Angyal

Az ablakban állt, és összehúzott szemöldökkel nézte az eseményeket. Ez volt, hogy úgy mondjam, a legtermészetesebb dolgok egyike, hiszen miért is Házmesterné a házmesterné, ha nem azért, hogy nyomon kövesse a lakók életét. Azért biztosan nem, hogy a lépcsőházat takarítsa, és ezt már vagy ezerszer megmondta a csökönyös urának is, aki mindenáron fel akart vele sepertetni. Hát nem. Nem azért lett házmesterné. Ha a lakók össze tudják koszolni a házat, akkor ki is tudják maguk után takarítani, okoskodta.

Most viszont nagyon megrendült. Premier plánban nézte végig az egészet. Ezzel konkrétan vitába lehetne bonyolódni, mert filmművészeti végzettség nélkül is elmondható, hogy ha valaki az eseményeket a boka szemszögéből látja, még nem biztos, hogy az a premier plán. A Házmesterné erről azonban meg volt győződve. És arról is, hogy egy gyilkosság szemtanúja lett. Mert amit látott, az nem lehetett más. Mit látott? Hát a Kovács néni bokáit a lépcsőn, aztán a lerohanó macskákat, Kovács nénit, ahogy rázuhan a macskákra, és mindvégig egy bokát, amin fekete harisnya volt. Márpedig ilyenje az egész házban csak a Némbernek volt (már jó régen elnevezték így Magduskát egymás között). Aztán egy embert, aki lehajtotta a fejét, amikor megnézte a Kovács nénit. Ekkor kicsit könnybe lábadt a szeme a Házmesternének, mert hát a barátság az barátság, még ha áldozatokkal is jár, jelen esetben csokiáldozatokkal. És már ki akart volna mozdulni pozíciójából, amikor ráeszmélt, hogy ne tegye.

Nem hiába töltötte a macskázáson kívüli szabadidejét szappanoperák nonstop nézésével, tudja jól, hogy mi az intrika, és azt is, hogy mi lesz a rendőrség közvetkező lépése. Nyilván végig fogják kérdezni a házban az összes lakót, hogy látott, hallott-e valaki valamit. És akkor ő, mint a bosszúálló angyal, részletes vallomást fog tenni az ügyről. És ez elkezdte beenni magát a lelkébe.

Ő egy angyal. Arkangyal. Bosszúálló angyal. És ha már egyszer ott volt, hát ki is terebélyesedett, olyannyira, hogy szent meggyőződésévé vált egyelten perc alatt, hogy: egy, meg kell mentenie a macskákat, mégha ez a házasságába kerül is. Kettő, meg kell bosszulnia a Kovács néni halálát. Három, börtönbe kell juttatni az összes baj forrását, a Némbert. Négy, valahogy mégis el kell érni, hogy a Házmester mellett maradhasson, mert a világon nem találna még egy olyan embert, aki elviseli a lustaságát és tunyaságát. Öt, kell szerezni a macskáknak élelmet, és át kell hozni a Kovács nénitől a macskák holmijait. Hat, mindeközben időt kell szakítani a sírásra is, mert a mély gyászt kizárólag a bedagadt szemek igazolhatják. Ez utóbbi nem lesz nehéz, hiszen egy hű intrikus társat veszített el. Na és persze a kiapadhatatlan pletykaforrását is.

Ezért aztán türelmesen várt. Néha-néha kinézett az ablakon, de nem akart huzamosabb ideig ott tartózkodni, mert félt, hogy akkor nem az eltervezett menetrend szerint zajlanának az események. Így aztán lemaradt a Kovács néni elszállításáról is, amit azért egy kicsit sajnált. Lassan az emberek is eltűntek. Ott volt még az az ismerős férfi, aki először nézte meg a Kovács nénit, és most valami mellett guggolt a lépcsőn, de sajnos pont rossz volt a látószög, nem tudta megmondani, hogy mi mellett. Még a szívverése is elállt, mikor pár perc múlva észrevette, hogy egy macskát emelnek fel onnan nagyon óvatosan, és tesznek bele egy kosárba, majd elviszik.
– Jaj, a Füstös, mi lett vele? – aggódott nagyon. Füstös volt a kedvence. A Cirmos sokszor fújtatott és karmolt, de a Füstös nagyon barátságos volt, soha nem engedte ki rá a karmát. – Jaj, csak nehogy valami baja legyen!

Aztán nem történt hosszú órákig semmi.

A Tizedes eközben az autóban ült a ház előtt. Nagyon gondolkozott. Végiggondolta az események láncolatát. Már éppen elhatározásra jutott volna, amikor csörgött a telefonja. Egy általa is jól ismert biztonsági cég első embere hívta, hogy beszámoljon egy különös megbízatásról – persze szigorúan név nélkül – amelynek teljesítése még folyamatban volt. Ami egy nagyon különös nő védelméről szólt. A hölgyet önmaga ellen kellett védeni, persze láthatatlanul. És micsoda véletlen, hogy a hölgy lépcsőházában súlyos, halállal végződő baleset történt, melynek minden másodpercében jelen volt, azaz szem és fül tanúja volt a két kirendelt védő. És ha kell, természetesen befáradnak tanúskodni, de szigorúan csak ha a megfigyelt és önmaga ellen védett személy erről nem kap tudomást.

A Tizedes, miután végighallgatta mindezt, úgy döntött, nem szükséges a vallomástétel, hiszen ő maga is szemtanú volt. Elég volt mindez megerősítésnek. Megköszönte a hívást. És döntött. Bemegy, és megtudja a Házmesternétől, miért utálják ennyire a hölgyet, hogy akár börtönbe is juttatnák. Kikászálódott a járműből, és megkereste a házmesteri lakást.

Első csengetésre azonnal kinyílt az ajtó, és ott állt a Házmesterné dagadtra sírt szemmel. A Tizedes kicsit meglepődött. Nem hitte volna, hogy egyrészt ekkora barátnők voltak, másrészt pedig, hogy ennyi idő alatt elérhető ekkora dagadás és vörös szem. Beinvitálták a lakásba. A lakás nem volt különösebben rendben. Piszkosnak is mondhatnánk, de nem a szó normál értelmében. Nem voltak szennyes ruhák eldobálva, sem mosatlan a mosogatóban, és mégis úgy nézett ki a hely, mint ahol nem lakik nő már évek óta.

A konyhában telepedtek le. Először nem értette a Tizedes, hogy miért, de aztán, mikor úgy ültek le, hogy a Házmesterné ült az ablakkal szemben, és csak másodperceket nézett a Tizedesre és perceket az ablakra, megértett mindent.
– Azért jöttem el Önhöz, hogy megerősítést kérjek a korábban tett vallomása kapcsán. Ugye emlékszik még, Asszonyom?
– Hogy mi? – döbbent meg és esett ki szerepéből a Házmesterné. – Milyen megerősítést?
– Bizonyára emlékszik még, hogy Ön és Özvegy Kovács Lajosné terhelő vallomást tettek Ördögh Magduska ellen. Nos ennek a vallomásnak a megerősítése végett vagyok itt.
– Akkor nem a Barátnőm meggyilkolása miatt jött?
– Ezt hogy érti, kérem?
– Hát a Némber, bocsánat, ahogy Ön nevezi, Ördögh Magduska előre kitervelten megölte az én legjobb barátnőmet, aki a legjobb ember volt ezen a világon, a macskáit is úgy szerette, mint senki mást.

Nos, ez utóbbiban a Tizedes is teljesen biztos volt, bár az őszinte barátságban alapból kételkedett. Sok barátságot látott már darabjaira hullani a kihallgatószobában.
– Tehát Ön azt állította, hogy Ördögh Magduska ismerte a későbbi áldozatot, vele ebben az épületben többször is találkozott? – ez persze nem volt igaz, de meg kellett tudnia, hányadán áll a Házmesterné és Ördög Magduska.

A Házmesterné ráébredt, hogy itt bizony csak akkor lesz szó a Kovács néni haláláról, ha ő megfelelően intrikál, ezért nekikezdett, és megállíthatatlanul beszélt.
– Igen, így volt. Kihallgattuk egyszer őket, persze teljesen véletlenül, hogy veszekednek. Szerelmi veszekedés volt, tudja, szakítottak. És mondhatom, csúnya egy vita volt. És hallottuk, amikor a Magduska a férfi után kiáltotta, hogy ezt még megbánja, úgy éljen. Igen, és akkor mi hallgattunk, de aztán megláttuk az utcán a nőt a kocsiban, és már tudtuk, hogy rosszban sántikál. Hosszan néztünk utána, és akkor láttuk, hogy nekicsattan az autónak, és az az ember meghalt. És utána is a Kovács nénit üldözte. És most meg ma. Láttam, a saját két szememmel láttam, hogy szándékosan lelökte a lépcsőn. Még a macskák is elmenekültek előle, annyira úgy nézett ki, mint aki megveszett. Mint egy fúria, úgy fújtatott. Megölte, meggyilkolta az én szeretett barátnémat!!! Hát mi lesz most, mi lesz szegény macskákkal?! – kezdett sírni.

A Tizedes mély levegőt vett.
– Mindent értek. Már csak egyvalamire vagyok kíváncsi. Eskü alatt is tanúsítaná mindezt?
– Természetesen!
– Nos akkor már csak egy kérdés maradt. Miért?
– Hogyhogy miért? Hát mert mi tudtuk, hogy ismeri, és tudta, hogy vallomást tettünk. Ezért.
– Félreértett. Miért vállalja a két év fogházat? Ennyi jár ugyanis a hamis tanúzásért.

A Házmesterné csak hápogni tudott, mint egy kacsa. Aztán nyelt egy nagyot, mint kacsa a nokedliből és belekezdett.
– A macskák miatt.
– Tudom, mert véletlenül majdnem kinyírta őket?
– Nem, nem, egyáltalán nem. Tudja, a macskáknak lelkük van. Nem lehet tőlük engedelmességet elvárni, mint a kutyáktól. Nem a gazdinak van macskája, hanem a macskának egy gazdija és egy háza.... nem tudom, érti-e, hogy mit akarok mondani...
– Értem, kérem folytassa!
– Nos, a macskák lelke olyan kiszámíthatatlan, hogy bár van egy gazdijuk, mégis kitüntethetnek figyelmükkel egy vadidegen személyt. És akkor azt a személy követik, a lakásának ablakába ülnek, neki nyávognak, dorombolnak. Megmagyarázhatatlan, hogy miért, de ez olyan barátságféle részükről.
– Értem.
– A Kovács néni macskái vonzódtak a Magduskához. Amint megjelent a lépcsőházban, a macskák követték, nyávogtak neki, az ajtaja előtt üldögéltek. Ha a Kovács néni kiengedte őket, azonnal rohantak a lépcsőhöz, és mentek hozzá. És ez nagyon nehéz volt. Mi ketten kedveskedtünk a macskáknak, ez a nő, meg észre se vette őket, kikerülte őket, egyszer még meg is ijedt tőlük. Hát ezért. Nehéz ezt elviselni, mikor annyi simogatásért kap az ember karmolást.

A Tizedes lehajtotta a fejét. Régóta rendőr már, de ilyet még életében nem hallott. De nem lepődött meg. Látott ő már gyilkosságot is egy sál miatt, ez az ügy szerénynek mondható.
– Ha továbbra is fent kívánja tartani a vallomását, akkor figyelmeztetnem kell, hogy ha bebizonyosodik a hamis tanúzás tényállása az két év fogházzal büntethető. Fenntartja, vagy visszavonja?

A Házmesterné hosszasan emésztette az elhangzottakat, majd meghozta a döntést.
– Visszavonom. – nagyot sóhajtott, majd kibökte, ami a szívét nyomta – mondja, mi lesz a macskákkal?
– Gondolom, elviszik őket egy menhelyre, hacsak nem jelentkezik valaki a korábbi lakhelyéről, hogy gondoskodna róla.
– Úgy érti róluk?
– Nem, csak az egyik macska élte túl a balesetet.
– Melyik? – remegett meg a Házmesterné
– A szürkés színű.

A Házmesterné arca felderült. Hát mégis angyal lesz. Ha nem is bosszúálló, de megmentő. Megmenti a Füstöst, még ha az urának egész hátralévő életében tüsszögni is kell!

A Tizedessel megbeszélték a további macska-részleteket, majd a Tizedes távozott. Az ajtóból még visszaszólt.
– Aztán kérem, jól gondolja meg, ha legközelebb tanúskodni megy, nem leszek újra a védőangyala!

Gyertyafényes vacsora

Amikor sikeresen visszaszolgáltatták Dénest az anyukájának, egy szót sem szóltak a történetről. Beszélt helyettük Dénes, aki bizony tíz perc alatt is képes volt kialudni magát, így teljes lendülettel és lelkesedéssel magyarázta szülőanyjának, hogy tita, tita, bumba, bumm, aaa, ággáággá, bumm tita. Mindenki nagyon helyeselt, és dicsérte, hogy „igazad van Déneske”, meg hogy „jaj, nem mondod!”, de azért mielőtt komolyabban elhangzott volna az „és mit csináltatok ennyi ideig?” kérdés, Ede és Magduska sietve hazament, és magukra riglizték az ajtót.
– Mi tényleg nagyon szerencsések vagyunk együtt Ede! – kezdte már megint Magduska.

Ede egy szót sem szólt. Nem volt kedve vitatkozni. És igen. Ebben a pillanatban értette meg imádott Apját, aki rendszeresen magával vitte a Körútra villamosozni, és gyakoroltatta vele, hogyan kell fapofát vágni minden körülmények között, és hogyan kell mindenre mosolyogva azt mondani, hogy IGEN. Ezt hosszú éveken át gyakorolták, és amikor nagyon hideg volt, vagy csak nem volt kedvük a villamoson az emberek gondjait hallgatni, beültek egy zugkocsmába, ahol a törzsközönség tízfilléres alapon ultizott. Edének tizenöt éve telt el így, és egészen eddig a pontig nem igazán értette, hogy mi értelme volt az egésznek. Csak most, amikor rezzenéstelen tekintettel Magduskára mosolyogva egy szót sem szólt. Egy vehemensebb vérmérsékletű férfi lehet, hogy már ráüvöltött volna a szerencsétlenre, hogy „Mi abban a nagy szerencse, hogy felpofozott egy bankrabló, elütöttél egy embert, utál a szomszédod, kinyírtál két döglött macskát és egy tévét, és lakhatatlanná tettél egy fürdőszobát egyetlen hét alatt?” De Ede csak mosolygott, és Magduska ebbe a mosolyba azt gondolhatott bele, amit csak akart.
– A Papa egy zseni volt – mondta ki véletlenül hangosan is.

Szerencsére Magduska nem hallotta, és ekkor Ede elhatározta, hogy ha egyszer lesz kinek átadni a TUDÁST, akkor megteszi. Még ha villamos helyett űrsiklóval is kell ehhez közlekedni.

Magduska felajánlotta, hogy összedob valami egyszerű vacsorát. Ede elfogadta, majd elvonult a hálószobába, hogy egy kicsit lepihenjen, túl sok volt ez neki a jóból.

Magduska most kivételesen nem félt, hiszen már boldogan hívhatta az Ördögh lakást szakmai tanácsért.

Szélesre tárta a hűtőajtót, és felmérte, mi a kínálat. Hát nem valami sok. Volt egy zacskó csirkemell filé a fagyasztóban. Volt reggeliről maradt sonka, sajt, vaj, tej. Talált egy doboz tejfölt is. A szekrény mélyén lapult krumpli rizs, répa, hagyma.
– Na, akkor gondolkozzunk! – ült egy székre Magduska, de a 2010-es adótörvényeken kívül nem jutott az eszébe semmi. Jó kis olvasmány, mondhatni csemege, de azért vacsorának nem tálalná föl. Már azon volt, hogy akkor kéri a telefonos segítséget, amikor az ajtón halkan kopogtak.

A szomszédasszony állt ott, kezében egy üveg borral.
– Csak meg szeretném köszönni a kedvességeteket, hogy olyan szépen vigyáztatok a Dénesre. Mióta hazajött, csak arról beszél, hogy milyen jót játszott a cicákkal. Nem is mondta Ede, hogy macskáid is vannak.....
– Ááááááá – került nehéz helyzetbe Magduska – igen, remek volt, de igazándiból nem az én macskáim voltak, hanem egy kedves idős szomszédomé.
– Akárhogy is, akkor köszönöm – nyomta Magduska kezébe az üveget – és ha bármiben segíthetek, akkor csak szólj!
– Igazándiból volna itt valami........ – kezdett felengedni kezdeti merevségéből Magduska. - Nem igazán tudom, hogy mit csináljak vacsorára a meglévő hozzávalókból. Te szoktál főzni?
– Oh, persze! Három gyerek mellett csak ez az egyetlen pénztárcakímélő megoldás. Már Dénes is felnőtt adagokat eszik meg! Jaj, de modortalan vagyok, még a nevemet sem tudod, gondolom.....
– Nos, tényleg nem.
– Éva vagyok. Fodor Éva.
– Kedves Éva, kerülj beljebb.

És bizony a nagy szükség úgy hozta, hogy Magduska szívélyesen betessékelte az ajtón, gyengéden elfelejtkezve a kérdésről, hogy ki van a gyerekekkel?

Éva felmérte a kínálatot, majd kibökte:
– Hát a legegyszerűbb, ha a csirkemelleket csíkokra vágod, raksz rá egy-egy szelet sonkát és sajtot, feltekered, edénybe teszed, összekevered a tejfölt meg a tejet, ráöntöd, a maradék sajtot a tetejére reszeled, megsütöd, és csinálsz hozzá egy vajas krumplipürét! Na, akkor én rohanok is, mert a gyerekek egyedül vannak. Majd átugrom megnézni, hogy mi a helyzet! – és ezzel ténylegesen elrohant.

Magduska állt, és az elhangzott mondatokat próbálta ismételgetni. Pár pillanatnyi gondolkodás és egy kés kicsorbítása után rájött, hogy a Mötyögével ellentétben a nyers húsnak ki kell olvadni ahhoz, hogy dolgozni lehessen vele. Jól megmikrózta, majd vékony szeletekre ügyesen felvágta. Büszke volt magára. Nem is kell ide PaprikaTv! – gondolta. A szeleteket szépen lefektette, mindegyikre tett egy szelet vékonyka sonkát, egy nagyon vékony szelet sajtot. Sózni és fűszerezni kompletten elfelejtett, de hát valahol csak el kell kezdeni a szakmát neki is. A feltekert húsok gyanúsan ki akartak tekeredni, ezért hihetetlen képzelőerejét felhasználva – és mert úgy gondolta, varrni úgysem tud, akkor meg minek kínlódjon tűvel és cérnával – szépen megtűzte mindegyiket fogpiszkálóval.

Na, ez szép! – nézte elégedetten eddigi munkáját. Az utolsó nehéz etapot is sikeresen teljesítve – ismeretlen terepen megfelelő edényt keresni – betárazta a tejfölös tejjel meglocsolt és sajttal megszórt húst a sütőbe. Fűszerekkel most sem bíbelődött. Bezárta a sütőajtót és várt. Minden bizonnyal valami csodára, mert ha a sütőt senki nem gyújtja be, akkor minimum egy kisebb csoda kell ahhoz, hogy szobahőmérsékleten megsüljön benne bármi is. De Magduska kitartó volt. Türelmesen várt. Néha kinyitotta az ajtót. Ilyenkor csalódottan konstatálta, hogy nem történik semmi. Ezért aztán a második ajtónyitás után hibaelhárításba kezdett. Rövid, ám annál velősebb kutakodásának eredménye az lett, hogy rájött, nem elég csak elfordítani a kart kétszáz fokig, be is kell itt gyufával gyújtani. Fogott hát egy doboz gyufát, és meggyújtotta. Betartotta az égő gyufát a sütőbe, de nem történt semmi. Ezt megcsinálta ötször. Akkor rájött, hogy lehet, csinálni kellene még valamit, és lelki szemei előtt felrémlett, hogy amikor legutóbb, azaz huszonkét éve látta az Anyját sütőt használni, akkor mintha nekidőlt volna közben a tűzhelynek.

Nosza, ő sem volt rest. Neki is dőlt, és mivel megnyomta a saját, szabályzó gombot tartó kezét, hallhatta is a gáz sziszegését. De a láng nem gyulladt be. Két újabb kísérlet után belátta, hogyha nem nyit ablakot gázmérgezést fog kapni, ezért szélesre tárta az ablakot. A függöny kecses táncba kezdett az erősödő szélben. Magduska még egyszer utoljára megpróbálta begyújtani a lángot, és maga is meglepődött, hogy sikerült. Csak sajnos a pulcsija ujja is lángra kapott. Ijedten lépett hátra, ám oly szerencsétlenül, hogy az égő karja a függönyhöz ért, ami azonnal meggyulladt, ő maga megbotlott a székben, és nekiesett a mosogatónak, így relatíve gyorsan el tudta oltani a ruháját. Eközben az égő sütő kivetette magából az ételt egy nagy robbanás kíséretében, és úgy égett, mint ami sose fog kialudni. Magduska döbbenten fordította a hang irányába a fejét, és nem hitte el, hogy ilyen gyorsan kész lenne a vacsora. Pedig kész volt. Teljesen kész.

Hihetetlen módon Ede eközben az ágyban horkolt.

Magduskának fogalma sem volt, hogy mit kellene csinálni, de azt tudta, nem szabad alvó férfit sikítva felébreszteni. Mondják, nem tesz jót a szívnek. Így csendben várt, hogy történjék valami. És történt is. Éva visszajött, hogy ellenőrizze a munkafolyamatot. Döbbenten állt.
– Őööööööööööö............. Minden rendben Magduska? – kérdezte félve, miközben Magduska továbbra is a csap alá tartott kézzel, bamba képpel állt.
– Nem is tudom.......... szerinted kész a vacsora, olyan gyorsan kijött a sütőből, nem tudom, hogy ehető – e már.....

Éva teljesen elképedt. A jénai edény kábé ötven centi magasan csapódott a falhoz, és diszkrét csíkot húzva csúszott le a padlóig. A jénai kettétört, a tejes-tejfölös-sajtos mócsing a falon díszelgett. A hús prózaian feküdt a törött jénaiból félig kilógva.
– Hááááááát, szerintem nincs egészen kész. Legalábbis ha én készítem, akkor nem egészen ilyen – próbált nagyon udvarias lenni Éva, miközben egy nagy lépéssel a sütő mellé lépett és elzárta a gázt.
– Mondd csak, minden rendben??? – kérdezte aggódva Magduskát.

És akkor kitört a vulkán:
– Én igazán olyan szerencsétlen vagyok! Ígérd meg, hogy ezt Ede soha, de soha nem fogja megtudni!!!!!! Véletlen volt, esküszöm véletlen!!!!
– De hol az Ede?
– Alszik a hálóban!
– Ejj, ha én így tudnék aludni, ordíthatnának a gyerekek nyugodtan egész éjjel is akár! De azért mégis, hogy gondolod, hogy ne tudja meg?!
– Majd kitalálunk valamit! – majdnem összedugták a fejüket, ám ekkor az eddig csak diszkréten izzásba átment függöny, utolsót lehelve nagy lánggal meggyújtotta a karnison lógó, száraz virágcsokrot – még Ede anyukája kapta húsz éve az Ede apukájától – majd az továbbadta a lángot a soronkövetkező szárazvirág-kompozíciónak a szekrény tetején, miközben a már elégett, de izzó virágcsokor az asztalra esett, meggyújtva a tömény műszálas karácsonyi asztalterítőt.

A két nő ernyedten nézte a pusztulást. Éva reflexei voltak a gyorsak, de csak azért, mert csak neki volt olyan. A mosogatóból kikapott egy vízzel megtelt poharat, és bősz oltásba kezdett. Meglepően hamar végzett. Elég volt négy pohár víz is. Majd leült.
– Nos, akkor mégis hogy ne mondjuk meg a szomszéd szobában alvó embernek, hogyha felébred, és idejön, és meglátja a sötét égésnyomokat, a falon a húst, meg megérzi az égett szagot, hogy nem történt semmi???
– Nem tudom, találjunk ki valami!

És a két nő öt perc alatt kitalálta. Átvitték az enyhe perzselésnyomokat mutató asztalt a nappaliba, ott ünnepélyesen megterítették, közben vacsorát rendeltek az egyik közeli étteremből. Az asztalra gyertyákat tettek, és mindenhova máshova is a lakásban. Mindet meggyújtották. A konyhát gyorsan felmosták erős szagú felmosóvízzel.

Magduskának már csak annyi dolga volt, hogy ne engedje Edét a konyhába menni. Ez nem volt nehéz. A vacsora megérkezett, még mielőtt felébredt volna. Hangulatosan megvacsoráztak. Magduska érlelte magában a mondandóját, de végül csak ennyit bökött ki.
– Azt hiszem, nagyon jó barátnők leszünk az Évával. Olyan kedves és segítőkész szomszéd.
– Örülök kedvesem, hidd el jobb lesz itt nekünk, mint ott a vén károgó varjú szomszédoddal!

Magduska hevesen egyetértett. Lelki szemei előtt látta, hogy Kovács néni a csokit kimenekítve ott hagyja őt a tűzben égni. Beleborzongott. Még nem beszélték meg, és ezt meg kell tenniük előbb vagy utóbb, de jobb lesz, itt tényleg jobb lesz. Valahogy tudta.

A Keménylegény

Szép csendben eltelt a karácsony. Jó, jó, huszonötödike egész délelőttjét fürdőszobatakarítással töltötték, de huszonhatodika maga volt a megtestesült nyugalom. Délelőtt zenét hallgattak, ebédelni elsétáltak a Hemingway-hez a Feneketlen-tó partjára. Ebéd után mentek egy teljes kört a 18-as villamossal, hogy egy kis friss, tiszta levegőt is szívjanak, majd kart-karba fonva, sötétedéskor hazamentek. Az este hátralévő része azzal telt, hogy Ede kevés sikerrel megpróbált mestert keríteni, aki hajlandó lenne megnézni a hadiállapotot Magduska fürdőszobájában.

A munkanapra ébredve mindketten elindultak, ám rövidke két órás aktatologatás után újra találkoztak.
– Egyetlen cégem sem elérhető, a főnök is hazaküldött – újságolta örömmel Magduska. – Legközelebb már csak az újévben kell mennem. És nálatok mi az állás?
– Most telepítenek egy új szoftvert a rendszerre, lehetetlen dolgozni, a fiók is bezárt. Úgy döntöttem, én sem dolgozom, kivettem ezt a pár napot. Csak a Tied vagyok Magduska – lelkesedett Ede.

Így nagy boldogan hazamentek. Nem is tudták, mit kellene kezdeni az ajándékba kapott pár nappal.

És a jószerencse ezzel még nem akadt meg. Hazaérve ugyanis Ede azonnal felhívta az egyetlen mesterembert, akivel előző este nem sikerült beszélni, és a mester hajlandó volt azonnal a helyszínre menni.
– Nahát, micsoda szerencsénk van, mióta ismerjük egymást! – kiáltott fel Magduska, amivel lehetett volna vitatkozni, de Ede megfelelő lélektani ismeretek birtokában ezt nem tette meg.

Átöltöztek, fogták a kulcsokat, és már nyitották az ajtót, amikor szembetalálkoztak a szomszéddal, karján Dénessel.
– Jaj, kedves Ede, de jó, hogy itthon vagy! Tudom, nagy szemtelenség a kérésem, de nem tudnál, pardon tudnátok – mert ekkor látókörébe került Magduska is – vigyázni egy órácskát a Dénesre? A nagyokat el kellene vinnem szülinapi zsúrra. Ha Dénest is viszem, de eljövök vele, nagyon meg fog sértődni.... kérlek, remélem nem zavarok meg semmilyen programot, mert ha nem alkalmas csak szólj, és kitalálok valami mást..........

Ede hátranézett Magduskára, valami rövid biccenésfélét látott, így rövid sóhaj után azt mondta:
– Éppen Magduskához megyünk át, mert jön a szerelő, de szerintem nem lesz gond, ha Dénes is jön velünk. Csak hozd át a gyerekülést meg valami kabátot is!
– Ezer köszönet, azonnal hozom – hálálkodott a szomszédasszony.

Míg Magduska és a szomszédasszony megvívták a csatát Dénessel, hogy felvegye a kabátot, sapkát, sálat – és nem mellesleg majdnem elvesztették, mert Dénes kemény legény volt – addig Ede szakszerűen bekötötte a Bogárba a gyerekülést. Látszott rajta, nem először teszi meg. Beültek, és már robogtak is Magduska lakásához. Az út egész kellemesen telt ahhoz képest, hogy tíz percig tartott, és ez idő alatt Dénes nem fáradt el a Magduska székének folyamatos rugdosásában. Frissen és lelkesen parkoltak le a ház előtt, és Magduska annyira meg akart már érkezni, hogy el is felejtette a Kovács nénivel való afférját. És hogy mennyire retteg már az öregasszonytól.

Épp csak beléptek a lakás ajtaján, már csörgött is a kapucsengő.
– Életemben nem láttam még pontos szerelőt, ez valaki más lesz – adta a pesszimistát Ede.

Tényleg a szerelő volt. Egy korrekt, idősebb úr. Megnézte a csatateret és hosszadalmas fejtegetésbe bocsátkozott az Edével. Szakszavak röpködtek, mint a „bepucolni”, „száradási idő”, „vakolás”, „gittelés”. Magduska már egészen úgy érezte, hogy Ede egy szuperhős. A nagy figyelem közben egyszer csak elgondolkodott, merre lehet Dénes. Bekukkantott a konyhába, ott nincs. A nappaliban dettó. A hálószoba látszólag üres. A fürdőben olyan kicsi a hely, hogy ha ott lett volna, vagy az Edének vagy a Mesternek ki kellett volna jönni.
– Na, hol ez a gyerek? – kezdett aggódni Magduska.

Tanulva a korábbi közös napból, módszeres kutatásba kezdett. Persze nem feltűnően. Nem akarta, hogy Edében olyan benyomás alakuljon ki, hogy képes elveszíteni egy gyereket 45 négyzetméteren. Szóval mintha csak csomagot pakolna össze, kivette a nagy bőröndöt a szekrényből, és ha már kinyitotta, a szekrénybe is benézett. Csak a szokásos gyerektelen környezet. Az ágy alól kivette a papucsát, és ehhez teljesen normális módon letérdepelt, és ha már ebben a pózban volt, az ágy alá is benézett. Nagyon szép látszatot adva a dolgoknak bepakolta a bőröndöt, mialatt vadul kereste a Dénest. Utoljára remegő térdekkel a sütőajtót nyitotta ki a konyhában, de csalódnia kellett, a gyerek nem akart a sütőben grilleset játszani.

A pultra támaszkodva gyakorolni kezdte, hogy „véletlenül elvesztettem a gyereket, baj?” kezdetű mondókát, amikor meglátta, hogy Dénes a folyosón döngő léptekkel közeledik. Nagyon megkönnyebbült, majd halálsápadt lett, ugyanis Dénes nem egyedül jött. Ketten voltak még vele. Az egyik kezében a farka tövénél keményen fogva Cirmos lógott, láthatóan minden körmét beleengedve Dénes bélelt gumicsizmájába, aki ezzel mit sem törődve, viszont enyhe matrózos kilengésekkel haladt az ajtó felé. Míg a másik kezében, de lazán a vállán átdobva, szintén farka tövénél fogva Füstös lógott, aki viszont teljesen belegabalyodott Dénes kapucnijába. Mindkét állat dühösen fújtatott és nyávogott, ami láthatólag nagyon szórakoztatta Dénest.

Magduska dermedten állt. Nem tudta, mit tegyen. Dénes viszont nagyon is tisztában volt a tennivalóval, nemhiába töltötte be már a másfelet. Nagy lendülettel Cirmost a Füstös mellé csapta a vállára, a két macskafarkat szorosan megfogta, majd a szabad kezével megpróbálta kinyitni Magduska lakásának ajtaját.

Ekkor ébredt a rémületből Magduska, és termett az ajtónál még idejében, mielőtt a nyivákoló, fújtató kompánia belépett volna a lakásba.
– Déneske, hol találtad ezeket a macskákat? – próbálkozott óvatosan Magduska.
– Tita, tita, bummmba – válaszolt készségesen Dénes. Majd egyértelmű jelzését adta, hogy be akar menni a lakásba.
– Nem, Déneske, nem! A cicákat vissza kell vinni oda, ahol találtad – majd hogy nyomatékot adjon szavainak, megpróbálta kihalászni legalább az egyik macskát a túlméretes kapucniból. Legnagyobb sajnálatára ekkor jelent meg összehúzott szemekkel Kovács néni a lépcső tetején.
– Tudtam, tudtam – rikácsolta nagy hangon. – Maga átkozott nőszemély. Hát már gyerekekkel végezteti el a munkát?! Elküldte ezt a gonosz, piszkos kölköt, hogy kapja el az én ártatlan macskáimat! Mit akar, Magának semmi sem elég?! Nem nyugszik, amíg meg nem öli őket! De most nem menekül, most nem menekül! Irma, Irma – kezdett lefelé kiabálni a lépcsőházban – Irma, gyere azonnal, telefonálni kell a rendőrségnek! Most elkaptuk, ez tettenérés, ez tettenérés!

A hangzavarra előjött a Mester és Ede is. Elég volt csak egy pillantás, hogy megértsék, hogy mi történik a folyosón. Ede még ennél is tovább lépett. Dénesre nézve mindent tudott, így amikor a Kovács néni teljes mellszélességével a Magduska elé állt, hogy:
– Innen addig nem mozdulunk, míg a rendőrök ide nem érnek!
Magduska mellé állt és csendesen azt mondta:
– Hölgyem, mégis mire fel ez a nagy ribillió? A gyermek nem a Magduskáé, és nem is a házból való. Ha jól sejtem, az Ön figyelmét nem kerülheti el semmi és senki ebben a házban, így biztos vagyok benne, ha a gyerek akár csak a környéken élne, maga tudná, hogy ki fia-borja. Igaz?
– Iiiigen – kezdett enyhülni a dicsérő szavak hatására az amazon.
– Nos, akkor azt is feltételezhetjük, hogy Magduska nem tudna semmilyen módszerrel rávenni egy másfél éves gyereket arra, hogy kapjon el két ilyen jól táplált és gondosan tartott macskát, igaz?
– Igaz. De nem lehetetlen.
– És azt is tudjuk mindketten, hogy Maga sem szeretné, hogy a rendőrség ide kiszálljon, igaz? – Nos ez volt az aduász. Ede munkája során sok csalóval, hazudozóval találkozott már. Volt aki hamis személyivel próbálkozott, volt aki hamisított engedély hozott jelzáloghoz, és volt aki arról hazudott, hogy mire kell a pénz. Ede mindet azonnal kiszúrta. Az anyukájától tanulta. Még a halála előtti estén is azzal foglalatoskodott a Mama, hogy a parlamenti közvetítéseket nézte, és leírta, ki mikor hazudott. Az összes kerületi párttag hozzá járt kegyelemért. Így aztán Ede negyven éven át a legjobbtól tanult. Most is tudta, hogy a Kovács néni hazudik, és az Irma nem hívja a rendőrséget, abban a pillanatban, amint elhangzott a mondat. De azt is megértette, hogy Kovács néni és a Házmesterné szövetkeztek, hogy Magduskát a végső pusztulásba sodorják.
– Mondja, mi lenne, ha Magduska elköltözne innen és soha többé nem látnák? – dobta be a meglepő kérdést Ede. Még Magduskának is leesett az álla a csodálkozástól. Egyedül Déneske nem lepődött meg, viszont kihasználva az alkalmat, hogy mindenki tekintete jóval az ő magassága fölé fókuszál, csendben meglépett a két macskával, akik meglepődésükben szintén elfelejtettek nyávogni és fújtatni. Így Dénes három felnőtt jelenlétében sikeresen eltűnt megint.
– Ede – hebegte Magduska – mit akarsz ezzel mondani?
– Ugyan drágám! Felesleges két lakást fenntartanunk, az enyémben kényelmesen elférünk. Ezt megbeszéljük este, de most zárjuk le a vitát ezzel a kedves hölggyel – aposztrofálta mindenki számára meglepően a Kovács nénit.
– Nem, Isten engem úgy segéljen, nem! – vette elő gonoszabbik énjét otthonkájából a Kovács néni – akármit is akarnak itt okoskodni, nem fog menni. Én nem engedem, itt engem súlyos sérelem ért. És már nem először. Ez a nő a macskáim életére tör heti rendszerességgel.
– Valóban, ám ha elköltözik, akkor ez a veszély elmúlik a fejük fölül! – vitte be a tust Ede.

Kovács néni enyhülni látszott.
– Aztán miféle költözne ide, mert ez egy jó hírű ház ám, itt mindenki időben befizeti a közös költséget, itt nem tartozik senki a közüzemi számlákkal! – uraskodott a Kovács néni.
– Tudok egy állatorvos hallgatót, aki most keres lakást, azt hiszem, beajánljuk neki a Magduskáét.

Kovács néni felélénkült.
– Egy állatorvos hallgató? Már rég mondom Irmának, hogy kellene ebbe a házba egy orvos. Kiváló ötlet, tudtam én, hogy Magával lehet beszélni!

Magduska csak a fejét kapkodta jobbra-balra. Ilyen horderejű döntéseket róla és nélküle utoljára az általános iskolában hoztak a feje felett. De valójában hálás volt és boldog. Az ő köreiben az összeköltözés egyenlő volt az esküvővel.
– Halljátok ezt, cicuskáim, micsoda remek hír – próbált Kovács néni a macskákhoz beszélni, viszont azok nem voltak sehol a Dénessel egyetemben. Mindenki kapott egy lépcsőházrészt, hogy keresse őket a Mestert kivéve, akinek feladata már csak az volt, hogy számoljon és adjon egy végső árajánlatot a történtek ismeretében.

A gyerek közben teljesen felszívódott. A kereső csapat ezután új stratégiát állított fel. Külön-külön. Magduska tartotta magát az eredeti tervhez, és bőszen gyakorolta az „elvesztettem a gyereket a házban, baj?” mondókát. Kovács néni vadul hívogatta a macskáit, Ede pedig módszeresen végigjárta az egész házat. Eredménytelenül. Dénes szőrén-szálán eltűnt. A macskákról nem is beszélve.

Húsz perc rémült keresés után belátták, hogy szólni kell a rendőröknek és az anyának. Leültek az udvar közepén a padra, és azon gondolkoztak, kit hívjanak először, amikor furcsa dologra lettek figyelmesek. A pincefeljáró felől kezdetleges éneklés hallatszott.
– Timo tita haj, hooá le a vaj, ooo latooa gyagyuszooo ….......baj – vagy valami hasonló. A jelenlévők egy emberként ugrottak fel, mert az egész házban nem volt senki, aki pontosan tudta volna a Cirmos Cica Haj kezdetű gyerekdalt, a Dénest leszámítva. A kis ember talpig pókhálósan és koszosan, kemény léptekkel jött-jött felfelé a lépcsőn, maga után húzva farkuknál fogva a két elcsigázott és halálosan kimerült macskát. A két macskafej minden lépcsőfogon koccant. Hol egymáshoz, hol a lépcsőhöz. És már a nyávogást is feladták. Láthatóan arra készültek, hogy megszámolják hány életük maradt még. Kovács néni rohant kimenekíteni szeretett jószágait, és maga is meglepődött, mikor Dénes szó nélkül, készségesen átadta őket.
– Tita hamm – mondta nemes egyszerűséggel.

Kovács néni megijedt a pusztítást látva, így vita nélkül csak annyit mondott:
– Jól van kedves, akkor megetetem őket – mondta, remélve, hogy a gyerek nem arra gondolt, hogy meg akarja enni a macskákat. A lépcső felé fordult, de még visszaszólt.
– Aztán az állatorvost nem elfelejteni! – majd macskáit pátyolgatva eltűnt a lépcsőfordulóban.

Ede és Magduska nem merte mutatni mennyire megkönnyebbültek, így megpróbálták a legkönnyedebb modorukban megkérdezni a gyermeket, hogy mi történt. A bökkenő ott volt, hogy Dénes szókincse meglehetősen bő volt, csak éppen szótárazni kellett volna. A tita buuuumm többször is elhangzott, mire Magduska és Ede ráébredt, hogy igazából nem akarják tudni. Valamint azt is elhatározták, hogy Magduska ünnepélyes kiköltöztetésére feltétlenül elhozzák a Dénest is elrettentő fegyvernek.
– A háborúban is jól működik a megelőző csapás – okoskodott Ede, miközben a kocsiban hátranyúlva megpróbálta megsimogatni Dénes lábát.
– Ne zavard, elaludt! – figyelmeztette Magduska.
– Áááá, akkor nem is olyan kemény legény, mint gondoltam – mosolyodott el Ede.

A két Tanúpipőke

Haller Ödönné, vagyis a Házmesterné és Özv. Kovács Lajosné, azaz a Kovács néni ebéd után a szokásos pletykabegyűjtő körútjukra mentek. Ilyenkor szokták meglátogatni a Klubtársukat. Pontosabban a Böbét, aki a kerületben mindenről tudott. Ha valaki azt mondta, hogy a rádió szerint kiraboltak egy lakást a kerületben, akkor gyorsan felhívták a Böbét, aki közölte, hogy a hír igaz, de nem a kerületben, hanem Pesten, nem egy lakást, hanem autókat és nem kiraboltak, hanem felgyújtottak. Mert a Böbe mindenkinél jobban volt informálva. Miután megtudták tőle a polgármesterről megtudható összes pletyót, és megitták a szokásos kávéjukat, a Házmesterné és Kovács néni hazaindult. A Moszkva téren felültek a négyeses villamosra, és szépen várták, hogy elzötyögjön velük a Nyugatihoz, mert ott meg akarták nézni a karácsonyi vásárt. Meg a szomszédok szerint nagyon szép a Westend karácsonyfája, úgyhogy azt is a programba vették.

Kovács néni és a Házmesterné már ezer éve nagy barátnők voltak. És ami barátnővé tette őket, az a Kovács néni két macskája. A Házmesterné ugyanis élt-halt a macskákért, de ez volt az egyetlen dolog, amit, az egyébként papucs házmester mégsem engedélyezett a lakásban. Volt ugyanis némi macskaszőr allergiája, és elnyomott lelke ráébredt, hogy ez az a pont, ahol ő lehet az úr a háznál. Így a Házmesterné hetente két délután ment a Kovács nénihez macskázni. És Kovács néni ráébredt, hogy így, bár a jó Lajos már nem él, mégiscsak van valaki, akit lehet terrorizálni. Ezért néha, mondjuk havonta egyszer, mikor jött a Házmesterné, nem engedte, hogy megsimogassa a macskákat. Voltak jó kis mondvacsinált indokok, mint a „most szórtam be őket bolhairtóval”, vagy a „holnap viszem állatorvoshoz mert hullik valamiért a szőre”, vagy a „lehet, hogy összeszedett valamit az utcán”. Így aztán a Házmesterné hamar megtudta, hogy ha jól láthatóan csokival érkezett a macskák is kirobbanó egészségnek örvendtek, ha meg nem, akkor volt valami bajuk. De azért nem érkezett mindig csokival. Az ő nyugdíja is kevés volt.

A két macskabarát már a villamosra is úgy ült fel, hogy a Kovács néniből ömlött a szitok. Magduskát szidta természetesen.
– Én mondom neked Irma, hogy az a némber szándékosan csinálja. Ne mondd nekem, hogy már kétszer nyírta ki véletlenül valamelyik macskámat! – dohogott.
– De hát az első macska nem is a tied volt, és különben is, már döglött volt! – világított rá a Házmesterné.
– De egyrészt ezt akkor az a némber még nem tudta, másrészt az enyém is lehetett volna, és akkor most nem lenne, akit simogassál! – világított rá a lényegre Kovács néni.

A Házmesterné belesápadt a gondolatba.
– Na meg az a tévé ügy! Elég átlátszó, nem gondolod? Az egész házból pont az én ajtóm elé hajította a nyüves tévéjét! És minek kellett neki tévé? Ha eddig megvolt nélküle, minek neki pont most? Én mondom neked, ez egy macskagyilkos, és addig nem nyugszik, míg meg nem öli a macskáimat!
– Istenem, ne beszélj ilyen szörnyűségeket, mert menten elájulok!

Kovács néni mérgében kinézett az ablakon. Utálta az embereket, és utálta a karácsonyi készülődést. Mindent utált, amiben barátságosnak kellett lenni.

És ebben a pillanatban meglátta, ahogy egy rendőrautó araszol a dugóban. Nem hitt a szemének. Az autóban Magduska ült láthatóan összebilincselt kezekkel.
– Odanézz! – rúgta lábon a Házmesternét. – Fogadjunk, kinyírt egy macskát! Gyere, azonnal le kell szállnunk és meg kell tudnunk, hogy mi történt.

Sajnos már mozgásban volt a villamos, így csak a következő megállónál tudtak leszállni, és még időbe került, mire fel tudták hívni a Böbét. Azonnali és pontos információt kaptak.
– A letartóztatott kerületi lakos parkolás közben összetört négy autót és megölt egy embert. – jött a gyors infó.

Kovács néniben felforrt az indulat.
– Tudtam, hogy ez a némber egyszer még kinyír valakit! Halljam a pontos részleteket!

És a Böbe elmondott a legapróbb részletekig mindent. A parkoló autók színétől kezdve, az utcán éppen jelenlévő emberekig mindent. Ha a Böbe a CIA embere lett volna valaha, másként alakul a történelem, az biztos.

Kovács néniben gonosz ötlet fogant meg.
– Irma, mi most elmegyünk a rendőrségre, és bebiztosítjuk, hogy ez a némber ne bánthassa a macskáinkat soha többé. Tanúsítjuk, hogy ismerte az áldozatot, és hogy láttuk, hogy szándékosan csinálta.
– De nem lesz ebből baj? Úgy értem, hogy ez végül is nem az igazság..... nem lesz baj, ha nem az igazat mondjuk? – aggodalmaskodott a Házmesterné, mivel az utóbbi időben rászokott a Helyszínelőkre és volt némi elgondolása a rendőrök munkájáról – Ezt nem úgy hívják, hogy hamis tanúzás?
– Ugyan Irma! – korholta le az egyre agresszívebb Kovács néni – mi nem hazudunk egy konkrét dologról, hogy például ellopott valamit, pedig nem, hanem ami megtörtént, azt megerősítjük. Segítünk a rendőröknek tisztán meglátni, hogy ki is ez a némber. Még a végén beadja nekik, hogy véletlen volt, aztán ki tudja, lehet még pénzbírságot se kap, aztán holnap meg 'véletlenül' megmérgezi valamelyik macskát! Ezt akarod? Ezt? Már a macskák sem érdekelnek?
– Hát hogy mondhatsz ilyet, persze, hogy érdekelnek! – hápogott a Házmesterné.

Így a terve összeállt. A rendőrségig elgyakorolták, hogy mit is kell mondani. A konkrét részletek megvoltak a Böbétől, aggódniuk semmitől sem kellett. Hiszen csak olyasmiben hazudtak, amit leellenőrizni a lehetetlenséggel egyenértékű.

A tanúvallomás aláírása után Kovács néni nagyon boldog lett. Ezért érdemes volt ma felkelni, gondolta. Kicsit reménykedett, hogy jelen lehet, amikor Magduskával közlik a híreket, de a rendőr elutasította felvetését. Különben sem lehet a vádlottat és a kulcsfontosságú tanút összeengedni.
– Majd a szembesítéskor, ha lesz – közölte vele a tiszt. És ekkor Kovács néni kicsit elkámpicsorodott. Hát már egy jó kis káröröm sem engedtetik meg ebben az országban!

Szürke hétköznapok

Mámorító volt a hétvége együtt, és döbbenetes, hogy olyan gyorsan elszállt.
– Einsteinnek igaza volt – elmélkedett Magduska Edének vacsora közben – a tér és az idő relatív. Mert mindegy, hogy melyikünknél töltöttük volna el a hétvégét, de nem mindegy, hogy az egészet, vagy csak egy napot.

És Ede csak helyeselni tudott. Felmerült a gondolat, hogy tizenöt év után először jelentsenek mindketten beteget Hétfőn, és ne menjenek dolgozni. Egyrészt ez hihető lehetett volna a mai H1N1-es időkben, de kb. egy perc édes tervezgetés után rájöttek, hogy egyikük sem tudna hazudni, és bizony rosszul éreznék magukat. Öt perc után még abban is megállapodtak, hogy nem fogják egymást hívogatni napközben, hiszen – mutatott rá Magduska:
– Hogy tudjak súlyos bírságot kiszabni egy elrontott tizedesvessző miatt, ha közben akármikor felhívhatsz? Hogy legyek kemény, de mégis igazságosan bírságoló, ha közben boldog vagyok?

És Ede teljes mértékben egyetértett, hiszen osztályvezetőként naponta utasított el hitelkérelmeket és személyi kölcsönöket. Azt tényleg nem lehet boldog emberként megtenni.
– Hogy is nézne ki, ha nagy boldogságomban engedélyeznék 70%-os fedezettel, 20 évre felveendő kölcsönt, ha a kölcsönkérő pont olyan korú, mint Te Magduska? Nem tudnám megtagadni, miattad nem!

És ebbe Magduska belepirult. Így hát, ha nehéz szívvel is, de elváltak útjaik, hogy a kemény hivatalnoksorsot beteljesíthessék, és epedve várják a hétvégét.
– Gondolj bele Magduska, mintha újra kollégisták lennénk, és a Péntek esti buszon láthatnánk egymást megint.......... Hát nem lenne csodás?

És megegyeztek, hogy de, csodás lenne, így Ede megígérte, hogy Péntek este 17:10-kor a Ferenciek Terén fogja várni Magduskát a 7-es busz megállójában. És majd együtt elmennek a Móricz Zsigmond körtérig. És onnan gyalogolni fognak. Kézen fogva. És ez maga lesz a fitneszprogramba oltott szerelem.

Borongós volt a hétfő reggel. A kollégák semmi változást nem vettek észre Magduska viselkedésében. Megrótt 2 Bt-t, megbírságolt egy egyéni vállalkozót és egy Kft-t, és pótbevallásra adott haladékot egy Zrt-nek. Szóval olyan átlagos nap volt. Hazafelé zötyögve a 18-as villamoson Magduska elhatározta, hogy felhozza a pincéből a tévét, és főzőműsort fog nézni, hogy ellesse a szakácsok legféltettebb, de 24 órában sugárzott titkait a Paprika Tv-n.

Így miután hazaért és átöltözött – a hivatalba szigorúan fehér blúz, fekete szoknya, fekete harisnya egyenruhában járt – helyet csinált a nappaliban a tévének. Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy hosszabbítót tegyen a tévé leendő helyére, mert konnektor persze csak egy helyen volt a szobában, a sarokban. De senki nem tesz tévét a sarokba. Legalábbis a Magduska köreiben.

A pincében már jó poros volt a tévé. Kicsit letörölgette, és a fogást próbálgatta rajta. Nem volt egy nagy darab, és végül is ide is egyedül hozta le, igaz csak a kaputól, mert a tévé beköltözése óta itt lakott a pincében. Átfogta, és egy nagy hóóóóóó-rukkkkkkkkal megemelte. Nehéz volt, de kibírhatóan.

Az első emeletig nem is volt semmi baj, de aztán a lépcsőfordulóban feltűnt a Kovács néni. A szemek összevillantak. Kovács néni gyors pillantással felmérte, hogy dudorodik-e négyszögletű csomag bárhol a Magduskán, és mivel nem, hát nem is ajánlotta fel segítségét. Így okoskodott: ha Magduska maga kéri a segítséget, akkor biztosan lesz csoki, ha kedvesen maga ajánlkozik, akkor fityisz, azért csak egy köszönöm jár.

Magduska azon gondolkozott, hogy kérjen-e segítséget a vén csoroszlyától, de mikor meglátta a kutató tekintetet, azonnal tudta, hogy több tábla csoki nélkül nem úszná meg, úgyhogy összeszorított szájjal cipekedett tovább. Kovács néni szemöldök felvonva utat adott.
– Na sebaj, majd csak csurran-cseppen valami – dörmögte az orra alá, és hosszan nézett a szuszogó, tévét cipelő szomszédja után.

Magduska kínkeservesen felért. Már rettenetesen fájt a háta, a karja, és egyáltalán el nem tudta képzelni, hogy hogyan épülhet ekkora ház lift nélkül. Szólni fog a következő lakógyűlésen, határozta el magát.

A tévét nagy szuszogások és nyögések közepette letette a bejárati ajtó elé, és a kulcsokat kereste a zsebében. Mióta 3 lakást kiraboltak a házban, mindenkinek szokása lett az ajtókat alaposan kulcsra zárni még akkor is, ha teszem azt a szemetet viszik le.

A tragédia valamikor ekkor történt, bár Magduska utólag nem tudta Edének érhetően elmagyarázni, hogy hogyan is.

Az egyik pillanatban Magduska nagy nehezen felemelte a tévét, a második pillanatban a Kovács néni macskája a lábához dörgölődzött, ettől Magduska úgy megijedt, hogy a tévét teljes erőből elhajította, át a korláton, le a szédítő 6 méteres mélységbe, telibe találva Kovács néni összes virágát, és ami a legrosszabb, a virágok tövében lustálkodó másik macskáját.
– Hű, az anyám picsáját – mondta magára immár másodszor egy héten belül – kinyírtam a Kovács néni virágait, és lehet, hogy a macskáját is!

Ebben ugyanis nem volt teljesen biztos.
– Láttam én már karón varjút, meg Kovács néninél csokit – mondta nagy bölcsen – itt most nagyon okosnak kell lenni.

Igen ám, de hogyan? A tévé akkorát szólt, mint egy kisebb detonáció, a darabjai szerteszét, és szemtanúk tudják majd egybehangzóan állítani, hogy Magduska egy perccel korábban egy tévét cipelt fel, és szándékosan elzárkózott a segítségkéréstől. Pedig lett volna kitől kérni. Biztosan nem lett volna sok az egy tábla csoki a három kaspó vizipálma és egy egerésző házimacska életéért cserébe.
– Jól van, csak semmi pánik! Megoldjuk. Amíg itt nincs kulcs, gond se lesz! – döntötte el a kérdést Magduska. – Először is felfegyverkezünk!

A konyhába ment és elővette a különleges ünnepi alkalmakra tartogatott, díszdobozos Merci csokiját, és a tavaly mikulásra kapott Hivatali Mikuláscsomagból a még megmaradt Sport és Twix szeletet. Ütközetre kész! – kiáltotta harciasan, majd jól elszégyellte magát. Az a szerencsétlen pára igazán nem tehet arról, hogy olyan rossz helyen volt. Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy ha Füstös nincs ott, akkor a tévé sem szaltózik.

Lement a Kovács néni ajtaja elé. Meglepő módon a néni nem volt az ajtó közlében. Ezen a Magduska megdöbbent. Egy magára valamit is adó Kovács néninek egy ilyen detonáció után a konyhaablakban kellene állnia. Vagy a bejárati ajtó kémlelőnyílásában. Minimum.
– Csak nem kapott a néni sokkot a történtek miatt? – váltott aggódóra Magduska.

Jó erősen rátenyerelt a csengőre, és elhatározta, ha egy percen belül a néni nem nyitja ki az ajtót, akkor rátöri. Igaz, nem tudta hogyan, de megteszi.
– Nehogy már a néni lelke is rajtam száradjon! - lett egyre harciasabb.

Az ajtónál nem mozdult semmi. Magduska elhatározásra jutott. A filmekben általában vállal szoktak nekifutni az ajtónak. Ez neki is menni fog. Hátralépett a korlátig, összekulcsolta a két kezét, bal oldalát előrébb nyomta és elkezdett lendületesen menni. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Kovács néni nagy morcogva kiszólt:
– Már a vécén sem hagyják nyugton az embert, ki a fene hangoskodik ennyire? Nem fér a bőrébe?

Magduska majdnem fellökte az idős hölgyet, de még idejében megállt. Aztán csak állt és nézték egymást. Kovács néni felvonta szemöldökét. Majd összehúzott szemmel azt mondta:
– Maga valami rosszban sántikál, Ördöghi nőszemély!

És tényleg. Elvégre váll-támadó állásban, elszánt arccal nem szokás csak úgy álldogálni. Pláne nem a Kovács néni ajtaja előtt. Ott kizárólag a lakók magánélete volt a téma. Szigorúan suttogva, de alaposan kitárgyalva és kizárólag szűk körben. Már úgy értendő, hogy a Kovács néni és a Házmesterné jelenlétében. Ez egy olyan zárt körű program.
– Khhmm – kezdte frappánsan Magduska a mondanivalót – történt egy kis baleset. Igazán sajnálom, de a Füstös a lábamnak dörgölődzött miközben a tévét emeltem fel, így ijedtemben áthajítottam a korláton.
– Nem érdekel, nem fizetem ki a tévéjét, vigyázzon jobban. Szegény állat erről nem tehet! – támadott azonnal Kovács néni.
– Valóban, az én hibám volt. És elnézést a rendetlenségért, ami most itt az Ön folyosóján lett emiatt.

Kovács néni csak ekkor nézett szét a folyosón. Döbbenten mérte fel a pusztítást.
– A virágaim, a gyönyörű virágaim! – csapta össze a kezét – 15 éve itt teleltetem őket, még a drága jó uram vette a kaspójukat a Fény utcai piacon, és erre maga összetörte! Istenem de örülök, hogy az én drága jó Lajosom ezt a csapást már nem érte meg. Biztosan agyvérzést kapott volna, ha meglátja, hogy a kínszenvedéssel elcipelt kaspókat Maga úri jókedvében széttörte!

Magduskának nem volt kedve veszekedésbe sodródni. Tudta, hogy a drága jó Lajos egy szót se szólt volna, mert a beköltözésekor megtudott pletykák szerint boldogan viselte a papucsot, csak ne veszekedjenek vele. És piacra is nagy boldogan ment, mert addig sem kellett otthon lenni. És a kaspók csak egy jó ürügy lett volna hetekig a piacokat járni, egyedül. Megfelelő kaspók után kutatva. De ezzel most nem akart foglalkozni. Jóval nagyobb gondja volt.
– Igen Kovács néni, igaza van. És nagyon sajnálom!
Kovács néni meghökkent. Mi a fene, ez nem akar balhézni! No nézd csak, csoki áll a házhoz? És sandán Magduskára nézett.
– Mondja ami a szívét nyomja, ne kerteljen, hallja!
És akkor Magduska elmagyarázta:
– Amikor a tévé lezuhant és porrá zúzta a virágait, attól tartok, maga alá temette a Cirmost is. Nagyon sajnálom!
– Ha azt akarja mondani, hogy megint kinyírta véletlenül egy macskámat, és baj-e, megetetem egy macskakonzervvel! – gurult méregbe Kovács néni.

Magduska tehetetlenül állt. De hát ez az igazság! Most akkor mit csináljon? Azt azért mégsem mondhatja, hogy nem véletlenül volt. És sajnálni is rettenetesen sajnálja. Így aztán nem mondott semmit, csak szótlanul várt.

Kovács néni nagy mérgesen elkiáltotta magát:
– Ciiiiiiiii-ci-ci-ci-cicc! Cirmos, Füstös, gyertek cicuskáim! Cicicicccc! - és közben összehúzott szemöldökkel nézte Magduskát.

Magduska nagyot nyelt, és jó erősen megmarkolta zsebében a Sport szeletet. Mondják, erőt ad. Hát kellett is, mert nagy nyávogás közepette előjött a két macska. Magdusa nem hitt a szemének. Az ördög macskái ezek – és most nem a saját családjára gondolt.

Kovács néni fenyegetően felemelte aszott ujját:
– Jól figyeljen ide! Ha még egyszer olyan történettel mer nekem előállni, hogy valamelyik macskámnak akár a szőrét is meggörbítette, Isten engem úgy segítsen, hogy nagyon meg fogja bánni! Én már egy férjet eltemettem, elbánok én magával is könnyedén! És nehogy azt gondolja, hogy a zsebből kidudorodó 15 grammos Sportszelet majd jobb belátásra bír, mert az eléggé esetleges nálam! És most adja ide a csokit, és többet ne lássam! – azzal kinyújtotta tenyerét.

Mit volt mit tenni, a csokit oda kellett adni, ha már ilyen röntgenszeme van az öregasszonynak. A csoki birtokában Kovács néni visszavonult lakásába, és jó hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Még halkan hallatszott, ahogy azt mondja:
– Hát ez a nő azt hiszi, hogy mindent el lehet intézni pár csokival???? Szégyen! Ide egy egész raklap se volna elég, akkora a sztressz!
– Na persze – dohogott Magduska – vérszemet kaptál, mi?!

De ezzel még nem zárta le a történetet. Meg kell tudnia, hogy miféle macskát zúzott porrá az 55 centis Philips-szel. Nagyon kelletlenül, hiszen ez nem egy finom lelkű nőnek való látvány, elkezdte megkeresni a tetemet.

Felsikoltott, mikor meglelte. Még jobban, mikor rájött, hogy azért egy kis vérnek lenni kéne itt valahol. De nem volt. Csak egy tetem. Elindult felfelé, hogy szemeteszsákot és seprűt, lapátot hozzon elő, de még idejében elcsípte, amint Kovács néni az ablakon át tárgyalja az eseményeket a házmesternével:
– Ez a némber egyszerűen kibírhatatlan. Nem is értem, hogy engedhettük beköltözni! Nekem már akkor gyanús volt! A múlt héten meteoritot dobott a közös udvarra, most meg egy tévét a drága jó Lajosom kedvenc macskájára, amit tudod, még a Lajosom tömetett ki a Lovarda melletti iparossal. Kitettem szellőzni, erre nem rádobja a tévét az a némber? És van képe azt gondolni, hogy ezt egy Sport szelettel el lehet intézni!
– Ugyan, ne legyél ilyen szigorú – szólt vissza a Házmesterné – lehet, hogy az csak neki kellett a tornához, elvégre azért Sportszelet, nem?
– Már hogy mondhatsz ilyet, Irmus? – kérdezte döbbenten a Kovács néni. Rendszeresen felháborodott azon, milyen keveset tudnak az emberek a csokoládéról.
– A Sportszelet nem azért Sportszelet, hogy azzal sportolj, hanem.......

De az okfejtést már nem várta meg Magduska. Felment a takarítóeszközökért és rendet rakott. Takarítás közben ráébredt, hogy milyen veszélyes dolog is a főzés és a családi élet, ezért elhatározta, hogy keres egy igazi főzőiskolát és beiratkozik.

Kalandra, izgalmakra és szerelemre vágyott.
– Elég volt a szürke hétköznapokból! – mondta. És milyen igaza volt!

A Nagytakarítás

Az ember mindennél jobban meg tudja utálni a nagytakarítást, ha senki nincs, akit rávehetne, hogy elvégezze helyette. Pláne, ha nincs is kiért takarítani, egyszerűen, csak legyen tisztaság, de az meg kit érdekel, ugye?! Magduska is így volt ezzel. Hetek óta, mit hetek, hónapok óta halasztgatja már, de most nincs mit tenni. A hűtő belülről már egészen úgy néz ki, mint egy tavaszi kiskert, a fürdőszobában a csapot tegnap óta nem lehet elzárni a rárakódott vízkőtől, a nappali közepén pedig szembetalálkozott egy igen népes bogárcsaláddal. Nincs mit tenni, másnap meg kell csinálni a melót. A lakást még eladni sem lehet így, egyszerűen muszáj kitakarítani.

Magduska rosszul kelt reggel. Nem tudta, hogy mi a baj, csak azt hogy valami nagyon nagy baj van. Aztán rájött: NAGYTAKARÍTÁS. Így, csupa nagybetűvel. Maga a tény, hogy eme műveletet nem lehet két évnél ritkábban elkövetni, annyira megrázta, hogy elfejtett cukrot és tejet tenni a kávéjába, így kénytelen volt a csapba kiönteni, mert gondolkodni sem bírt. Utólag belegondolva, lehet, hogy jobban jár, ha megfizet havonta egy takarítónőt, vagy esetleg három az egyben Nescafét tart otthon....

A dolgok egész jól haladtak. Kiderült, hogy a pöttyös, leopárdmintás klassz zokni fél párja nem tűnt el, csak valahogy a falikar búrája alá került. És az enyhe égésnyom is csak dobott rajta. Valamit, hogy igaza volt az ELMÜ-s ügyfélszolgálatisnak, hogy kiküldték a figyelmeztetést, de hát csak nem megy vissza megmondani, hogy bocsi, télleg nem vagytok........ hogy is mondta...... löttyedt seggű-multi-szarrágók, akik még egy rohadt levelet sem tudnak elküldeni.......... hááááááát, most már mindegy. A következő félórában is érték meglepetések és örömök. Mert micsoda öröm is viszontlátni a két éve eltűntnek vélt karkötőt, órát. És nézd, megvan a nagyi gyűrűje, hmmmmm, mindegy, a biztosítót nem hívjuk fel, jó kis hercehurca volt, mire kifizették, és még hamisan is vallott a rendőrségen. Ezek szerint. Pedig tényleg úgy nézett ki a lakás, mint ahová betörtek. Pedig csak a szokásos rendetlenség volt, de a gyűrű akkor sem volt a helyén. De azért érdekes, hogyan kerülhetett a felmosóvödörbe. És ezen elmorfondírozott egy darabig. És közben haladt. Meglepően jól és kitartóan. Igaz, néha átfutott az agyán, hogy rá kéne szoknia a cigire. Mert akkor a melóban is lehetne legálisan dumálni óránként vagy tíz percet. – Csak a fene se vesződik a tüdőbajjal – mondta, és tényleg így is gondolta. Szóval összeszedte a szanaszét heverő ruhadarabokat. Összeszedte és összekötözte a reklámújságokat, kidobálta a lépten-nyomon előkerülő szemetet, és úgy egyébként helyet keresett a dolgoknak. Nagyon meglepődött, hogy talált is. Már helyet. És kerekre nyílt a szeme, mikor rádöbbent, hogy ha a szennyes ruhát nem a szekrényre dobja, hanem a szennyes kosárba, akkor a polcon lesz hely a könyveknek. Mert könyvei voltak rendesen. Magduska élt-halt a jó krimiért. És mivel nem volt hová tenni a hetente megvett 2-3 kötetet, hát mindenütt volt belőlük. Még a vécén is. De ezt úgy döntött, nem szünteti meg, mert egész praktikus. És ami még jobb, az egyik üres polcot átvitte a vécébe. Hely van bőven, polgári lakás, a plafon olyan magasan van, hogy Magduskának szemüveget kellett felvenni, ha fel akart nézni, és már egészen rég rájött, hogy sok minden tárolható a vécében, ha kellően magasra teszi az ember. Teszem azt kiváló hely a tisztítószereknek, zacskóknak, pókoknak. Csak azt felejti el mindig Magduska, hogy egy létrát nem ártana venni. De az ötlet akkor is egészen kiváló, Magduskától meg egyszerűen emberfeletti.

Három óra megfeszített pakolásának eredménye egy másfél szobás, padlófűtéses kis lakás megtalálása.

Magdus leült és így gondolkozott: – Ritka események egyike ez. Most találtam egy másfélszobás lakást. Egész csinos. Lehet, hogy ha leszedném a függönyöket, és megpucolnám az ablakokat, kiderülne, hogy még kilátása is van. Nosza. – És nagy buzgalmában tényleg leszedte a függönyöket. A terv az volt, hogy az asztalra felrakja a széket, a székre rárakja a sámlit, és arra áll rá ő, mert akkor már tutira el fogja érni a karnist. És majdnem jó is lett. 2 cm. Ennyin múlt. És mivel a nagy pipiskedés közben megbillent a sámli, kénytelen volt a függönybe kapaszkodni, miközben átfutott az agyán: – Te jó Isten, csak rá ne essek a könyvekre! – Már esett is. Imáját meghallgatták odafönt, mert nem esett a könyvekre, igaz olyan nagyon nem is tudott volna, mert azok a másik, nappalinak berendezett szobában voltak. Cserébe ráesett a szellőztetés végett az ablak elé készített ágyneműre. És mivel olyan nagyon kapaszkodott, magával rántotta a függönyt is, ami csodával határos módon nem szakadt el, viszont az összes csipesz a függönnyel együtt a földön landolt.

Na, akkor holnap veszek egy létrát! – határozta el magát immár véglegesen Magduska.

Délben megszavazott magának egy óra pihenést. – Nem vagyok én takarító robot – dohogta – ez itt az én házam, és ha akarom, estig se lesz itt rend! – És hát teljességgel igaza volt. És mégsem. Mert a nagy munkában bizony megéhezett. Csodálkozott kicsit, hogy a reggeli kávé után kettőkor szokott megéhezni. – Biztos a szorgoskodásom miatt tört most rám hamarabb az éhség – gondolta, tökéletesen elfeledkezve a lefolyó és a kávé szomorú találkozásáról. Még utolsó megfeszített erejével kinyitotta a konyhaablakot, hogy kis levegő is járja át a lakást, majd az ebédkészítéshez kezdett.

Nem vagyok egy konyhatündér – és ez milyen igaz volt – de azért egy jó sült krumplit bármikor összedobok – szokta volt mondogatni a hasonszőrű barátnőinek. Ennek szellemében fagyasztója csordulásig volt tömve előre panírozott, ízesített, félkész ételekkel. Mötyögéim. Csak így hívta őket. Volt neki Pulyka mötyögéje, Sajtos-Sonkás, vagyis SASO mötyögéje, és persze a sima, de örök kedvenc a Laposhús mötyöge. Ennek külön neve volt: Mötyi. És most ott áll és gondolkozik. Mondhatjuk úgy is, hogy döntésképtelen. Ezért, hogy jobban kihasználja az időt – mert valamikor elküldték a munkahelyén valami TIME MANAGEMENT tréningre is, és azóta tele van ilyen hasznos ötletekkel – máris odatette az olajat melegedni. Pár perc gondolkodás után Mötyi mellett döntött, kivette hát a fagyasztóból, és nekiállt krumplit pucolni. Örök kérdés, mit süssön meg előbb? A krumplit? Tovább tart, mint a Mötyi, de hamar kihűl, és kihűlten még a kutya se eszi meg szívesen. Vagy a Mötyit? De akkor a Mötyi hűl ki, mire elkészül a krumpli. És ezen még gondolkodott egy darabig. Majd döntött. Eszi inkább a Mötyit hidegen, de a krumpli, az krumpli – többek között ezért sem vett még soha mirelit krumplit.

Fogta hát a jégszilánkokkal sűrűn díszített húst és a forró olaj felé fordult. És az ezután következő 35 másodperc örökre az emlékezetébe égett. Szó szerint. Ugyanis, ahogy a keze a forró olaj fölé ért, a feláramló meleg levegő hatására a mötyöge tetején kristállyá összefagyott vízcseppek közül egy, engedve a termodinamika örök törvényének, egyenletesen gyorsuló, egyenes vonalú pályán a forró olajba csöppent, ezzel a pokol lángcsóváját küldte fel a mötyöge felé, és borította lángtengerbe a túlforrósodott olajat, mint a sivatagi banditák a BP fúrótornyokat. Mint egy jól megtervezett lángkard, a tűz lepörkölte Magduska szépen burjánzó, de szabályos formába kényszerített, a forma alól minden szálával kitörni készülő szemöldökét, majd diszkrét melírt rajzolt barnásszőke hajába. És Magduska pánikolt. A döntést a másodperc törtrésze alatt hozta meg. És meglehetősen jól döntött önmagához képest. Mivel nem tudta, hogy hogyan kell égő olajat oltani, és félő volt, hogy a szél által kecsesen mozgatott függöny is azonnal lángra kap, hát fogta az egész lángoló poklot és kihajította az ablakon. Egy kecses áiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiááááááááááááá kiáltással kísérve. Aztán behúzta a nyakát és fülelt. Majd gondolkozni kezdett. Ilyen pánikhelyzet után ez nem egy egyszerű feladat, de hősünkbe nagy erőt öntött a tény, hogy a lakás még egyben van, és még a másnapra betervezett kozmetikust is le lehet mondani. Manapság minden fillér számít!

Kinézzek, vagy tegyek úgy, mintha mi se történt volna? – tette fel a kérdést magának, de persze feleslegesen. Tudta ő a választ. Nem úgy nevelték, hogy ne vállalná a tetteiért a következményeket. Ezért is lett APEH ellenőr. Oda csak ilyen lelkiismeretes embereket vesznek föl. Így nagy sóhaj után kinézett az ablakon. És kiverte a hideg veríték. A lángoló pokol ugyanis telibe kapta a szomszéd gethes, hónapok óta haldokló macskáját. Szegény állat még egy hangot sem tudott kiadni, azonnal kimúlt. Mondjuk nem csoda. Nem sok állat élné túl, ha tarkón találná egy harmadikról kidobott meteorit.

Hű, az anyám picsáját – mondta ki hangosan, amit az ilyen némberekről gondolt. – Kinyírtam a Kovács néni macskáját........ – Nyelt egy nagyot..... Nincs mit tenni. Le kell menni a Kovács nénihez, és tudatni kell vele a rossz hírt. De hogyan? Gondolkodni kezdett és eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta, hogy az emberek hajlamosak a legfőbenjáróbb bűnt is könnyedén megbocsájtani, ha lekenyerezik őket valamivel, amit nagyon szeretnek. És ezzel most nagy szerencséje volt, mert a Kovács nénit már az összes környező boltból kitiltották, olyan szenvedélyesen szerette a csokoládét. Szenvedélye oly erős volt, hogy még a kasszáig sem bírt várni. Az utóbbi időben, már megfizetett két 11 éves kölköt, hogy 10% fejében hozzanak neki csokit, de még így is jelentős vágy élt benne. Na, akkor most beáldozzuk a doboz Pilóta kekszet és a kókuszos Tibit – gondolta nagy merészen Magdus.

Felvette a szebbik otthoni papucsát – azért szebbik, mert már egy éve nem látta, így nem volt mikor összekoszolnia – és leballagott a Kovács nénihez. Becsöngetett. Hallotta a csoszogó lépteket. Kinyílt az ajtó. A Tibit és a Pilótát jól láthatóan a mellkasához szorította, nagyot nyelt, és azt mondta:
– Véletlenül kinyírtam a macskáját, baj?

Kovács néni erősen a mellkasra fókuszált, és recsegő hangon azt kérdezte:
– Melyiket? A Cirmost, vagy a Füstöst?

Magduska becsukott szemmel emlékezett, milyen volt a serpenyő alól kilógó farok????
– A Füstöst!
– Rendben, csak adja ide a csokit, és mehet, nem haragszom. Csak hívja fel az állatorvost, és mondja meg neki, hogy nem viszem holnap elaltatni, mert elaludt MAGÁTÓL.

Magduska megkönnyebbülten lépkedett felfelé, és fél füllel elcsípte, hogy a Kovács néni átkiabál a nyitott ablakon a házmesterné férjének, hogy mikor takarítja már el a belső udvarról az a szürke macska tetemet, ami az éjjel került oda? A saját két macskáját sem meri kiengedni, mert azonnal odamennének. Így viszont kénytelen egész napra szobafogságra ítélni őket.............. És Magduska megállt. MI VAN??? Kinézett a lépcsőház ablakán. Az udvar közepén még kicsit égett a saját készítésű mini-meteorja, alóla kilátszott egy szürke macskafarok. És egy emelettel feljebb az ablakban ott ült két macska. Egy cirmos meg egy füstös.

Rászedett a vén csoroszlya – dühöngött – csak a csokit akarta........ Képes lett volna meghagyni engem abban a tudatban, hogy kinyírtam egy védtelen állatot! Na megállj, Kovács néni ezt még megkeserülöd!

Morcos hangulatban ment vissza a lakásba, és már semmi kedve nem volt főzni. Összedobott gyorsan egy szendvicset és hatalmas lendülettel vetette bele magát a munkába. Lemosta az ablakokat, az ablakkereteket, kimosta a függönyöket, fel- és kisuvickolt mindent. Este hatra készült el és hullafáradt lett. És boldog. Már el is felejtette, hogy a harmadikról milyen remek kilátás van a várra. Továbbá, hogy ez a lakás a legnaposabb az egész lépcsőházban, és hogy anno, milyen sok virágot akart mikor beköltözött.

Volt némi nehézség is közben, hiszen egyszer ráborult a szekrény, és egyszer majdnem kizuhant az ablakon, miközben a függönyt szedte le a nappaliban, de végül is mi ez egy meteoritos-macskakinyírós ebédhez képest, ugye?!

Ezentúl minden másképp lesz – határozta el. – Havonta egyszer kitakarítok. Kibontott hát egy üveg Heineken-t és lábát feltéve sörözni kezdett. Ekkor szólalt meg a telefon. Szabályosan a telefonasztalkán elhelyezve. Magduska anyukája volt.
– Szia Anyu! Mi újság? – kérdezte.
– Ja, édesem, nem fogod elhinni, micsoda szörnyű napom volt! – kezdett bele monológjába azonnal Magdus anyukája a vonal túlvégén. - Nem is tudom, mit csináljak! Tudod ÉDESEM – jól megnyomva az édesem szót – esküvőre megyünk holnap apáddal, igazán jöhetnél te is, az ilyen helyeken rengeteg facér férfi van, nem igaz, hogy nem találnánk neked valakit – és kezdte volna a szokásos mondókáját, de Magduska résen volt. Na meg fáradt is most ehhez, ezért gyorsan közbevágott.
– A lényegre Anyuskám, ha kérhetem, a lényegre!
– Szóval tudod, lesz holnap az esküvő, és én ma voltam az ilyenkor kötelező fodrász-kozmetikus-manikűrös háromszögben, hát egy vagyon, amit otthagy az ember, de egyszerűen muszáj, mert a múltkor is olyan megjegyzéseket tett rám Apád unokatestvére, hogy az már – és Magduska megint a szavába vágott. Ezerszer hallotta már ezt a sztorit, sőt, ott volt az eredeti eseménynél is, de most semmi humora nem volt végighallgatni, úgyhogy közbeszólt.
– Anya, fáradt vagyok, nehéz napom volt, nem maradhatnánk a lényegnél?
– Ja, szóval nem mondtam még? Beszakadt a körmöm. Most, mikor egy vagyont otthagytam, és felhívtam, és nem tud holnap fogadni, na mondjad, most mit csináljak???
És Magduska válasz helyett csak annyit mondott:
– Szia Anya! – és letette a telefont.

Magdus Anyuka döbbenten állt telefonnal a kezében. Huszonkét órát vajúdtam ezzel a gyerekkel, és ez a hála. Ha így folytatja, egyszer még kinyír valakit a modorával!