verte és a csomagtartóba passzírozta Ödönt, azonnali és visszavonhatatlan örök sörbarátjává tette Edével és Istvánnal. A Nagy Triónak hívták magukat, ami fura volt, mert általában négyen voltak. Természetesen Magduska volt a megkerülhetetlen és elhagyhatatlan negyedik. Majdnem mint egy kiskutya, csak sokkal hangosabb, akaratosabb és többször megy vécére.

Sokat jártak össze. Általában kocsmákban találkoztak, ahol Magduska mindig nagyon figyelt arra, hogy pontosan az István és Ede közé üljön, és ne legyen szembe az Ödönnel. Tudta Ő jól, hogy Ödön nem lehet vámpír – mert látta napközben is, és ez ugye kizáró ok – de mi van, ha mégis az??? Így teltek az esték, meglehetősen vidám hangulatban. A srácok ugyanis hamar rájöttek Magduska eme enyhe kis mániájára, és bár csúnya egy dolog, mégis rájátszottak. István kétszer is be tudta adni Magduskának, hogy amíg Ödönnel a klotyón volt, Ödön megharapta, sőt még a ketchuppal összemaszatolt nyakát is megmutatta, minek hatására Ödön gyorsan megtörölte a száját. Az első esetnél Magduska nemes egyszerűséggel elájult, a másodiknál pedig képes volt egy tized másodperc alatt újra magához térni, és döbbenten nézni, hogy azok ketten majd megfulladnak a röhögéstől, míg Ede csak a fejét csóválja. Közben persze adják egymásnak a magaslabdákat.
– Nagy voltál, Drakula Gróf! Vagy nevezzelek inkább Mr Lugosinak??? – ugratta István Ödönt.
– Azért egy szűzlánnyal mégiscsak jobb lettem volna, nem??? Most nézd meg, be kell sajnos érnem egy elhasznált állatorvossal! – és így röhögtek volna még, ha Magduska erősen borzolt szemöldökének merev mozgása meg nem állítja őket, így viszont kénytelen volt mindenki a sörébe temetkezni. Soha rosszabbat!

A feszültséget oldandó, István új ötlettel állt elő.
– Figyeljetek! Vettem egy GPS-t. Mi lenne, ha a hétvégén csak úgy elautókáznánk valahová? Olyan helyre, ahol még sohasem voltunk, és ahová biztos nem mennénk el még egyszer?
– Jó, de a megyéből ne menjünk ki! – adta a morcost Magduska.
– Természetesen, hölgyeké az első választás joga!
– Igen, én is így gondoltam – adta továbbra is a vérig sértettet – és én azt akarom, hogy Pest megyében maradjunk.
– Tehát, neked csak ennyi vágyad van? – viccelt vele István – Te egy nagyszerűen egyszerű Nő vagy! Vagy inkább egyszerűen nagyszerű??
– Nekem mindegy, csak kíméljetek meg a gyerekes tréfáitoktól – közölte.

Magduska nem volt vevő a humorra.

Így aztán a férfiak összedugták fejüket, és kitalálták, hogy ha már a megyéből nem is mehetnek ki, legalább menjenek el a legmesszebb lévő pontjára. A térkép szerint ez a pont Kemence-Bernecebaráti-Perőcsény aranyháromszög esetében teljesül.
– Nosza, akkor a hétvégén kirándulunk! – adta ki az ukázt István. – Majd meglátjátok, nagyszerű dolog az a GPS. Nem kell térképeket magunkkal cipelni, kereszteződésekben álldogálni, és embereket kérdezgetni. Még azt is megmondja nekünk, hogy milyen látnivalók, boltok, éttermek vannak a közelben! Én mondom nektek, az egyik legnagyszerűbb találmány a laparoszkóp óta!

Ezt kétségkívül elhitték neki. Nem voltak otthon a legjelentősebb orvosi felfedezésekben.

Felvirradt a nagy kirándulás napja. Megegyeztek, hogy Edéék előtt lesz a randevú, onnan mennek tovább. Kis lovagias gesztus volt ez Magduska felé, aki ezt magasról........ szóval nem hatotta meg. Morcos arccal ült be a sofőr mellé az anyósülésre. Kifejezetten neki való hely volt. Egy ideig adta a morcos anyóst, de aztán a srácok felhőtlen jókedve kifogott rajta, és ő is velük mulatott.
– Na és mondd, te büszke tulajdonos, hogy hívják a ketyerét? – fordult a volánnál ülő István felé.
– Hát hogy-hogy hogy?
– Hát úgy, hogy hogy?
– GPS – mondta István nagyon szépen tagoltan.
– Nem, az nem a neve! – mosolygott Magduska egy bölcsis dada mosolyával – Mi a neve?
– Ennek nincs neve, ez csak egyszerűen GPS! – adta a „bölcsibe jár a gyerekem de ettől én nem vagyok hülye” arcot István.
– Ugyan már! Mindennek van neve! Kell, hogy legyen neki, hogy tudjuk valahogy szólítani!
– GPS!!! – és István kezdte nagyon nem érteni, hogy miért nem érti már meg végre a nőnemű. – És nem szoktuk sehogy sem szólítani.

Ekkor a ketyere megszólalt.
– Menj-előre-három-száz-métert-majd-hajts-be-a-körforgalomba-majd-menj-ki-a-második-kijáraton-jobbra!
– Ez beszél hozzád! Kell, hogy neve legyen! – adta az erőszakost Magduska.

Ezzel elkezdte átprogramozni a gépet. Bement a beállítások menübe, és hipp-hopp egyszer csak megszólalt:
– Moha bácsi. Na, mondtam én, hogy van neve! Látod – e??? – mutatta nagy bőszen István felé a kijelzőt, hogy ő is jól láthassa a szöveget: Moha Bácsi kiválasztva.

Látható volt, amint Istvánban világok dőlnek össze.
– Na, akkor most, hogy már tudjuk, ki is vezet minket utunkon, szeretném tudni, hogy hová is megyünk, és mit fogunk ott csinálni?
– Öööööööööö – kezdtek koncertet a férfiak.
– Odamegyünk. – próbálkozott István.
– Szétnézünk. – Vette át a fonalat Ödön.
– És megyünk haza! – nyugtatta meg őt Ede.
– Jó, szóval fogalmatok sincs! Akkor majd én megmondom! Moha Bácsi mindent tud?
– Ez, ez a Moha Bácsi, ez aztán mindent tud, csak meg kell neki mondani, hogy mit akarunk tudni!
– Helyes, akkor keresünk egy helyet, ahol kicsit körbenézhetünk. Keressünk egy házat, ahol le lehet parkolni, és ha jól emlékszem, a környéken szép erdők vannak, úgyhogy kiránduljunk egyet, és keressünk egy pecsenyesütőt.

A terv nem volt rossz. Míg az M2-n haladtak azon gondolkodtak, hogy a terv tényleg nem olyan rossz. Sajnos az egyikőjüknek sem jutott eszébe, hogy február eleje tipikusan nem kirándulóidő, így a pecsenyesütők sem szoktak egymást túlszárnyalva nyitva tartani.

Falták a kilométereket. Ha Moha Bácsi azt mondta, térjenek balra, letértek. Ha azt mondta menjenek tovább harminc kilométert, csak mentek tovább egyenesen.

Aztán bejósolhatóan bekövetkezett a hiba.

Az aszfaltozott úton egy lélek sem jött velük szembe, és Moha Bácsi egyszer csak megszólalt.
– Menj-tovább-négy-száz-métert-majd-térj-le-jobbra.
– Menj-tovább-száz-ötven-métert-majd-térj-le-jobbra.
– Térj-le-jobbra.

És ők letértek. Kaviccsal leszórt út volt.
– Biztos jó helyen vagyunk? – aggályoskodott Magduska.
– Biztos! Moha Bácsi megmondta! – poénkodott Ödön.

István gyorsan állított a képernyőn, és megnyugtatott mindenkit.
– Látjátok, a kis zászlócska ott van Kemence közepén, csak ez a rövidebb út. Na, azért erre megyünk, mert Moha Bácsi tudja, milyen drága a benzin. Ügyes vagy, Moha Bácsi! – simogatta meg a szélvédőn a készüléket. – Spórolj nekünk benzint!

Így nagy megnyugvásban folytatták az utat.

Minden hosszú utat beautózó tudja, hogy az anyósülésen ülő személy szerepe nem csupán árnyékolásra korlátozódik, hanem fontos szerepe van az útirány figyelésében. Elvileg sasszemével kilométerekkel előre meg kell lássa a traffipaxos autót, rendőröket és lassú kamionokat. Valamint figyeli a közlekedési jelzőtáblákat. Úgymond harmadik és negyedik szeme a sofőrnek.

Bár Magduska igen ügyesen árnyékolt volna, ha tűz a nap, de sajnos sasszemnek nem volt alkalmas. Ha használta is szemeit az autón kívülre nézésre, az csakis a jobb oldali visszapillantóra szorítkozott, mert abban remekül tudta ellenőrizni kinézetét. Smink rendben, haj rendben, lehet mosolyogni.

Így eshetett meg, hogy amikor elhangzott a figyelmeztetés, és megjelent a sárga felirat, hogy MEGSZŰNT A MŰHOLD VÉTEL, csak néztek, mint mozis a lyukon.

A probléma egy hármas kereszteződésben köszönt rájuk. Fogalmuk sem volt, hogy merre kellene továbbmenni, annyira még nem voltak a készülékhez hozzászokva, hogy kikapcsolják a figyelmeztető üzenetet, hogy legalább a térképet lássák. Mindenkinek volt ötlete és indoka, hogy merre kellene menni, és mindenkinek más. Természetes volt hát, hogy a teljesen tudománytalan és minden logikát nélkülöző ec-pec alapon választottak. Jobbra mentek. Ez végül mindenkinek kiváltotta tetszését, mert egyrészt jó minőségű – magyarán, nem rosszabb, mint az elején – volt az út, és Moha Bácsi is általában jobbra küldte őket korábban. A nagy megelégedettségnek ám hamar vége szakadt. Az út egyre rosszabb lett. Úgy döntöttek, kiszállnak és megpróbálnak körülnézni.

Nem akartak eltávolodni nagyon az autótól, mert ha úgy látják, nincs tovább út, vagy nem tetszik, amit látnak, egyszerűen visszafordulnak, és visszaautóznak a főútra.

Békésen sétáltak. Ede és Magduska kart karba fonva, István és Ödön meg a lehetőségeket mérlegelve, beszélgetve lépkedett. Egy furcsa pukkanás hallatszott az egyik fán mellettük, a fáról háncsdarabok repültek le. Ede és Magduska döbbenten nézett, egyedül István döbbent rá, hogy mi történik, és FÖLDRE felkiáltással a talajra parancsolta a többieket.
– Mi volt ez? Mi történik? – kérdezte Magduska.
– Ránk lőttek. – adta meg az egyszerű választ István.

Magduska magába zuhant, jól hallhatóan motyogni kezdett:
– Aslan, már megint Aslan......

István nem bírta tovább idegekkel, ökölbe szorult a keze. Magduskára nézett, de elkésett. Ödön egy jól irányzott pofonnal elfordította Magduska arcát a megfelelő irányból. Hárman néztek döbbenten Ödönre.
– Elnézést. Én nem tudom, hogy mióta játsszátok ezt az Aslanos játékot, de nekem már elég volt. Figyelj ide! – fordította maga felé Magduska arcát – Lehet, hogy egyszer véletlenül elütöttél valakit, de azóta az alvilág összes patkánya tudja, hogy ez mekkora véletlen volt, és még akkor sem üldözne senki téged, ha ezért fizetnének neki, mert biztos, hogy úgyis megbírságolnád hiányos bevallás miatt még akkor is, ha sohasem adott még be adóbevallást. Nincs Aslan ügy, érted?! Nem üldöz senki, és arra is biztos van valami magyarázat, hogy miért lőttek itt most ránk.
– Van is! – vette át a szót István. – még tart a vadászidény jó pár állatra.
– Mi van??? – kérdezte Ede – Azt akarod mondani, hogy állatnak néztek minket? Ne mondd már, hát hogy nézhetne minket bárki szarvasnak?
– Vagy vaddisznónak, gondolom – vetette közbe Ödön.
– Csak van szemük, azért nem nagyon hasonlítunk külön – külön sem egy szarvasra, hát még együtt – folytatta felmordulását Ede.
– Ne haragudj, nem akarlak megbántani, de láttál te már igazi vadászt az erdőben? – nézett ferdén István.
– Hát kérlek igen, egyszer.
– És józan volt?
– Hogy mondod?
– Láttál te már vadászt józanul, amikor nem a lakásában ült a fotelban, hanem az erdőben volt? A vadászat úgy kezdődik, ha nem tudnád, hogy a leendő trófea reményében leküldenek egy pohárkával. Na az a pohárka nem kétcentes, és az alkohol sem alacsonyabb fokú, mint a sivatag nappal.

Csak néztek rá a többiek bambán.
– Úgy értem ötven fokos a minimum ital, és az az enyhe nyári frissítő. Fogadni merek, hogy aki ránk lőtt sem állna meg a fehér csíkon elengedett kézzel.
– De akkor most mit csináljunk?
– Megmondom én! – vette elő régi énjét Ödön – hason elkúszunk egy darabig, majd jó hangosan elkezdünk kiabálni. Azt majd meghallja, és leteszi a fegyvert.

Bár Magduskának komoly ellenérve volt a nem megfelelő öltözetük és az autó közelsége, a férfiak úgy döntöttek, hogy nem reszkírozzák, hogy az autóra is rálőjön Pampalini, így hason kúszva elindultak a lövés feltételezett kiindulási helye felé.

Nem is kellett sokáig kúszniuk, épp csak addig, míg mindannyian kellően sárosak, mocskosak és szakadt kinézetűek lettek, hogy meglássák Pampalinit a lesen.

Ott gubbasztott pirosló orrával a lesen és várt.

A három férfi kiengedte hangját, így hamarosan már kezet is foghattak egymással.
– No és aztán mit keresnek maguk itt? – kérdezte őket a talpig zöldbe öltözött, már-már valódi őszes halántékú, enyhén pityókás Moha Bácsi.
– Kemence felé indultunk, de eltévedtünk. Nincs műholdas vétel. – adta meg a választ kellően elborzadva István. Állatorvosként alapból nem szerette a vadászokat.
– No, az itt tényleg nincs. Hál' Istennek az asszony se ér itt el a mobilon! – kedélyeskedett Pampalini/Moha Bácsi.
– El tudna minket irányítani a helyes útra? – kérdezte reménykedve Magduska.

Hamarosan megtanulták, hogy ennél jóval pontosabban kell fogalmazniuk, ha legközelebb vadásztól kérnek útbaigazítást, mert ahová elkísérve lettek, az a legfélelmetesebb rémálmukat is felülmúlta.