Otthon, édes otthon!

Ödön ment. Már az utat is alig látta, de fellelkesítette, hogy már látott Magyarokat, így ment. Mennie kellett, mert hamarosan hazaér.

Az M0-ás vonalát elérve teljesen felébredt, adrenalinszintje az egekbe szökött, pulzusa megemelkedett. Merthogy majdnem lenyomta az útról egy ukrán kamion. Az Osztyapenkónál már érzete, hogy nem sok van hátra, és saját ágyában hunyhatja le megfáradt szemét.

Nagy nehezen sikerült csak parkolóhelyet találnia, hiába no, Budapest nem a szabad parkolási rendszeréről híres, aztán csak röpült föl a lépcsőkön. A bejárati ajtaja előtt megtorpant. Belülről fény szűrődött ki. Ödön nyelt egy nagyot, felhúzta a nadrágját, mintha attól félne, hogy az elkövetkezendő percekben az magától akar majd megválni tőle, és megpróbálta kinyitni az ajtót. Nem sikerült.

– Azúristenit a büdös tolvaj bandájának, már az ajtót is magukra zárják!!! – dühöngött magában, mert ezzel dugába dőlt a 'berontok és szétcsapok köztük' terv. Ki kellett találni valami mást. Lett is terv hamar, csak eddig tartott az idő, míg beugrottak a régi évek.
– Oh, igen. – mosolyodott el magában – azok voltak a szép idők.

A nosztalgia hullámai majdnem visszarepítették az időben, amikor még a E-klubban dolgozott, fiatal, kezdő pincérként. Akkoriban tanulta meg más szemmel nézni a diplomásokat. Tapasztalatból tudta, csak az egyetemisták tudnak úgy inni, mint egy ló. Kétkezi melós a nyomukba sem érhet. Az egyik amerikanisztika szakos ismertette meg az egész akkori brigantit a baseball nevű játékkal. Magát a játékot Ödön rettenetesen nem értette, de az ütő megtetszett neki. Be is szerzett egyet, és ha minden rendben van az ajtó túloldalán, akkor az a bizonyos ütő a bejárat mellett balra lévő seprűtároló bal sarkában van. Ödön már csak ilyen baloldali beállítottságú volt.

Elővette kulcsát, és nagy nehezen kinyitotta az ajtót. A nehézség fokán kicsit fel is bosszantotta magát, mert ki látott már olyan betörőt, aki gondosan magára riglizi az ajtót?!

Óvatosan a seprűtárolóhoz osont. Csupáncsak a vakszerencsének köszönhető, hogy nem fedezték fel azonnal, mert egyenesen nekiment a bejáratot szinte teljesen kitöltő biciklinek. Fel is borította volna, ha van hozzá hely, így viszont csak a lábát vágta be, de nagyon. Vak volt a szerencse, és úgy tűnt higiéniai szempontból elég pedáns is, mert jól hallhatóan zubogott a víz a zuhanyzóból.

Ödön szitokszavak kíséretében kivergődött a bicikli képezte csapdából, majd nagy nehezen elérte az ütőt is. Ott volt, ahol négy hónappal ezelőtt hagyta. Kicsit balosan a sarokban.

Boldogan megölelte régi-új barátját, és együtt indultak a csatába.
– Na most majd megtanulja a büdös állatja, hogy nem törünk be máshoz, foglaljuk el a lakását, pancsoljuk el a melegvizét!

Legjobban igazándiból ez utolsó pont fájt neki, mert angolhonban sem tudott egy jóízűt fürdeni, mert valahogy minden ügyködése ellenére vagy a kád volt rettenetes hideg, vagy a víz, vagy az egész fürdőszoba.

Barátját jó szorosan markolva óvatosan a fürdőszobához lopakodott, majd egy torokhangon kiordított: ROHADT ANYÁD TE!!! közepette kiráncigálta a zuhany alatt békésen álldogáló férfit. A szerencsétlen megtámadott végtelenül megrémült, mivel éppen a haját mosta férfiaknak szánt színesítő samponnal, és a dobozon azt írták, legalább három percig kell a fejbőrbe és a hajra masszírozni, és eddig csak kettő telt el, és bizony a kirángatás alatt is csendesen csordogált szemébe a világosbarna árnyalat. Ettől persze a látása nem javult, az elméje sem tisztult ki, és a logikus gondolkodás valahol megakadt azon a ponton, hogy 'ezt most már le kéne öblíteni'. Mikor egészen ráébredt kiszolgáltatott helyzetére, összegörnyedt, amennyire csak tudott, hogy az őrült támadó nehogy a férfiasságára mérjen csapást.

Mindeközben Ödön vadul rángatta áldozatát, és meglehetősen boldog lett, hogy ilyen egyszerűen el tud bánni egy tisztaságmániás betörővel, és lám-lám, milyen jó, hogy tavaly felújította a fürdőszobát, mert mennyivel könnyebb volt így kirángatni a fickót a zuhanysarokból. Mondjuk akkor még nem gondolta, hogy azért kellene különválasztani a zuhanyzást a fürdéstől, mert egyszer majd egy betörőt rángat ki a fürdőszobából.

A hajszínezős idegen nem értette a lényeget, de jól hallhatóan ajánlatot tett a lakásban található értékek átadására, amivel csak jobban szította a tüzet, mert így Ödön joggal hihette azt, hogy a zsákmányt akarják vele megfelezni. Dühében már éppen azon volt, hogy jó nagyot vágjon a baseball ütővel valami fájósabb helyre, amikor jó hallhatóan megkopogtatta valaki a konyhaablakot. Ödön és az idegen is azonnal a konyhaablak felé fordította a fejét, így mindketten jól láthatták – helyesebben az idegen csak sejtette – hogy a szomszédban lakó, fél fülére süket, de süketségét éleslátásával pótló Kati néni az ablakhoz nyomja arcát, hogy még az eddigieknél is jobban lásson. Rég látott már meztelen férfit, ilyen pankrációs izét meg még konkrétan soha. Mellesleg az öregasszony hamar kapcsolt. Először csak arra figyelt fel, hogy milyen soká zuhanyzik már ez a szomszéd, aztán meg az jutott eszébe, hogy lehet nő van nála, azt meg azért meg kell nézni. És az emberek, bár gondosan elfüggönyözik a hálószobaablakot, a konyháról rendszerint megfeledkeznek. Pedig onnan van ám a panoráma! És így volt alkalma végignézni, hogy a dühödt Ödön szét akarja csapni a távolléte alatt a lakásba beengedett albérlőt. Pedig az Ödön anyukája ezt milyen jól eltervezte! Meg is beszélték ők ketten. Ha Ödön elmegy, jön majd egy albérlő, és a pénzből ketten elmennek a Pápát megnézni. És már össze is jött százhúszezer, de az még kevés.

Szóval a Kati néni azonnal megértette a lényeget, hogy itten az Ödön nagy tévedésben leledzik, és igyekezett a maga kis szerény módján megakadályozni egy jelentős szponzor elvesztését. Elvégre Róma messze van.

Ödön döbbenten nézte az öregasszonyt.
– Mi a fenét akar ez a némber?! – morgott hangosan.
– Kati néni SEGÍTSEN!!! – kiáltotta az idegen teli torokból. Na ezen az Ödön is megdöbbent.
– Álljon meg a menet! Honnan tudod, hogy hogy hívják az Öreglányt? – kérdezte nagy döbbenettel.
– Ő a szomszédom! Minden nap látom, és minden nap megkérdezi, hogy mit fogok csinálni, és állandóan kémkedik utánam! – mondta sűrű pislogás közepette az idegen, miközben bátortalan kísérletet tett, hogy szeméből kitörölje a színezősampont, amivel csak rontott a helyzetén, és már nem csak a szemét, hanem orrát is csípte a szer.

Ödön ezen elgondolkozott.
– Mi a neve? – kérdezte megenyhült hangon, mivel felidéződött benne, hogy ő is hogy utálja az Öregasszonyt.
– Tamás, Kerekes Tamás. Én nem követtem el semmit .. – kezdte, de aztán szöget ütött fejében egy gondolat – Tán ismeri a hölgyet?
– A Kati nénit? Hogyne, Anyám legjobb barátnője, hogy egyszer maradna a lakásában, mikor másnak dolga van! – morgott Ödön.
– Hát én is ismerem az Anyukáját, Ödön! – könnyebbült meg Tamás. – Ő adta ki nekem a lakást, mikor Te Angliába költöztél.

Na ekkor fordult egyet Ödönnel a világ.
– A saját Anyám. A saját Anyám képes volt a hátam mögött kiadni a lakásomat, egyetlen szó nélkül! Ez elképesztő!.

Kezéből kiesett az ütő, lába megroggyant, és a fotelba hanyatlott.
– Igen, hazaértem. Már érzem!

Az ablakban Kati néni fogatlan ínyével vigyorgott, mert elfelejtette, hogy a protézisét már lefektette éjszakára. Mikor látta, hogy ezek ketten már nem fogják megölni egymást, gyorsan hazasietett, hogy elmondja barátnéjának a történéseket, és hogy felkészüljenek a következő lépésre. Nem lesz könnyű menet, ezt az ablakban látottakból leszűrte.

Tamás gyorsan visszaállt a zuhany alá, hogy lemossa a túlhatás alatt lévő festéket, majd felajánlotta Ödönnek, hogy válasszon magának hálóhelyet. Mert az otthon, az otthon, még ha lakik is benne valaki.