2010. május 11., kedd

Stan és Pan

Jó egy héttel előre megbeszélték, hogy segítenek a Pistának, azaz a Balogh Istvánnak beköltözni Magduska lakásába. Elvileg a dolognak akadálya nem is lehetett, hiszen volt Edének is két autója, meg a Pistának is egy, és mindenkinek volt jogosítványa. Parkolásról természetesen szó sem lehetett, az az Ede dolga volt. A törékeny üvegdolgokat és a halak akváriumát Ede és Magduska már átvitte az új helyre. Gyors forduló volt, mindent csak leraktak a földre, az akváriumba töltöttek még tíz liter vizet, és száguldottak vissza, hiszen amíg a transzportot vitték, addig Pista szorgalmasan pakolta a dobozokat.
Úgy tervezték, legkésőbb sötétedésre végeznek, és mindent el fognak tudni vinni a három autóval, hála az Ikeának, ami minden bútorát tökéletesen szétszedhetőre tervezi. Összerakni nehéz kicsit, de a szétszedés, na az gyerekjáték!
Ede szépen leparkolt a Wesselényi kereszteződés előtt kicsivel és együtt felmentek a Pistához.
Rettentő zavarban találtak rá. Egy széken állt az ablak előtt és bambán nézett maga elé.
– Na mi van Öcsém, megmakkantál? – viccelődött tőle szokatlan stílusban Ede.
– Majdnem........ Te, Magdus, korábbi barátnőtől itt maradt függönnyel mit kell csinálni? Úgy értem, már jó két éve szakítottunk, azóta nem is láttam, de ezek itt az ő függönyei, mit csináljak velük?
– Oh, hát ez igazán egyszerű kérdés – mosolyodott el Magduska – csak az a kérdés, hogy tetszenek neked, vagy sem?
Pista és Ede sokatmondóan összenézett.
– Úgy érted, hogy nekem tetszik-e?
– Hát, a te lakásodban van már két éve, nem? Csak tudod, hogy tetszik-e vagy sem! Ha teszik, akkor vigyük, ha nem, akkor vagy postázd vissza a lánynak, vagy ha ez, hogy is mondják........ ciki, akkor add oda valamelyik szeretetszolgálatnak. Vagy akár még egy turiba is beadhatod.
– Turiba? Az meg mi?
– Ne foglalkozzál vele, Öcsém, biztos valami női praktika! – nézett össze megint a két férfi laposan. Egyikük sem szívesen ment volna bele egy női életvitel szaktanácsadásba.
– Nem fontos, kedves! – szólalt meg nagy megkönnyebbülésükre Magduska. – Csak döntsd el, hogy tetszik vagy nem?
– Hááááááááát – vakarta a fejét Pista. – Ez csak egy függöny. Itt van az ablakon.
– Igen, de tetszik?
– Hát, az ablakon van, eltakarja a kíváncsi szemek elől a látványt, nem?
Végre Magduskának is leesett, hogy férfiakat ilyesmivel kínozni jelen pillanatban nem fair dolog, így mosolyogva csak annyit mondott:
– Szerintem már egész megszoktad, nem? Akkor meg jobb elvinni, otthonos érzésed lesz tőle.
Így aztán Pista nagy megkönnyebbülve vette le a függönyt csipeszestől a karnisról.
– Phfff – húzta a száját Magduska – azt ugye tudod, hogy ráfér már egy mosás?
– Persze, de még az odautat kibírja így, nem?
– Jó, de mielőtt felteszed, okvetlen ki kell mosni, érted! – adta tovább a háziasszonyt Magduska.
A karnis is lekerült a falról. Jó nehéz, kovácsoltvas, két végén cizellált, sok fonatból összeálló gömb alakkal. Volt vagy tíz kiló. Magduska nyúlt érte, de Ede lecsapott rá.
– Nem, nem, Kedves, az túl nehéz neked, vidd csak a függönyöket.
Magduska magában morcos lett. Mi az, hogy nekem nehéz? Tán nem én intéztem eddig is a saját életemet? Cipeltem én már ennél jóval nehezebb dolgokat is, és elbírtam. Persze bőszen elhessegette magától az emléket, ahogy a lépcsőházban megröpteti az ötvenötös Philipset. Közben figyelte, ahogy Ede az ajtó mellé a földre fekteti a karnist.
Magduska lassan odaóvatoskodott, és mintha csak a függönyöket akarná szebben elrendezni, az összes függönyt a karnisra rakta, és szépen köré hajtogatta őket. A kupacot a karjába vette, és elindult lefelé. Ölben vinni egyre nehezebb volt, meg lépcsőn is kellett mászni, így aztán kikerülvén a férfiak látóteréből, csak úgy matrózosan a vállára csapta a kupacot, amitől persze jól megsajdult a válla, és elindult lefelé.
Ödön eközben az autóhoz ért. Körbejárta az autót, nézegette, de sajnos nem sok mindent tudott meg a gazdájáról.
– Na, addig innen el nem mozdulok, míg vissza nem jönnek! – határozta el magát.
Először nekidőlt az autó oldalának, és úgy várakozott, de hamar rájött, hogy lehet, ezt az autó gazdája nem feltétlenül értékelné pozitívan, így aztán le-fel sétálgatott a kapu és az autó között. Éppen a kapunál járt, és fordult volna vissza, mikor nyikordult a sarokvas, az ajtó kitárult, és kilépett rajta először egy gömb formájú kovácsoltvas valami, meg egy csomó sz1nes, és láthatóan szürke anyag, meg egy nő, aki férfiasan vállára csapva hozta ki terhét.
– Elnézést hölgyem, én már egy ideje keresem Magát! – szólította meg nagy merészen az Amazont, aki meglepődve a megszólíttatástól lendületből a hang felé fordult, fel nem mérve, hogy a golyóbis jó negyven centivel távolabb van, mint bármelyik saját testrésze, és ezen lendületes fordulás közben oly erővel vágta a bizalmasan közelebb lépő Ödönt vállon, hogy az megtántorodva a járdára esett.
– Jaj, mit tettem, bocsánat! – felkiáltás közepette lehajolt, hogy segítsen az ismeretlennek, ám a karnis úgy értelmezte a mozdulatot, hogy a túrának vége, így Magduska válláról szolidan Ödön fejére csúszott. Ödön szó nélkül elalélt.
Magduska dermedten állt. Akkor most mi legyen? – tette fel magának a kérdést, és már fordult a kapu felé, hogy segítségül hívja a fiúkat, amikor egy mondat tolult a fejében leges-legelőre.
„– Elnézést hölgyem, én már egy ideje keresem Magát!” …........ csak nem? Ugye nem????? – lett egyre nyugtalanabb Magduska. – Aslan emberei megint utolérték! – Pánikba esett. Mit tegyen? – Nem találhatják meg! Soha!
A test fölé hajolt, és szíve nagyot ugrott, mikor ráeszmélt, hogy az idegennek nincs pulzusa. Ebben a pillanatba jéghideg és merev lett. Már egy sziklaszilárd Magduska állt ott. Megszenvedett a véletlen halálesetért, ezzel most nem fog így járni, az biztos.
– El kell tüntetni a testet, mert akkor a megbízói azt hiszik, még dolgozik az ügyön, idővel meg majd nem keresik. Ilyen a bűnözőlét.
– Tehát a test nem maradhat a járdán! – Magduska körülnézett, közel s távol nem volt senki, ám ez az idilli állapot biztosan nem tart örökké. Mindeközben ráeszmélt, hogy az Audi kulcsa is nála van. Az autó a Bogár mögött várakozott bevetésre. Kinyitotta a kocsi csomagtartóját, mégegyszer körülnézett, majd mikor meggyőződött róla, hogy senki nem zavarhatja meg rövid távon, nagy nyögések és szuszogások közepette – miközben azt érezte, hogy majd bepisil a súly alatt – berángatta a testet a csomagtartóba. Rázárta a fedelet. Megtörölte izzadt homlokát. Az autónak dőlt, és végre értelmes ember módjára elgondolkozott azon, hogy mit kellene tenni.
– El kell mondanom az Edének! Igen, ezt kell tennem! Ő a társam, jóban-rosszban, mint a Stan meg a Pan. – mert azt ugye mégsem mondhatta, hogy mint a férj és feleség, hiszen azok még nem voltak. Így nagy elhatározással becsörtetett a házba.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése