Két Dudás egy csárdában

A helyzet nem volt egyszerű. Adva van két egymásnak ismeretlen férfi, akik kényszerből egy éjszakát egy lakásban töltenek, de aztán a nappal együtt ébred a kérdés, hogyan tovább? Ödön egyébként sem aludt sokat. Ébren tartotta a gondolat, hogy vajon mi mindenre kell még felkészülnie a vérvonalán belül, és az is, hogy hogy tegye birtokon kívülre a srácot. A vekker percre pontosan hétkor szólalt volna meg, ha nem sietne tíz percet. Tamás neszelése hallatszott a fürdőből.
– A pofám leesik, hányszor fürdik ez a csákó egy nap! – morgolódott Ödön.

Míg várta, hogy elálljon a vízcsobogás, gondolatai elkalandoztak, és egyszer csak arra ébredt, hogy horkol.
– A szentségit neki! – pattant ki az ágyból – Még a végén nem tudom kidobni!

A konyhába sietett. A konyhaajtónál viszont nem jutott tovább. Odabent Tamás sürgölődött, és láthatóan értette a dolgát. Megterített két személyre, egy serpenyőben kolozsvári szalonna sercegett, újhagyma volt kis tányéron felkarikázva, mellette kétféle kaliforniai paprika. A szalonna alól kivett zsíron, egy másik serpenyőben pedig nyolc tojásból készült rántotta, a sütőben félkész bagett sült ropogósra.

Ödön csak állt, és nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a sors játékos kedve egy buzival hozta össze, csak azt nem tudta megmondani, hogy mi is a következő helyesnek ítélhető lépés. Mert, ha elfogadja a reggeli invitálást, nem ad-e túlzott bátorítást? Ha nem fogadja el, nem tűnik-e úgy, hogy egy homofób? És nem mellesleg, milyen lehet az a pirított kolozsvári?

Tamás csak ránézett, és kezével a szék felé intett.
– Csatlakozz, ha van kedved, épp most készülök reggelizni! – mondta, figyelmével a rántotta felé fordulva.
– Köszönöm. Kedves tőled, hogy gondoltál rám! – próbált kicsit kedvesnek tűnni Ödön.
– Oh, valójában ez teljesen az én reggelim, de vegyél csak, ha kérsz, azért nem fogok éhen halni.... – nevetett Tamás.

Ödön elképedt. Csak nem lehet buzi, ha reggelire nyolc tojást, hat szelet kolozsvári szalonnát és négy bagettet tud megenni. Valahogy azt gondolta, hogy ez túlságosan férfias reggeli.

Ödön elővette szerény kis parizerét, száraz kenyérkéjét.

Csemegézni kezdtek. Bátorításképp Tamás kért egy szelet felvágottat, így már Ödön is nyugodtan garázdálkodhatott a rántottából, szalonnából, hagymából.

Miután férfiasan kibüfögték magukat, Ödönből kikívánkozott a kérdés.
– Mondd csak! Hogy van az, hogy ilyen kis fineszes kis reggelit dobsz itt össze magadnak? Ez mindig így van nálad?
– Egész nap nem eszek semmit, mert egyszerűen nincs rá időm. Valamikor meg enni is kell, nem? Én jól bereggelizek, napközben elrágok egy csomag Győri édest, vagy valami kekszfélét, és vacsorára jöhet, aminek jönnie kell.

Ez utóbbi mondattól Ödön kicsit rosszul lett.
– És mit dolgozol? – próbált kikerülni kényelmetlen érzéséből.
– Területi képviselő vagyok egy élelmiszer cégnél. Egész nap a várost és a környező nagy településeket járom. Boltokat leginkább, meg van egy-két nagyobb partnerem is. Szakácsnak tanultam, csak aztán nem nagyon tetszett a hajnali kelés, a sok robot, és tudod, nem nagyon főzhetsz azt, amit szeretnél...... A csapat se volt jó, ahová bekerültem. Az új ötleteimet rendre lehurrogták, aztán jött ez a cég, hogy lennék-e. Na én meg lettem. Most nem kell hajnalban kelnem, magamnak osztom be a munkaidőmet, de igaz, ami igaz, meló az van bőven. Teljesíteni kell, tudod. Havi két milla a teljesítmény minimumom. Ennyi forgalmat kell generáljanak a partnereim. Á, nem untatlak, biztos tudod, hogy hogy megy ez...
– Ja, igen. – valahogy összedőlt a buzi látszat egy pillanat alatt. Bár egy momentum még megmaradt. – A hajaddal mit csináltál tegnap?
– Az, ja, igen. Na, tudom, ciki, de az egyik üzletben az üzletvezetőnő egy nagyon filigrán, bögyös, csinos nő. Esze is van, és tényleg ott van. Beszólt. Hogy azt mondja, „Nem kéne már magának kis színt rakni a hajára Tamáska, kicsit mintha kezdeni szürkülni” És megtúrta a hajamat. Ma megyek hozzá. Gondoltam, ha meglátja a színt, csak beletúr megint...... Érted, nem?

Ödön röhögött. Hogyne értené, csak ugyanez a másik oldalról rettenetesen buzisnak nézett ki.

Ödön vett egy mély levegőt, hogy a lényegre térjen, de Tamás megelőzte.
– Tudom, hogy ez a Te lakásod, és én úgy vagyok itt, hogy az neked nem volt egyértelmű, igyekszem finoman fogalmazni, de mi lenne, ha megosztoznánk a lakáson egy darabig? Én nem zavarok sok vizet. Pontban hétkor kelek, megreggelizem és este nyolcig haza sem jövök. Keresek másik albérletet, de amíg nem találok másikat, maradjunk együtt, és neked fizetem a harminc rugót! Na, mit gondolsz?

Ödön hátradőlt. Harminc rugó, reggelente friss, gusztusos reggeli, hmmmm, nem is rossz!
– Rendben, de csak átmenetileg! – egyezett bele végül.
– Természetesen! Akkor én most megyek is.

Fogta kabátját, táskáját, biciklijét és kiment. Ödön még utánaszólt.
– És minek a bicikli? Csak nem azzal jársz az ügyfelekhez?
– Ugyan! A garázsig kell, rohadt messze tudtam csak bérelni egyet, tudod, tele van áruval, mintával, repi cuccokkal, nem állhatok az utcán! Na, mennem kell!

És ezzel lecipelte a járgányt a lépcsőn. Féltávról még visszakiáltott.
– Jaj, elfelejtettem megetetni a Jenőt és a Gézát! Megetetnéd őket?
– Persze – készségeskedett Ödön, majd visszalépett az ajtóból. A többit már magának mondta.
– De ki a fene az a Jenő meg a Géza?

Nos, a nappali sarkában, egy lepedővel letakart terráriumban lakott Jenő, a hosszúszőrű bóbitás tengerimalac, és Géza a Sheltie.

A nők által ideálisnak elképzelt férfi bátor és védelmező. Nem fél az éjszakai neszektől, bátran felkel, és megnézi, hogy mi az. Nem fél a támadótól sem, akár vére által is védelmezi a családját. Vannak a bajt kereső férfiak, akik a bajt kereső nőknek lettek kitalálva. Vannak még a hős férfiak. Vannak azok a férfiak, akik ügyelnek a hősies látszatra, de ha lehet, elkerülik a bizonyítási lehetőséget, és vannak azok a férfiak, akik letojják magasról, hogy milyen az elképzelt bátor férfiideál, és majréznak mindentől. Ödönt nehéz lenne bekategorizálni, de ha lehet, ő minden bizonnyal a legtöbb reménnyel kecsegtető csapatba állna be, még akkor is, ha valójában nem olyan. Mert a nőkért mindent.

Na itt és most a gond ott volt, hogy nő sehol. S még a megkeresendő élőlények neve is férfiakra vallott, így aztán végképp elszállt az idilli kép, és Ödön ott állt azon gondolkodva, hogy miféle állat fog rá vicsorítani, ha felemeli a lepedőt. Persze nem is lenne magyar, pláne nem valaha katolikusnak nevelt, ha nem azonnal az ugrana be neki, hogy........
– Fogadjunk a gatyámba, hogy kígyók! Ennek a félbuzinak kígyói vannak, hogy elijessze a szemétláda homofóbokat!

És ha már idáig ilyen szépen eljutott, hát tovább is lépett, és rájött, hogy nagy valószínűség szerint a Jenő egy Fekete Mamba a Géza meg egy vipera. Mondjuk mocsári. Vagy homoki. Tényleg! Milyen stílusos lenne már, ha egy homokosnak homoki viperája lenne. Rá is jött egyből, hogy a Fekete Mamba nem lehet, csak és kizárólag két homoki vipera lapulhat aljasul, támadásra készen a lepellel letakarva. Na és itt jön elő a tökéletes nőhiány. Mert teszem azt, ha a szobában még lenne egy csinos szőke/barna/fekete, megfelelő dekoltázzsal ellátott hölgy, az Ödön azon nyomban, egy szerény piruett kíséretében tálalná fel a két homoki viperát, így viszont azon morfondírozott, hogy vajon mennyire kell ténylegesen enni adni a dögöknek. Tutira nem bírják ki, míg a fickó hazajön??? Már azon volt, hogy majd akkor azt mondja, nem találta meg a kaját, mikor felébredt benne a gyanú, mit csinál egy kígyó, ha nem etetik meg idejében? Ödön arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg elindulnak, és keresnek maguknak kaját, és eme gondolattól annyira kiverte a veríték, hogy gyorsan lerántotta a leplet a terráriumról.

Jenő, a hosszúszőrű bóbitás tengerimalac, és Géza a Sheltie, a feltámadt reggelt azonnal fültépő visítással köszöntötték, és ettől Ödön jobban megijedt, mint két vérszomjas homoki viperától. Mert azok legalább csendben vannak.

A terráriumnak nem volt teteje, és azon túl, hogy kicsit büdösek voltak, a két tengerimalac nagyon szolidnak és jólszituáltnak nézett ki. Ödön körülnézett, hogy mit is adhatna nekik enni. Keresés közben a keze ügyébe akadó dolgokat szépen a háta mögé halmozta. Pár pillanat alatt meg is lett egy tál csemege, némi előre darabolt répa kíséretében. Visszafordult, hogy akkor megetesse a bandát. De sajnos erre már nem került sor. Jenő és Géza ugyanis, kihasználva a sok terráriumban landolt dolgot, semmibe véve a lakhelyelhagyási tilalmukat, szépen megléptek.

Ödön csak állt bambán, mint egy disznó. Valahogy úgy is érezte magát.
– Ez a szerencsétlen Tamás, csak azt kérte, hogy etessem meg a Jenőt meg a Gézát. Erre én megszöktetem őket. Na most ilyenkor mi van? – tette fel a kérdést magának, miközben hosszan vakarta a fejét.

Hát az van, hogy nem tudja. Sohasem volt se kutyája, se macskája, se homoki viperája. Egyszerűen nem tudja, hogyan kellene két elcsatangolt háziállatot visszaédesgetni a megszokott helyére. Úgy döntött, az a legegyszerűbb, ha a strucc módszert követi, és nem vesz tudomást az állatok hollétéről. Így aztán betette az ennivalót a terráriumba, fogta a kabátját és elment otthonról.

A város a szokásos arcát mutatta. Dugó mindenütt. Az ember olyan könnyen elfelejti, hogy ezt hogy utálta. Cél nélkül autókázott. Valahogy átkerült a budai oldalra, de csak azért, mert úgy elbambult, hogy nem váltott sávot, és máris az Erzsébet hídon volt. Hát, ha már ott volt, gondolta, körbekocsikázik. Csakhogy a forgalom egyszer csak megakadt, egy lépést sem haladtak tovább.
– Mi van?! Mennyetek már, tetvek!!! – morgolódott ízesen.

De a tetvek nem mentek sehova. Sőt, az autók is maradtak. Ödön mérgében kiszállt az autóból. Ekkor látta meg, hogy bár a kereszteződés szabad, és a lámpa is zöld, senki nem mozdul, mert a kereszteződés túlvégén rendőrautók parkoltak, meglehetősen nagy összevisszaságban.
– Fiúk, fiúk.... még nézzetek egy pár T. J. Hookert, akkor biztos rájöttök, ezt hogy is kell rendesen csinálni! – kiáltotta közepesen hangosan, vagy mondjuk úgy félbátran a rendőröknek.

Közben persze nem értette, hogy a forgalom miért nem halad, hiszen rendőrök sem állták el az utat. Ödön elfelejtkezett minden magyar legfontosabb tulajdonságáról, az olthatatlan kíváncsiságról. Nem azért adott a magyar nép olyan sok Nobel díjas tudóst, oly sok felfedezést a világnak, mert olyan kimagasló az iskolarendszerünk, ááááááá, nem. Csakis azért, mert annyira kíváncsiak vagyunk, hogy egy baleset fél napra megbénít egy várost, de nem a helyszínelés miatt, hanem a kíváncsi nézelődők tömege miatt.

Ödön sem tehetett mást. A forgalom nem haladt, mindenki a bankot nézte, hát ő is. Természetesen az ég egy adta világon semmit, de semmit nem lehetett látni, de mi mindent el lehet majd erről így is mondani otthon! Aztán egyszer csak történt valami. Az épületből felemelt kezekkel kijött egy láthatóan bankrabláshoz öltözött férfi, majd nem sokkal később még kettő. Közülük az egyik oly vad öltözékben, hogy még a londoni metróhoz szokott Ödön is felhúzta a szemöldökét.
– Nocsak, egy kakadu! – morogta maga elé.

Már visszaült az autóba és látszott, hogy ha lassan is, azért csak megindul a forgalom, amikor a rendőrök kikísértek egy furcsa nőt az épületből.

Nem az öltözéke volt furcsa, nem is az, hogy ketten támogatták, hiszen nyilvánvalóan túsz volt egy meghiúsult bankrablásban, hanem a tekintete. Csak egy percre csípte el, de az a tekintet teljesen kizökkentette.

Látott ilyet. Egyszer. Nagyon régen. Még nem volt meg a nagy határnyitás, és még nem árultak Prágában minden sarkon sört, de azért érdemes volt átruccanni, és érdemes volt körülnézi. Ödön a haverokkal ment, egy koros, de még jó állapotú százhúszas Skodával. A lányt a zebrán ütötték el. Hogy hogyan került eléjük, arról megoszlottak a szavazatok, a vélemények meg teljesen eltértek, de azt biztosan állították mindannyian, hogy az út egyik szélén sem állt korábban, és lelépni sem léphetett a járdáról eléjük. Mindenesetre ott volt, és bizony elütötték. Félóra bizonygatás után megegyeztek, hogy tényleg nincs a csajnak semmi baja, és a végén olyan jól összebarátkoztak, hogy beültek egy kifőzdébe sztrapacskát enni. ÉS a lány végig ezzel a nézéssel nézett. És az Ödön megőrült tőle. Tudni akarta, hogy mi jár a lány fejében, segíteni akart neki, bármit megtett volna, csak ne nézzen így. Pedig ha tudta volna, hogy a lány csak be volt lőve...........

Nem tudta. Mint ahogyan azt sem, hogy a hölgy a banknál szintén nincs teljesen magánál, és megállás nélkül azt ismételgeti, hogy harisnya meg kalap, ami nyilvánvalóan nem a beszámíthatóság legmeggyőzőbb jele.

Ödön továbbhajtott, de nem tudott nyugodni. Valami kellett, ami túllendíti ezen, és rá is jött, hogy mi az. Bement az első útjába kerülő Tescóba, ami azért nem volt kis teljesítmény, mert tipikusan nem belvárosi üzleteiről híres az áruházlánc, és vett egy csomag mirelit sztrapacskát.

Arcán üdvözült mosollyal ment haza. A konyhában telepedett le. Még fagyottan a sütőbe rakta, mert nem foglalkozott olyan apróságokkal, mint a felolvasztás. Elmerült az emlékek tengerében, és szénné égette a sztrapacska tetején a szalonnát. Azért jó volt. Még így is. Miközben evett, a konyhaszekrényből motozást hallott, majd kisvártatva előbukkant a szekrényből egy szőrös fej. A Jenő. Vagy a Géza. Vagy mindkettő egymás mögött.

Végül is ez utóbbi volt, és most már, hogy jóllakott, és látott egy nőt, Ödön félelem nélkül megfogta és lakhelyükre paterolta a két szökevényt. A fotelba telepedett, és kinyitott egy üveg sört.
– Az a nő.......vajon ki volt az a nő??? – ezen morfondírozott, míg a tengerimalacok meg nem ették az összes répát.