Gyertyafényes vacsora

Amikor sikeresen visszaszolgáltatták Dénest az anyukájának, egy szót sem szóltak a történetről. Beszélt helyettük Dénes, aki bizony tíz perc alatt is képes volt kialudni magát, így teljes lendülettel és lelkesedéssel magyarázta szülőanyjának, hogy tita, tita, bumba, bumm, aaa, ággáággá, bumm tita. Mindenki nagyon helyeselt, és dicsérte, hogy „igazad van Déneske”, meg hogy „jaj, nem mondod!”, de azért mielőtt komolyabban elhangzott volna az „és mit csináltatok ennyi ideig?” kérdés, Ede és Magduska sietve hazament, és magukra riglizték az ajtót.
– Mi tényleg nagyon szerencsések vagyunk együtt Ede! – kezdte már megint Magduska.

Ede egy szót sem szólt. Nem volt kedve vitatkozni. És igen. Ebben a pillanatban értette meg imádott Apját, aki rendszeresen magával vitte a Körútra villamosozni, és gyakoroltatta vele, hogyan kell fapofát vágni minden körülmények között, és hogyan kell mindenre mosolyogva azt mondani, hogy IGEN. Ezt hosszú éveken át gyakorolták, és amikor nagyon hideg volt, vagy csak nem volt kedvük a villamoson az emberek gondjait hallgatni, beültek egy zugkocsmába, ahol a törzsközönség tízfilléres alapon ultizott. Edének tizenöt éve telt el így, és egészen eddig a pontig nem igazán értette, hogy mi értelme volt az egésznek. Csak most, amikor rezzenéstelen tekintettel Magduskára mosolyogva egy szót sem szólt. Egy vehemensebb vérmérsékletű férfi lehet, hogy már ráüvöltött volna a szerencsétlenre, hogy „Mi abban a nagy szerencse, hogy felpofozott egy bankrabló, elütöttél egy embert, utál a szomszédod, kinyírtál két döglött macskát és egy tévét, és lakhatatlanná tettél egy fürdőszobát egyetlen hét alatt?” De Ede csak mosolygott, és Magduska ebbe a mosolyba azt gondolhatott bele, amit csak akart.
– A Papa egy zseni volt – mondta ki véletlenül hangosan is.

Szerencsére Magduska nem hallotta, és ekkor Ede elhatározta, hogy ha egyszer lesz kinek átadni a TUDÁST, akkor megteszi. Még ha villamos helyett űrsiklóval is kell ehhez közlekedni.

Magduska felajánlotta, hogy összedob valami egyszerű vacsorát. Ede elfogadta, majd elvonult a hálószobába, hogy egy kicsit lepihenjen, túl sok volt ez neki a jóból.

Magduska most kivételesen nem félt, hiszen már boldogan hívhatta az Ördögh lakást szakmai tanácsért.

Szélesre tárta a hűtőajtót, és felmérte, mi a kínálat. Hát nem valami sok. Volt egy zacskó csirkemell filé a fagyasztóban. Volt reggeliről maradt sonka, sajt, vaj, tej. Talált egy doboz tejfölt is. A szekrény mélyén lapult krumpli rizs, répa, hagyma.
– Na, akkor gondolkozzunk! – ült egy székre Magduska, de a 2010-es adótörvényeken kívül nem jutott az eszébe semmi. Jó kis olvasmány, mondhatni csemege, de azért vacsorának nem tálalná föl. Már azon volt, hogy akkor kéri a telefonos segítséget, amikor az ajtón halkan kopogtak.

A szomszédasszony állt ott, kezében egy üveg borral.
– Csak meg szeretném köszönni a kedvességeteket, hogy olyan szépen vigyáztatok a Dénesre. Mióta hazajött, csak arról beszél, hogy milyen jót játszott a cicákkal. Nem is mondta Ede, hogy macskáid is vannak.....
– Ááááááá – került nehéz helyzetbe Magduska – igen, remek volt, de igazándiból nem az én macskáim voltak, hanem egy kedves idős szomszédomé.
– Akárhogy is, akkor köszönöm – nyomta Magduska kezébe az üveget – és ha bármiben segíthetek, akkor csak szólj!
– Igazándiból volna itt valami........ – kezdett felengedni kezdeti merevségéből Magduska. - Nem igazán tudom, hogy mit csináljak vacsorára a meglévő hozzávalókból. Te szoktál főzni?
– Oh, persze! Három gyerek mellett csak ez az egyetlen pénztárcakímélő megoldás. Már Dénes is felnőtt adagokat eszik meg! Jaj, de modortalan vagyok, még a nevemet sem tudod, gondolom.....
– Nos, tényleg nem.
– Éva vagyok. Fodor Éva.
– Kedves Éva, kerülj beljebb.

És bizony a nagy szükség úgy hozta, hogy Magduska szívélyesen betessékelte az ajtón, gyengéden elfelejtkezve a kérdésről, hogy ki van a gyerekekkel?

Éva felmérte a kínálatot, majd kibökte:
– Hát a legegyszerűbb, ha a csirkemelleket csíkokra vágod, raksz rá egy-egy szelet sonkát és sajtot, feltekered, edénybe teszed, összekevered a tejfölt meg a tejet, ráöntöd, a maradék sajtot a tetejére reszeled, megsütöd, és csinálsz hozzá egy vajas krumplipürét! Na, akkor én rohanok is, mert a gyerekek egyedül vannak. Majd átugrom megnézni, hogy mi a helyzet! – és ezzel ténylegesen elrohant.

Magduska állt, és az elhangzott mondatokat próbálta ismételgetni. Pár pillanatnyi gondolkodás és egy kés kicsorbítása után rájött, hogy a Mötyögével ellentétben a nyers húsnak ki kell olvadni ahhoz, hogy dolgozni lehessen vele. Jól megmikrózta, majd vékony szeletekre ügyesen felvágta. Büszke volt magára. Nem is kell ide PaprikaTv! – gondolta. A szeleteket szépen lefektette, mindegyikre tett egy szelet vékonyka sonkát, egy nagyon vékony szelet sajtot. Sózni és fűszerezni kompletten elfelejtett, de hát valahol csak el kell kezdeni a szakmát neki is. A feltekert húsok gyanúsan ki akartak tekeredni, ezért hihetetlen képzelőerejét felhasználva – és mert úgy gondolta, varrni úgysem tud, akkor meg minek kínlódjon tűvel és cérnával – szépen megtűzte mindegyiket fogpiszkálóval.

Na, ez szép! – nézte elégedetten eddigi munkáját. Az utolsó nehéz etapot is sikeresen teljesítve – ismeretlen terepen megfelelő edényt keresni – betárazta a tejfölös tejjel meglocsolt és sajttal megszórt húst a sütőbe. Fűszerekkel most sem bíbelődött. Bezárta a sütőajtót és várt. Minden bizonnyal valami csodára, mert ha a sütőt senki nem gyújtja be, akkor minimum egy kisebb csoda kell ahhoz, hogy szobahőmérsékleten megsüljön benne bármi is. De Magduska kitartó volt. Türelmesen várt. Néha kinyitotta az ajtót. Ilyenkor csalódottan konstatálta, hogy nem történik semmi. Ezért aztán a második ajtónyitás után hibaelhárításba kezdett. Rövid, ám annál velősebb kutakodásának eredménye az lett, hogy rájött, nem elég csak elfordítani a kart kétszáz fokig, be is kell itt gyufával gyújtani. Fogott hát egy doboz gyufát, és meggyújtotta. Betartotta az égő gyufát a sütőbe, de nem történt semmi. Ezt megcsinálta ötször. Akkor rájött, hogy lehet, csinálni kellene még valamit, és lelki szemei előtt felrémlett, hogy amikor legutóbb, azaz huszonkét éve látta az Anyját sütőt használni, akkor mintha nekidőlt volna közben a tűzhelynek.

Nosza, ő sem volt rest. Neki is dőlt, és mivel megnyomta a saját, szabályzó gombot tartó kezét, hallhatta is a gáz sziszegését. De a láng nem gyulladt be. Két újabb kísérlet után belátta, hogyha nem nyit ablakot gázmérgezést fog kapni, ezért szélesre tárta az ablakot. A függöny kecses táncba kezdett az erősödő szélben. Magduska még egyszer utoljára megpróbálta begyújtani a lángot, és maga is meglepődött, hogy sikerült. Csak sajnos a pulcsija ujja is lángra kapott. Ijedten lépett hátra, ám oly szerencsétlenül, hogy az égő karja a függönyhöz ért, ami azonnal meggyulladt, ő maga megbotlott a székben, és nekiesett a mosogatónak, így relatíve gyorsan el tudta oltani a ruháját. Eközben az égő sütő kivetette magából az ételt egy nagy robbanás kíséretében, és úgy égett, mint ami sose fog kialudni. Magduska döbbenten fordította a hang irányába a fejét, és nem hitte el, hogy ilyen gyorsan kész lenne a vacsora. Pedig kész volt. Teljesen kész.

Hihetetlen módon Ede eközben az ágyban horkolt.

Magduskának fogalma sem volt, hogy mit kellene csinálni, de azt tudta, nem szabad alvó férfit sikítva felébreszteni. Mondják, nem tesz jót a szívnek. Így csendben várt, hogy történjék valami. És történt is. Éva visszajött, hogy ellenőrizze a munkafolyamatot. Döbbenten állt.
– Őööööööööööö............. Minden rendben Magduska? – kérdezte félve, miközben Magduska továbbra is a csap alá tartott kézzel, bamba képpel állt.
– Nem is tudom.......... szerinted kész a vacsora, olyan gyorsan kijött a sütőből, nem tudom, hogy ehető – e már.....

Éva teljesen elképedt. A jénai edény kábé ötven centi magasan csapódott a falhoz, és diszkrét csíkot húzva csúszott le a padlóig. A jénai kettétört, a tejes-tejfölös-sajtos mócsing a falon díszelgett. A hús prózaian feküdt a törött jénaiból félig kilógva.
– Hááááááát, szerintem nincs egészen kész. Legalábbis ha én készítem, akkor nem egészen ilyen – próbált nagyon udvarias lenni Éva, miközben egy nagy lépéssel a sütő mellé lépett és elzárta a gázt.
– Mondd csak, minden rendben??? – kérdezte aggódva Magduskát.

És akkor kitört a vulkán:
– Én igazán olyan szerencsétlen vagyok! Ígérd meg, hogy ezt Ede soha, de soha nem fogja megtudni!!!!!! Véletlen volt, esküszöm véletlen!!!!
– De hol az Ede?
– Alszik a hálóban!
– Ejj, ha én így tudnék aludni, ordíthatnának a gyerekek nyugodtan egész éjjel is akár! De azért mégis, hogy gondolod, hogy ne tudja meg?!
– Majd kitalálunk valamit! – majdnem összedugták a fejüket, ám ekkor az eddig csak diszkréten izzásba átment függöny, utolsót lehelve nagy lánggal meggyújtotta a karnison lógó, száraz virágcsokrot – még Ede anyukája kapta húsz éve az Ede apukájától – majd az továbbadta a lángot a soronkövetkező szárazvirág-kompozíciónak a szekrény tetején, miközben a már elégett, de izzó virágcsokor az asztalra esett, meggyújtva a tömény műszálas karácsonyi asztalterítőt.

A két nő ernyedten nézte a pusztulást. Éva reflexei voltak a gyorsak, de csak azért, mert csak neki volt olyan. A mosogatóból kikapott egy vízzel megtelt poharat, és bősz oltásba kezdett. Meglepően hamar végzett. Elég volt négy pohár víz is. Majd leült.
– Nos, akkor mégis hogy ne mondjuk meg a szomszéd szobában alvó embernek, hogyha felébred, és idejön, és meglátja a sötét égésnyomokat, a falon a húst, meg megérzi az égett szagot, hogy nem történt semmi???
– Nem tudom, találjunk ki valami!

És a két nő öt perc alatt kitalálta. Átvitték az enyhe perzselésnyomokat mutató asztalt a nappaliba, ott ünnepélyesen megterítették, közben vacsorát rendeltek az egyik közeli étteremből. Az asztalra gyertyákat tettek, és mindenhova máshova is a lakásban. Mindet meggyújtották. A konyhát gyorsan felmosták erős szagú felmosóvízzel.

Magduskának már csak annyi dolga volt, hogy ne engedje Edét a konyhába menni. Ez nem volt nehéz. A vacsora megérkezett, még mielőtt felébredt volna. Hangulatosan megvacsoráztak. Magduska érlelte magában a mondandóját, de végül csak ennyit bökött ki.
– Azt hiszem, nagyon jó barátnők leszünk az Évával. Olyan kedves és segítőkész szomszéd.
– Örülök kedvesem, hidd el jobb lesz itt nekünk, mint ott a vén károgó varjú szomszédoddal!

Magduska hevesen egyetértett. Lelki szemei előtt látta, hogy Kovács néni a csokit kimenekítve ott hagyja őt a tűzben égni. Beleborzongott. Még nem beszélték meg, és ezt meg kell tenniük előbb vagy utóbb, de jobb lesz, itt tényleg jobb lesz. Valahogy tudta.