Macska-jaj

Magduskának rettenetesen gyanús volt az új tanuló. Nagy darab férfi volt, kopaszra borotvált fejjel, szűk farmernadrágban. És biztos, hogy nem érdekli a főzés, de akkor vajon minek van itt, tette fel a kérdést magának Magduska vagy százszor. Gyanús volt a fickó, nagyon gyanús. Magduska lopva rá-rápillantott minden percben az óra alatt. És bő félóra alatt rájött: a maffia!!!! Hát persze! Hogy eddig erre nem gondolt! És mély együttérzést és szánalmat érzett Luigi iránt. Szegény, nem elég, hogy az egész konyhát újra kell festeni, az eszközöket pótolni, a hatósági engedélyeket beszerezni, még a maffia is a nyakára mászott. Na megálljatok, határozta el magát Magduska, majd adok én nektek! Barátocskám, meg fogod te bánni, hogy betetted a lábad a konyhámba!

És ezzel kezdetét vette az akció. Nem volt valami komoly akció, ám arra mindenesetre elegendő volt, hogy a szerencsétlen férfi rettegjen az elkövetkező estéktől, és mély szánalmat érezzen az Ede iránt, akinek egy ilyen katasztrofális feleség jutott. És megértette, hogy miért volt szükség rájuk. A hadművelet azzal kezdődött, hogy Magduska „véletlenül” megbotlott, és a szerencsétlen Maffiózónak esett. Véletlenül pont volt a kezében egy húsvilla is, amit Luiginak akart odaadni, és véletlenül úgy esett, hogy elég mélyen volt kénytelen a Maffiózó kézfejébe szúrni. Ő tehet róla, minek tartja a pulton a kezét.

A következő alkalommal, amikor panettonét sütöttek, véletlenül úgy fújta be az olajspray-vel a formát, hogy a permet útba ejtette az egyik tanuló által éppen meggyújtott gyufát, így a lángcsóva véletlenül lepörkölte a Maffiózó fejét. Pedig már elkezdett rajta kisarjadni a haja.... (Szerencsétlen már a második alkalom után könyörgött a főnöknek, hogy küldjenek valaki mást, de lehurrogták, túl gyanús lett volna, mellesleg mi a fenét tehetne egy védtelen nő egy százhúsz kilós, kisportolt, küzdősportokban jártas férfival egy négy négyzetméteres konyhában. Ne gyerekeskedjen!).

A csütörtök este nagyon nehéznek bizonyult. Hiába vetette be Magduska minden leleményességét, a Maffiózó résen volt, és úgy intézte, hogy Luigi takarásában legyen. Ezt Magduska nagyon sajnálta. Mert, ha teszem azt egy másik tanulótárs lett volna, azt zokszó nélkül „véletlenül” elintézi, na de Luigi az más. Szegény már így is annyit szenvedett. Így egészen fél kilencig kereste a megfelelő alkalmat, és már egészen elkeseredett, amikor Luigi egy meglepő fordulattal jött elő:
– Nos, már három alkalommal találkoztunk, és most már bizonyára mindenki birtokában van némi ismeret az olaszos konyháról. Ezért az elkövetkező fél órában az itt lévő hozzávalókból kérem, hogy mindenki készítsen el egy kedvére való salátát. Én itt fogok ülni az asztalnál, és zsűrizem majd az elkészült műveket. És persze mindenkinek ez lesz a vacsorája is, úgyhogy mindenki ennek megfelelő tartalommal lássa el művét. Aki kész van, azonnal jöhet hozzám, nem kell megvárni egymást. Bármi felhasználható, ami a kosarakban van. Jó munkát! – mondta, azzal elővett egy legalább egy hónapos Il Mondo-t, és olvasni kezdett.

A tanulók összenéztek, majd ki-ki vérmérsékletének megfelelően munkához látott. Magduska úgy okoskodott, hogy ha idejében végez, még lesz ideje a mai kínzáshoz is, ezért azonnal a kosárhoz lépett, és kivett belőle találomra egy csomó mindent, majd a tűzhelyre rakott egy nagy vágódeszkát, és elkezdett azon dolgozni.

Először is julienre szeletelt egy répát és egy jégcsapretket. Egy fej ruccolát és egy fej eisberg salátát leveleire szedett, és kézzel még kisebb darabokra szaggatott. Az egészet beletette egy nagy üvegtálba, egész koktélparadicsomokat dobált bele, majd fogott egy fésűkagyló-konzervet, kinyitotta, és nemes egyszerűséggel a levét leöntve a kagylókat a salátára borította. Tessék-lássék módon megkavarta. Egy pohárban gyorsan összekevert olívaolajat, mindenféle fűszereket, igazándiból oda sem figyelt, hogy miket, majd a levet a salátára öntötte, aztán az egészet Luigi elé tette. Oda se nézett, hogy mit reagál, szemével a Maffiózót kutatta, és agya azon zakatolt, hogy hogyan tudná megkeseríteni számára a még hátra lévő tíz percet. Luigi hangját nem is hallotta, csak az tűnt fel neki, hogy mindenki őt nézi. Ekkor fordult Luigi felé, aki félelmetesen gesztikulálva éppen a művét dicsérte.
– Fantastico! Magácska egy őstehetség! Nem hittem volna, hogy lesz Önök között olyan, aki a fésűkagylót választja, mert ugye, csak konzervet tudtam hozni, brrrrrr, másrészt meg itt nem nagyon ismert, ugye, de ez molto bene, csodálatos a harmónia, a színek kombinációja, a piros a fehér a zöld, benne van a hazaszeretet! Benne van a szépség, benne van a napfény, a csodálatos olívaolaj által!

Magduska csak pislogott. Ennek meg mi baja? – gondolta. Ez a legszörnyűbb saláta, amit életében látott! Mi ebben a csodálatos? Most, hogy jobban megnézte, azt gondolta, a fésűkagyló egyike a leggusztustalanabb dolgoknak, amit életében asztalon látott – igaz, az éticsigát még senki nem tálalta fel neki. És milyen hazaszeretet? Ő aztán igazán csak gyors akart lenni, hogy kicsinálhassa a maffiózót, de most erre esély sincs.

Luigi olyan hévvel magyarázott, hogy a többiek félbehagyták saját munkáikat, és jöttek megcsodálni a művet. Ekkor adódott a vissza nem térő remek alkalom, ugyanis Luigi úgy akarta elhelyezni Magduskát, hogy a műve mellett álljon, és mindenki kérdést tehessen fel neki, ehhez viszont az kellett, hogy két emberrel helyet cseréljenek, emiatt viszont az egyikőjük olyan szerencsétlenül lökte meg a Maffiózót, míg a másikuk a lábára lépett, hogy csak felsőtesttel tudott esni, azzal viszont egyenesen a sütőajtónak, míg lába földhöz szögezve préselődött a száz kilós tanulótárs lába alatt. Magduska gyorsan ugrott, hogy segítsen, ehhez el akarta kapni a konyharuhát, hogy majd azzal tesz vizes borogatást szegény fejére, ám a konyharuha a sütőajtóra volt csavarva, így amikor megrántotta, sikeresen rárántotta a sütőajtót a Maffiózó fejére, aki nem bírván tovább az csatát, csendesen elájult. Tíz egész másodpercig nézték a csapattársak döbbenten az ájult férfit, majd úgy döntöttek, hogy többet fizettek ők ezért a kurzusért, semmint kihagyják Luigi magyarázatát a salátát illetően, így egy emberként fordultak Luigi felé, nem törődve szegény alélt áldozattal. Magduska az elmúlt harminc másodpercben kivirult, és büszkén állt műve mellett. Már ő is látta a napfényt meg a hazaszeretetet a salátában. Az élet igenis szép, gondolta és csodálattal vegyes áhítattal nézte Luigit.

Miután a csoport elvonult (az alélt, de már ébredező Maffiózót Luigi és az elvált férfi cipelték ki a hóna alá karolva), Magduska egy könyvvel a fotelba telepedett és maga elé tette a mesteri salátáját. Még időben észbekapott, és kirohant egy üveg borért. Nem tudta, hogy fehér vagy vörös bor illik-e a fogáshoz, de nem is nagyon számított, mert csak az Évától kapott Kékfrankos volt otthon. Egészen Donnának érezte így magát. Képzeletben valahol Toszkánában járt, kortyolt egyet a borból, villájára tűzött egy kagylót némi salátával, majd élvezettel bekapta. Majd jó messzire kiköpte.
– Istenem, ez borzalmas! Hogy bírják ezt emberek megenni! – majd arra gondolt, biztos az a baj, hogy konzerv volt a kagyló, máskülönben miért zengett volna Luigi ódákat a fésűkagylóról???

Az úriságot félretéve kibontott hát egy zacskó Albert kekszet és azt rágcsálta a bor mellé, mert úgy gondolta, ha már kinyitotta, hát jobb, ha megissza.

Rágcsálásából a telefon hangja riasztotta. Megörült, azt hitte Ede jelentkezik, ám a vonal végén egy ismeretlen férfihang szólt!
– Szevasz Ede, öreg cimborám! Megkaptam a leveledet – kezdte az ismeretlen, ám Magduska közbevágott, és elmagyarázta a helyzetet.
– Nos nem gond – válaszolta az idegen – azt hiszem egyébként is Magácskával kellene beszélnem. Balogh István vagyok. Az Ede és a család régi barátja. Én vagyok a hallgató az állatorvosin. Ede írt nekem nemrégiben, hogy lenne egy nekem való lakás....
– Igen, az én lakásom. Tudja összeköltöztünk az Edével.
– Na, ez ám a hír!!! Nahát, akkor már mindent értek! Mikor lehetne megnézni a lakást? Tudja nekem igazándiból már égető lenne a költözés, csak eddig lusta voltam, na meg az ünnepek is megakadályoztak...
– Persze, persze. Ha gondolja, találkoztunk holnap délután. Én négyig dolgozom, és hattól elfoglaltságom van, de közben ráérek.
– Nagyszerű – lelkesült fel a telefon másik vége – akkor holnap délután mondjuk fél ötkor?
– Remek! – Magduska megadta a pontos címet, majd elköszöntek.

Az üveg bor hamar elfogyott, az Albert keksz is jól eltömítette Magduskát, és mivel úgy érezte, a Luigit is kellően megbosszulta aznap, egészen boldogan feküdt ágyba.

Másnap délután a megbeszélt idő előtt már a lakásban volt.

Eközben Kiss János tizedes éppen azon volt, hogy lezárja az Ördögh aktát. Már minden jelentés befutott. Értékelte a helyszínelők jelentéseit, tanulmányozta a fényképeket, a nyomrögzítői jelentéseket és a bombaszakértők leírását. A helyzet a terrorista oldalról egyértelmű volt. A gond egyedül a két szemtanúval volt. Ha valóban igaz, hogy az elkövető ismerte az áldozatot, lehetséges, hogy benne volt a terrorista támadás előkészítésében is, csak meggondolta magát, és ezért döntött az ügy szabotálása mellett, avagy a két szemtanú hazudott – jó ez durva kifejezés – nem a valóságnak megfelelő vallomást tette, ám akkor kérdés, hogy miért? Nem, amíg nem beszél újra a két szemtanúval, addig nem adhatja át az ügyet vádemelésre – gondolkodott hangosan.

A tizedes döntött. Még van két óra a munkaidejéből, kimegy, és a terepen hallgatja ki a két szemtanút, lássuk, most mit mondanak.

Magduska jókedvűen lépett be lakásába. Meglepődött, mert a lakást átjárta a festék mindennel össze nem téveszthető erős illata. Még jobban meglepődött, amikor belépett a fürdőszobába, ott ugyanis a legnagyobb rendben volt minden. Szinte szárnyakat kapott. Ez az Ede, micsoda férfi! Az persze eszébe sem jutott, hogy nem az Ede hajolgatott és szerelt ott, hiszen ők ketten Debrecenben andalogtak kéz a kézben, hanem az a szimpatikus szerelő, akivel Ede megegyezett. De hát nőből volt, abból is a szerelmes fajtából. Miután körbenézett a lakásban, és konstatálta, hogy minden a legeslegnagyobb rendben van, halkan kopogtak az ajtón. Vidáman libbent, hogy kinyissa, és maga lepődött meg a legjobban, mikor a Kovács néni ráncos arcát látta maga előtt. Az öregasszony ellenséges hangnemben csak annyit mondott:
– Figyelem magát! Minden mozdulatát! Jól vigyázzon, láttam, hogy most nincs itt a lovagja, hogy megvédje! Én nem felejtek! Nem én! – azzal megfordult, és a lábainál tekergő, nyávogó macskáival követve a lépcső felé indult.

Magduskában magasra csapott az indulat. Mit képzel magáról ez az aszott barack? Kicsoda ő, hogy így mer beszélni vele? Vele, aki egy maffiózót is elintézett a minap? Harciasságában kirohant, és nagy kiabálás közepette megpróbálta utolérni a Kovács nénit.
– Ebből elég volt, megértette! Nem tudom, hogy mit ártottam magának, de én mindig tisztességes voltam! Soha semmit nem akartam eltitkolni, vagy elsumákolni, és tisztességesen megmondtam, ha hibáztam! Jobb szeretne egy szomszédot, aki ellopja a folyosóról a virágait, ha?

Kovács néni megfordult a lépcsőn, hogy replikázzon, ám sajnos Füstös olyan szerencsétlenül került a lába alá, hogy a néni megtántorodott és egyensúlyát elveszítve dőlni kezdett.

Magduska már egy lépés távolságon belül volt, és látva a helyzetet, odaugrott, hogy elkapja a nénit, ám lendülő keze csak a levegőt érte, mert akkor már a néni esett hátra. Ekkor jelent meg a szembe oldali lépcsőn Kiss tizedes, látva, amint Magduska keze a levegőt szeli, Kovács néni zuhan hátra, a két macska meg nyávog, mintha nyúznák őket. Magduska a tizedes szemébe nézve elsápadt, miközben jól hallhatóan puffant az öreg test a lépcsőn, majd csúszott le teljes lendülettel nyolc lépcsőfokot. A tizedes átrohant a folyosón, és a lépcsőn leszáguldva kereste az öreg hölgy pulzusát, de már nem találta. A Kovács néni halott volt.
– Véletlen volt! Én igazán nem akartam! Veszekedtünk, aztán láttam, hogy megbotlik, próbáltam elkapni, de nem sikerült! – kezdett sírni Magduska.

A tizedes egy szót sem szólt. Telefonján hívta a központot, és beszámolt a történtekről. Magduska folyamatosan ismételgette a véletlen volt, nem akartam mondókáját, ám a tizedes nem törődött vele. Mikor már vagy hatodjára hangzott fel a véletlen volt, jaj! Akkor mégis megszólalt.
– Nem tudom, hogy mi történt, de elmondom, hogy mit gondolok. Ön haragban volt az idős hölggyel. Veszekedtek, majd a hölgy lezuhan a lépcsőn és meghal. Ha véletlen baleset történt, majd megállapítást fog nyerni, de ha adhatok egy tanácsot, most már ne mondjon semmit, csak ha az ügyvédje is jelen van.

Magduska döbbenten állt. Ha nem ennyire döbbent, és esetleg pislog is egyet, lehet, hogy meglátja, hogy egy ismert és egy ismeretlen arc fordul meg és hagyja el a helyszínt sietve. Mindkettő kopasz, kisportolt és nagydarab férfihoz tartozik.

Megérkeztek a mentősök, akik megállapították a halál beálltát. A rendőrök is befutottak pár perccel később, ők megállapították a tényállást. Magduska megállapította, hogy nem tudja abbahagyni a sírást. Még valaki sírt panaszosan. Az egyik macska. A Füstös. Ránézésre is meg lehetett állapítani, hogy az állat megsérült.

Ekkor érkezett meg lihegve Balogh István. Kicsit meglepődött, hogy ilyen fényes kompánia fogadja, ám mivel Magduska volt az egyetlen nő a csapatban, boldogan hozzálépett és bemutatkozott. Épp csak elkezdett beszélni, de zavarta a macskanyávogás.
– Jóemberek, miért nem hívják az állatmentő szolgálatot a macskához. Láthatóan fájdalma van!
– Úgy érti nem azért nyivákol, mert hiányzik a gazdája? – lepődött meg a tizedes, akit szintén kezdett már nagyon zavarni a nyávogás.
– Nem. Ez az állat szenved, fizikai szenvedéssel. Így ránézésre azt mondanám, eltörött jó néhány bordája. Sokszor láttunk már sajnos ilyet, amikor nagy hízelgésében olyan helyen gabalyodik a gazdája lábába, ahol könnyű elesni, és ilyenkor a gazda magával rántja az állatot is. Mindketten törni szoktak ilyenkor. Már a gazda meg a cicus. De ez persze elég ritkán és csak bizonyos esetekben fordul elő...
– Miféle bizonyos esetekben? – kezdett érdeklődni a tizedes.
– Hát például, ha a gazdi idős, elesett, és csúszik a lépcső. Vagy ha a gazdi cipel valami nehezet, és nem számít az állatra, vagy ha mondjuk alkohol vagy gyógyszer befolyása alatt van a gazdi. Ezek sajnos mind-mind előfordulnak.
– És honnan tudja ezt Ön olyan nagyon jól, ha szabad érdeklődnöm?
– Az állatorvosi egyetemről, ahol végzős vagyok, valamint az állatkórházból, ahol hetente megfordulok.
– Meglepő fordulat... – simogatta meg állát a tizedes – nem is tudom, hogy mit mondjak......... Hölgyem! – fordult Magduskához – Ön vagy nagyon balszerencsés, vagy a legügyesebb gyilkos, akivel eddig találkoztam. Azt hiszem elég lesz, ha megkérem, az ügy lezárásáig ne hagyja el lakóhelyét. Még jelentkezem!

Azzal telefonját a füléhez emelve lesétált a nyávogó macskához.
– Ne félj cica, nem bánt a bácsi! – próbált kedveskedni az állatnak, és mivel soha nem volt egyetlen macskája sem, de gyermeke annál több, így rákezdett az általa ismert egyetlen macskás dalra, gondolta majd nyugtatólag hat – Cirmos cica Haj, hová lett a vaj, ott látom a bajuszodon most lesz itt egy jaj. Kicsi macska-jaj, sose legyen baj, meggyógyít a doktor bácsi, hogy ne legyen baj!

A dal egész jól sikerült, ezt el kell ismerni, és igazán nem tehetett róla, hogy a cicát nem hatotta meg.

A két Tanúpipőke

Haller Ödönné, vagyis a Házmesterné és Özv. Kovács Lajosné, azaz a Kovács néni ebéd után a szokásos pletykabegyűjtő körútjukra mentek. Ilyenkor szokták meglátogatni a Klubtársukat. Pontosabban a Böbét, aki a kerületben mindenről tudott. Ha valaki azt mondta, hogy a rádió szerint kiraboltak egy lakást a kerületben, akkor gyorsan felhívták a Böbét, aki közölte, hogy a hír igaz, de nem a kerületben, hanem Pesten, nem egy lakást, hanem autókat és nem kiraboltak, hanem felgyújtottak. Mert a Böbe mindenkinél jobban volt informálva. Miután megtudták tőle a polgármesterről megtudható összes pletyót, és megitták a szokásos kávéjukat, a Házmesterné és Kovács néni hazaindult. A Moszkva téren felültek a négyeses villamosra, és szépen várták, hogy elzötyögjön velük a Nyugatihoz, mert ott meg akarták nézni a karácsonyi vásárt. Meg a szomszédok szerint nagyon szép a Westend karácsonyfája, úgyhogy azt is a programba vették.

Kovács néni és a Házmesterné már ezer éve nagy barátnők voltak. És ami barátnővé tette őket, az a Kovács néni két macskája. A Házmesterné ugyanis élt-halt a macskákért, de ez volt az egyetlen dolog, amit, az egyébként papucs házmester mégsem engedélyezett a lakásban. Volt ugyanis némi macskaszőr allergiája, és elnyomott lelke ráébredt, hogy ez az a pont, ahol ő lehet az úr a háznál. Így a Házmesterné hetente két délután ment a Kovács nénihez macskázni. És Kovács néni ráébredt, hogy így, bár a jó Lajos már nem él, mégiscsak van valaki, akit lehet terrorizálni. Ezért néha, mondjuk havonta egyszer, mikor jött a Házmesterné, nem engedte, hogy megsimogassa a macskákat. Voltak jó kis mondvacsinált indokok, mint a „most szórtam be őket bolhairtóval”, vagy a „holnap viszem állatorvoshoz mert hullik valamiért a szőre”, vagy a „lehet, hogy összeszedett valamit az utcán”. Így aztán a Házmesterné hamar megtudta, hogy ha jól láthatóan csokival érkezett a macskák is kirobbanó egészségnek örvendtek, ha meg nem, akkor volt valami bajuk. De azért nem érkezett mindig csokival. Az ő nyugdíja is kevés volt.

A két macskabarát már a villamosra is úgy ült fel, hogy a Kovács néniből ömlött a szitok. Magduskát szidta természetesen.
– Én mondom neked Irma, hogy az a némber szándékosan csinálja. Ne mondd nekem, hogy már kétszer nyírta ki véletlenül valamelyik macskámat! – dohogott.
– De hát az első macska nem is a tied volt, és különben is, már döglött volt! – világított rá a Házmesterné.
– De egyrészt ezt akkor az a némber még nem tudta, másrészt az enyém is lehetett volna, és akkor most nem lenne, akit simogassál! – világított rá a lényegre Kovács néni.

A Házmesterné belesápadt a gondolatba.
– Na meg az a tévé ügy! Elég átlátszó, nem gondolod? Az egész házból pont az én ajtóm elé hajította a nyüves tévéjét! És minek kellett neki tévé? Ha eddig megvolt nélküle, minek neki pont most? Én mondom neked, ez egy macskagyilkos, és addig nem nyugszik, míg meg nem öli a macskáimat!
– Istenem, ne beszélj ilyen szörnyűségeket, mert menten elájulok!

Kovács néni mérgében kinézett az ablakon. Utálta az embereket, és utálta a karácsonyi készülődést. Mindent utált, amiben barátságosnak kellett lenni.

És ebben a pillanatban meglátta, ahogy egy rendőrautó araszol a dugóban. Nem hitt a szemének. Az autóban Magduska ült láthatóan összebilincselt kezekkel.
– Odanézz! – rúgta lábon a Házmesternét. – Fogadjunk, kinyírt egy macskát! Gyere, azonnal le kell szállnunk és meg kell tudnunk, hogy mi történt.

Sajnos már mozgásban volt a villamos, így csak a következő megállónál tudtak leszállni, és még időbe került, mire fel tudták hívni a Böbét. Azonnali és pontos információt kaptak.
– A letartóztatott kerületi lakos parkolás közben összetört négy autót és megölt egy embert. – jött a gyors infó.

Kovács néniben felforrt az indulat.
– Tudtam, hogy ez a némber egyszer még kinyír valakit! Halljam a pontos részleteket!

És a Böbe elmondott a legapróbb részletekig mindent. A parkoló autók színétől kezdve, az utcán éppen jelenlévő emberekig mindent. Ha a Böbe a CIA embere lett volna valaha, másként alakul a történelem, az biztos.

Kovács néniben gonosz ötlet fogant meg.
– Irma, mi most elmegyünk a rendőrségre, és bebiztosítjuk, hogy ez a némber ne bánthassa a macskáinkat soha többé. Tanúsítjuk, hogy ismerte az áldozatot, és hogy láttuk, hogy szándékosan csinálta.
– De nem lesz ebből baj? Úgy értem, hogy ez végül is nem az igazság..... nem lesz baj, ha nem az igazat mondjuk? – aggodalmaskodott a Házmesterné, mivel az utóbbi időben rászokott a Helyszínelőkre és volt némi elgondolása a rendőrök munkájáról – Ezt nem úgy hívják, hogy hamis tanúzás?
– Ugyan Irma! – korholta le az egyre agresszívebb Kovács néni – mi nem hazudunk egy konkrét dologról, hogy például ellopott valamit, pedig nem, hanem ami megtörtént, azt megerősítjük. Segítünk a rendőröknek tisztán meglátni, hogy ki is ez a némber. Még a végén beadja nekik, hogy véletlen volt, aztán ki tudja, lehet még pénzbírságot se kap, aztán holnap meg 'véletlenül' megmérgezi valamelyik macskát! Ezt akarod? Ezt? Már a macskák sem érdekelnek?
– Hát hogy mondhatsz ilyet, persze, hogy érdekelnek! – hápogott a Házmesterné.

Így a terve összeállt. A rendőrségig elgyakorolták, hogy mit is kell mondani. A konkrét részletek megvoltak a Böbétől, aggódniuk semmitől sem kellett. Hiszen csak olyasmiben hazudtak, amit leellenőrizni a lehetetlenséggel egyenértékű.

A tanúvallomás aláírása után Kovács néni nagyon boldog lett. Ezért érdemes volt ma felkelni, gondolta. Kicsit reménykedett, hogy jelen lehet, amikor Magduskával közlik a híreket, de a rendőr elutasította felvetését. Különben sem lehet a vádlottat és a kulcsfontosságú tanút összeengedni.
– Majd a szembesítéskor, ha lesz – közölte vele a tiszt. És ekkor Kovács néni kicsit elkámpicsorodott. Hát már egy jó kis káröröm sem engedtetik meg ebben az országban!

A kihallgatás

Magduska remegve ült a rendőrautóban. Nem tudta, hogy mi lesz most. Kényszeresen ismételgette magában: Véletlen volt, én nem akartam, Istenem! Istenem, véletlen volt, Istenem! Jaj jaj, én nem akartam, jaj nem! Aztán eszébe jutott, hogy az ima mindig segít és erőt ad, ezért elmondott egy Mi Atyánk-ot és egy Szűz Máriát. Mikor elmondta, kinézett a rendőrautóból. Meglepetten látta, hogy bár nem tudja, hogy hová tartanak, nem jutottak még messze, mert a dugó, az minden irányba dugó.

Háromszor mondta el a, Véletlen volt! kezdetű mantráját és aztán még háromszor a Mi Atyánkat és a Szűz Máriát, mire a kerületi rendőrkapitányságra értek.

Bevezették az előtérbe, ahol hivatalosan közölték vele, hogy jönni fog egy tiszt, aki kihallgatja. Valamint kérték, hogy a nála lévő értéktárgyakat és úgy egyébként a zsebeinek tartalmát tegye az asztalra, jegyzőkönyvezéshez. Majd ha kiengedik, visszakapja, mondták, és ez egy iciri-piciri reménnyel töltötte el, hogy talán van innen kiút is.

Bevezették egy szobába, ahol egy asztalon és pár széken kívül nem volt más berendezési tárgy. Magduska megrémült. Jó sok filmben látta már, hogy a rendőrök magnóra veszik a vallomást, aztán az ügyvéd napokat tölt azzal, hogy azt a vallomást érvénytelennek tekintsék. Elvesztette időérzékét, és nem tudta mióta ül már ott, de gyanúsan régóta.

A valóságban két óra telt el, mire a kihallgató tiszt a szobába lépett. Illedelmesen bemutatkozott:
– Kis János tizedes vagyok, én kaptam meg az ügyet. Tudnia kell, eddig a pontig Önt gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolták, ám az eltelt időben jelentkezett Tanú...

Magduskában rózsabokor nyílt a boldogságtól (Az Ede, az Ede, az Ede megment engem!!! Tudja, hogy véletlen volt, Ő tudja, Ede megment, és Ede Szeret!)
– ... helyesebben tanúk vallomása alapján....

Ketten? Ki az a kettő – esett gondolkodóba Magduska – Jaj, hát az Apus, persze. Apus Edével megment, már mehetek is – és röpdösni tudott volna örömében. Pedig nem kellett volna.
– .... megállapítható volt, és ezt próbálja most a helyszínen tartózkodó nyomrögzítő egység bizonyítani, hogy Ön az Áldozatot ismerte, haragban volt vele, így mikor Őt meglátta, szándékosan okozott jelentős anyagi kárt négy autóban, hogy így leplezze a szándékos emberölést. A tanúvallomását jegyzőkönvbe vesszük.

Magduska alatt megfordult a világ. A föld letért nap körüli pályájáról, és mint a Jupiter mellékbolygója kezdett új életet.
– Ede, Ede, hol vagy? – suttogta kétségeesetten.
– Ki az az Ede, a Tettestársa?
– Nem, ő a barátom – és lesütötte a szemét – éppen a szüleimhez indultunk volna, hogy bemutassam …
– Akkor nem olyan régi barátság. Hagyjuk is, kezdjük a legelején. A tanúvallomások alapján megállapítható, hogy a Áldozat többször megfordult a lakása környékén. Tagadja?
– Igen és határozottan. Fogalmam sincs, hogy ki az áldozat.
– Tagadja, hogy felismerve haragosát, szándékosan adott akkora gázt, hogy négy autóban kárt tett, és egy autót rálökött az Áldozatra?
– Én nem, én igazán nem – esett teljesen kétségbe Magduska. – Istenem mi lesz, Istenem – fohászkodott magában.
– Ne hazudjon, és ne rontsa tovább a helyzetét. Ketten is vannak, akik szavahihetően előadták, hogy Ön, mikor meglátta haragosát, kaján vigyorra – ugye így mondták, fordult a jegyzőkönyvvezetőhöz a tizedes – szóval kaján vigyorra húzta a száját, majd megmarkolta a kormányt, és hatalmas gázt adott. Majd nevetett a tettén.

Ekkora hazugság hallatán Magduska szóhoz sem jutott. Mi történik vele, és miért? – ismételgette magában összetörten.
– Jobb lesz, ha beismeri. Haller Ödönné és özvegy Kovács Lajosné pontosan, egybehangzóan és érthetően mondták el a történteket többször is. Megbízható szemtanúk.

Magduskában megfagyott a vér. A Házmesterné és Kovács néni??? Mit keresnek Ők itt?? És mit tanúsítanak? Ellene? Miért?? Száguldottak gondolatai, majd egyszer csak beszélni kezdett:
– A Házmesterné meg a Kovács néni haragszanak rám, mert kinyírtam a macskákat, de aztán mégsem, és a Kovács néninek kevés volt a csoki, ezért haragszik rám, már egy macskakonzervvel is fejbe akart vágni. És én tényleg nem csináltam semmit, mert a tévé sem az én hibám, hanem a macska miatt volt, és macska miatt nyírtam ki véletlenül a kitömött macskát is. A másik macska nem az én hibám, már döglött volt, mikor rádobtam az égő edényt a harmadikról....

A tizedes hátradőlt a széken és elégedetten mondta a jegyzőkönyvvezetőnek:
– Ugye minden szót leírtál?
Majd Magduskához fordult:
– Ha jól értettem most bevallotta négy macska szándékos meggyilkolását és egy idős asszony zsarolását. És még csodálkozik, hogy nem volt elég a csoki. Csoda, hogy a hölgy nem jelentette fel azonnal. És milyen szerencse, hogy Magán tartotta a szemét, így most tudjuk, hogy az Áldozatot többször is látta a házuk környékén. No, akkor most kezdjük még egyszer a legelejéről. De most meséljen nekem erről a – a jegyzőkönyvbe nézett – Ede, így hívják? Na meséljen róla. Honnan ismeri?

Magduska teljesen összetörve, sorsába beletörődve belekezdett a furcsa szerelmi történetébe:
– A kulccsal kezdődött. A bankban. Beletörtem a széfbe, és a pénzt nem tudtam kivenni. A fegyveresek dühösek lettek, és pofon vágtak többször is.

A tizedes feszülten figyelt – Istenem, a rég várt előléptetés itt van, ujjongott magában, csak ismerjen be még egy fegyveres rablást, ezredesig léptetik elő, és kap vagy három havi jutalmat!! Közben csak intett, folytassa.
– Akkor jött az Ede....
– Mondtam én, hogy tettestárs – mondta ki a tizedes, de Magduska nem törődött vele.
– Elhozta a bankból a papírokat, beszélgettünk, és egymásba szerettünk. Mert van olyan, hogy két ember egymásnak rendeltetett, én hiszek benne – kiáltott harciasan Magduska.
– Jó, tehát a bankból Önhöz csempészett fontos iratokat, folytassa!
– És én csak be akartam mutatni az Anyunak meg az Apunak, ezért ma találkozónk volt a Mammutnál. És már régen vezettem, de Apus ragaszkodott hozzá, hogy én vezessek, és mikor megláttam az Edét, rosszul léptem a pedálokra. Ennyi történt. Sajnálom. Véletlen volt. Véletlen.

A tizedes elégedett arcot vágott. Beismerő vallomás van a kezében egy bankrablásban való bűnsegédletről, egy talán sikkasztás, mi volt a fontos papír, meg kell tudni, és egy szándékos emberölésről. Micsoda nap! Előléptetés, jutalom! Erre várt, mióta a kerületbe került! Hangosan csak ennyit mondott:
– Maga itt most várjon, míg legépeljük és hivatalosan is rögzítjük vallomását, hogy aláírhassa. Szeretne még közölni valami?
–  Az Ede, az Ede.............. –és Magduska arcát a tenyerébe temette.

Szolgálati közlemény: a bőröndöket még nem pakoltam be, pedig most már nagyon kell. Most nem tudok tovább írni, de tényleg. Boldog Karácsonyt Mindenkinek :)))

Szürke hétköznapok

Mámorító volt a hétvége együtt, és döbbenetes, hogy olyan gyorsan elszállt.
– Einsteinnek igaza volt – elmélkedett Magduska Edének vacsora közben – a tér és az idő relatív. Mert mindegy, hogy melyikünknél töltöttük volna el a hétvégét, de nem mindegy, hogy az egészet, vagy csak egy napot.

És Ede csak helyeselni tudott. Felmerült a gondolat, hogy tizenöt év után először jelentsenek mindketten beteget Hétfőn, és ne menjenek dolgozni. Egyrészt ez hihető lehetett volna a mai H1N1-es időkben, de kb. egy perc édes tervezgetés után rájöttek, hogy egyikük sem tudna hazudni, és bizony rosszul éreznék magukat. Öt perc után még abban is megállapodtak, hogy nem fogják egymást hívogatni napközben, hiszen – mutatott rá Magduska:
– Hogy tudjak súlyos bírságot kiszabni egy elrontott tizedesvessző miatt, ha közben akármikor felhívhatsz? Hogy legyek kemény, de mégis igazságosan bírságoló, ha közben boldog vagyok?

És Ede teljes mértékben egyetértett, hiszen osztályvezetőként naponta utasított el hitelkérelmeket és személyi kölcsönöket. Azt tényleg nem lehet boldog emberként megtenni.
– Hogy is nézne ki, ha nagy boldogságomban engedélyeznék 70%-os fedezettel, 20 évre felveendő kölcsönt, ha a kölcsönkérő pont olyan korú, mint Te Magduska? Nem tudnám megtagadni, miattad nem!

És ebbe Magduska belepirult. Így hát, ha nehéz szívvel is, de elváltak útjaik, hogy a kemény hivatalnoksorsot beteljesíthessék, és epedve várják a hétvégét.
– Gondolj bele Magduska, mintha újra kollégisták lennénk, és a Péntek esti buszon láthatnánk egymást megint.......... Hát nem lenne csodás?

És megegyeztek, hogy de, csodás lenne, így Ede megígérte, hogy Péntek este 17:10-kor a Ferenciek Terén fogja várni Magduskát a 7-es busz megállójában. És majd együtt elmennek a Móricz Zsigmond körtérig. És onnan gyalogolni fognak. Kézen fogva. És ez maga lesz a fitneszprogramba oltott szerelem.

Borongós volt a hétfő reggel. A kollégák semmi változást nem vettek észre Magduska viselkedésében. Megrótt 2 Bt-t, megbírságolt egy egyéni vállalkozót és egy Kft-t, és pótbevallásra adott haladékot egy Zrt-nek. Szóval olyan átlagos nap volt. Hazafelé zötyögve a 18-as villamoson Magduska elhatározta, hogy felhozza a pincéből a tévét, és főzőműsort fog nézni, hogy ellesse a szakácsok legféltettebb, de 24 órában sugárzott titkait a Paprika Tv-n.

Így miután hazaért és átöltözött – a hivatalba szigorúan fehér blúz, fekete szoknya, fekete harisnya egyenruhában járt – helyet csinált a nappaliban a tévének. Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy hosszabbítót tegyen a tévé leendő helyére, mert konnektor persze csak egy helyen volt a szobában, a sarokban. De senki nem tesz tévét a sarokba. Legalábbis a Magduska köreiben.

A pincében már jó poros volt a tévé. Kicsit letörölgette, és a fogást próbálgatta rajta. Nem volt egy nagy darab, és végül is ide is egyedül hozta le, igaz csak a kaputól, mert a tévé beköltözése óta itt lakott a pincében. Átfogta, és egy nagy hóóóóóó-rukkkkkkkkal megemelte. Nehéz volt, de kibírhatóan.

Az első emeletig nem is volt semmi baj, de aztán a lépcsőfordulóban feltűnt a Kovács néni. A szemek összevillantak. Kovács néni gyors pillantással felmérte, hogy dudorodik-e négyszögletű csomag bárhol a Magduskán, és mivel nem, hát nem is ajánlotta fel segítségét. Így okoskodott: ha Magduska maga kéri a segítséget, akkor biztosan lesz csoki, ha kedvesen maga ajánlkozik, akkor fityisz, azért csak egy köszönöm jár.

Magduska azon gondolkozott, hogy kérjen-e segítséget a vén csoroszlyától, de mikor meglátta a kutató tekintetet, azonnal tudta, hogy több tábla csoki nélkül nem úszná meg, úgyhogy összeszorított szájjal cipekedett tovább. Kovács néni szemöldök felvonva utat adott.
– Na sebaj, majd csak csurran-cseppen valami – dörmögte az orra alá, és hosszan nézett a szuszogó, tévét cipelő szomszédja után.

Magduska kínkeservesen felért. Már rettenetesen fájt a háta, a karja, és egyáltalán el nem tudta képzelni, hogy hogyan épülhet ekkora ház lift nélkül. Szólni fog a következő lakógyűlésen, határozta el magát.

A tévét nagy szuszogások és nyögések közepette letette a bejárati ajtó elé, és a kulcsokat kereste a zsebében. Mióta 3 lakást kiraboltak a házban, mindenkinek szokása lett az ajtókat alaposan kulcsra zárni még akkor is, ha teszem azt a szemetet viszik le.

A tragédia valamikor ekkor történt, bár Magduska utólag nem tudta Edének érhetően elmagyarázni, hogy hogyan is.

Az egyik pillanatban Magduska nagy nehezen felemelte a tévét, a második pillanatban a Kovács néni macskája a lábához dörgölődzött, ettől Magduska úgy megijedt, hogy a tévét teljes erőből elhajította, át a korláton, le a szédítő 6 méteres mélységbe, telibe találva Kovács néni összes virágát, és ami a legrosszabb, a virágok tövében lustálkodó másik macskáját.
– Hű, az anyám picsáját – mondta magára immár másodszor egy héten belül – kinyírtam a Kovács néni virágait, és lehet, hogy a macskáját is!

Ebben ugyanis nem volt teljesen biztos.
– Láttam én már karón varjút, meg Kovács néninél csokit – mondta nagy bölcsen – itt most nagyon okosnak kell lenni.

Igen ám, de hogyan? A tévé akkorát szólt, mint egy kisebb detonáció, a darabjai szerteszét, és szemtanúk tudják majd egybehangzóan állítani, hogy Magduska egy perccel korábban egy tévét cipelt fel, és szándékosan elzárkózott a segítségkéréstől. Pedig lett volna kitől kérni. Biztosan nem lett volna sok az egy tábla csoki a három kaspó vizipálma és egy egerésző házimacska életéért cserébe.
– Jól van, csak semmi pánik! Megoldjuk. Amíg itt nincs kulcs, gond se lesz! – döntötte el a kérdést Magduska. – Először is felfegyverkezünk!

A konyhába ment és elővette a különleges ünnepi alkalmakra tartogatott, díszdobozos Merci csokiját, és a tavaly mikulásra kapott Hivatali Mikuláscsomagból a még megmaradt Sport és Twix szeletet. Ütközetre kész! – kiáltotta harciasan, majd jól elszégyellte magát. Az a szerencsétlen pára igazán nem tehet arról, hogy olyan rossz helyen volt. Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy ha Füstös nincs ott, akkor a tévé sem szaltózik.

Lement a Kovács néni ajtaja elé. Meglepő módon a néni nem volt az ajtó közlében. Ezen a Magduska megdöbbent. Egy magára valamit is adó Kovács néninek egy ilyen detonáció után a konyhaablakban kellene állnia. Vagy a bejárati ajtó kémlelőnyílásában. Minimum.
– Csak nem kapott a néni sokkot a történtek miatt? – váltott aggódóra Magduska.

Jó erősen rátenyerelt a csengőre, és elhatározta, ha egy percen belül a néni nem nyitja ki az ajtót, akkor rátöri. Igaz, nem tudta hogyan, de megteszi.
– Nehogy már a néni lelke is rajtam száradjon! - lett egyre harciasabb.

Az ajtónál nem mozdult semmi. Magduska elhatározásra jutott. A filmekben általában vállal szoktak nekifutni az ajtónak. Ez neki is menni fog. Hátralépett a korlátig, összekulcsolta a két kezét, bal oldalát előrébb nyomta és elkezdett lendületesen menni. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Kovács néni nagy morcogva kiszólt:
– Már a vécén sem hagyják nyugton az embert, ki a fene hangoskodik ennyire? Nem fér a bőrébe?

Magduska majdnem fellökte az idős hölgyet, de még idejében megállt. Aztán csak állt és nézték egymást. Kovács néni felvonta szemöldökét. Majd összehúzott szemmel azt mondta:
– Maga valami rosszban sántikál, Ördöghi nőszemély!

És tényleg. Elvégre váll-támadó állásban, elszánt arccal nem szokás csak úgy álldogálni. Pláne nem a Kovács néni ajtaja előtt. Ott kizárólag a lakók magánélete volt a téma. Szigorúan suttogva, de alaposan kitárgyalva és kizárólag szűk körben. Már úgy értendő, hogy a Kovács néni és a Házmesterné jelenlétében. Ez egy olyan zárt körű program.
– Khhmm – kezdte frappánsan Magduska a mondanivalót – történt egy kis baleset. Igazán sajnálom, de a Füstös a lábamnak dörgölődzött miközben a tévét emeltem fel, így ijedtemben áthajítottam a korláton.
– Nem érdekel, nem fizetem ki a tévéjét, vigyázzon jobban. Szegény állat erről nem tehet! – támadott azonnal Kovács néni.
– Valóban, az én hibám volt. És elnézést a rendetlenségért, ami most itt az Ön folyosóján lett emiatt.

Kovács néni csak ekkor nézett szét a folyosón. Döbbenten mérte fel a pusztítást.
– A virágaim, a gyönyörű virágaim! – csapta össze a kezét – 15 éve itt teleltetem őket, még a drága jó uram vette a kaspójukat a Fény utcai piacon, és erre maga összetörte! Istenem de örülök, hogy az én drága jó Lajosom ezt a csapást már nem érte meg. Biztosan agyvérzést kapott volna, ha meglátja, hogy a kínszenvedéssel elcipelt kaspókat Maga úri jókedvében széttörte!

Magduskának nem volt kedve veszekedésbe sodródni. Tudta, hogy a drága jó Lajos egy szót se szólt volna, mert a beköltözésekor megtudott pletykák szerint boldogan viselte a papucsot, csak ne veszekedjenek vele. És piacra is nagy boldogan ment, mert addig sem kellett otthon lenni. És a kaspók csak egy jó ürügy lett volna hetekig a piacokat járni, egyedül. Megfelelő kaspók után kutatva. De ezzel most nem akart foglalkozni. Jóval nagyobb gondja volt.
– Igen Kovács néni, igaza van. És nagyon sajnálom!
Kovács néni meghökkent. Mi a fene, ez nem akar balhézni! No nézd csak, csoki áll a házhoz? És sandán Magduskára nézett.
– Mondja ami a szívét nyomja, ne kerteljen, hallja!
És akkor Magduska elmagyarázta:
– Amikor a tévé lezuhant és porrá zúzta a virágait, attól tartok, maga alá temette a Cirmost is. Nagyon sajnálom!
– Ha azt akarja mondani, hogy megint kinyírta véletlenül egy macskámat, és baj-e, megetetem egy macskakonzervvel! – gurult méregbe Kovács néni.

Magduska tehetetlenül állt. De hát ez az igazság! Most akkor mit csináljon? Azt azért mégsem mondhatja, hogy nem véletlenül volt. És sajnálni is rettenetesen sajnálja. Így aztán nem mondott semmit, csak szótlanul várt.

Kovács néni nagy mérgesen elkiáltotta magát:
– Ciiiiiiiii-ci-ci-ci-cicc! Cirmos, Füstös, gyertek cicuskáim! Cicicicccc! - és közben összehúzott szemöldökkel nézte Magduskát.

Magduska nagyot nyelt, és jó erősen megmarkolta zsebében a Sport szeletet. Mondják, erőt ad. Hát kellett is, mert nagy nyávogás közepette előjött a két macska. Magdusa nem hitt a szemének. Az ördög macskái ezek – és most nem a saját családjára gondolt.

Kovács néni fenyegetően felemelte aszott ujját:
– Jól figyeljen ide! Ha még egyszer olyan történettel mer nekem előállni, hogy valamelyik macskámnak akár a szőrét is meggörbítette, Isten engem úgy segítsen, hogy nagyon meg fogja bánni! Én már egy férjet eltemettem, elbánok én magával is könnyedén! És nehogy azt gondolja, hogy a zsebből kidudorodó 15 grammos Sportszelet majd jobb belátásra bír, mert az eléggé esetleges nálam! És most adja ide a csokit, és többet ne lássam! – azzal kinyújtotta tenyerét.

Mit volt mit tenni, a csokit oda kellett adni, ha már ilyen röntgenszeme van az öregasszonynak. A csoki birtokában Kovács néni visszavonult lakásába, és jó hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Még halkan hallatszott, ahogy azt mondja:
– Hát ez a nő azt hiszi, hogy mindent el lehet intézni pár csokival???? Szégyen! Ide egy egész raklap se volna elég, akkora a sztressz!
– Na persze – dohogott Magduska – vérszemet kaptál, mi?!

De ezzel még nem zárta le a történetet. Meg kell tudnia, hogy miféle macskát zúzott porrá az 55 centis Philips-szel. Nagyon kelletlenül, hiszen ez nem egy finom lelkű nőnek való látvány, elkezdte megkeresni a tetemet.

Felsikoltott, mikor meglelte. Még jobban, mikor rájött, hogy azért egy kis vérnek lenni kéne itt valahol. De nem volt. Csak egy tetem. Elindult felfelé, hogy szemeteszsákot és seprűt, lapátot hozzon elő, de még idejében elcsípte, amint Kovács néni az ablakon át tárgyalja az eseményeket a házmesternével:
– Ez a némber egyszerűen kibírhatatlan. Nem is értem, hogy engedhettük beköltözni! Nekem már akkor gyanús volt! A múlt héten meteoritot dobott a közös udvarra, most meg egy tévét a drága jó Lajosom kedvenc macskájára, amit tudod, még a Lajosom tömetett ki a Lovarda melletti iparossal. Kitettem szellőzni, erre nem rádobja a tévét az a némber? És van képe azt gondolni, hogy ezt egy Sport szelettel el lehet intézni!
– Ugyan, ne legyél ilyen szigorú – szólt vissza a Házmesterné – lehet, hogy az csak neki kellett a tornához, elvégre azért Sportszelet, nem?
– Már hogy mondhatsz ilyet, Irmus? – kérdezte döbbenten a Kovács néni. Rendszeresen felháborodott azon, milyen keveset tudnak az emberek a csokoládéról.
– A Sportszelet nem azért Sportszelet, hogy azzal sportolj, hanem.......

De az okfejtést már nem várta meg Magduska. Felment a takarítóeszközökért és rendet rakott. Takarítás közben ráébredt, hogy milyen veszélyes dolog is a főzés és a családi élet, ezért elhatározta, hogy keres egy igazi főzőiskolát és beiratkozik.

Kalandra, izgalmakra és szerelemre vágyott.
– Elég volt a szürke hétköznapokból! – mondta. És milyen igaza volt!