2010. július 5., hétfő

Ég és föld urai

Pampalinivel együtt visszasétáltak az autóhoz. Az enyhén ittas vadász megállás nélkül szövegelt, csak úgy dőlt belőle a kéretlen magyarázat.
– Persze, tuggyuk mink, jók ezek a masinák, de ín mondom...... pedig már megéltem egy s mást, nekem elhihetik, ha mondom, hogy az erdőben a legjobb. Mindenki asztat monnya, hogy minden út Rómába vezet, de fenék........ezek itt mind, mind, és én mondom, higgyék el, hogy mind Kemencébe vezet. Mindegy merre indulunk, úgyis oda lyukadunk. Azér se kell ilyen drága dolgokra költeni, mer' csak a baj van velük.
Közben beültek az autóba. Magduska a hátsó traktusba kényszerült Ödön és Ede közé, mert Pampalini automatikusan az anyósülésbe telepedett.
– Akkor most mégis merre? – érdeklődött csendesen István.
– Mindegy, minden út Kemencébe vezet – kedélyeskedett Pampalini, aki még mindig elmulasztotta a bemutatkozás aprócska ceremóniájának szerét ejteni. De végülis nem hiányzott olyan nagyon a neve, mivel nem nagyon engedett mást szóhoz jutni.
István nagy bizonytalanságában meghagyatva nem tudta, mit is tegyen, de úgy döntött magában, hogyha az autó már abban az irányban áll, akkor arra mennek tovább.
– Erre jó lesz? – próbálkozott azért még be Pampalininél.
– Csak amennyire a többi felé is – jött a lehetetlen felelet. – Minden út jó, ez is nagyon jó, itten az erdőben, én mondom, minden út egy helyre vezet. Néha kanyarog, néha eltér, de aztán csak oda lyukad ki mindenki.
– De ez egy kicsit rosszabbul néz ki, mint a többi út, nem? – aggályoskodott Magduska.
– Ááááá, szamárság, mindig ezen járunk!!! – hűtötte le az aggodalmaskodó felhangokat Pampalini.
Ám épp csak befejezte a mondatot, amikor egy kidőlt fa állta útjukat.
– Szóval mindig???? – nézett rá meglehetősen csúnyán István.
– Na, nem mondja már ember, hogy az erdőben meglepi, hogy vannak fák! – viccelődött Pampalini – ez csak egy kis semmiség, pitty-putty elintézzük.
– ELINTÉZZÜK??? – hordult fel a hátsó taktus.
– Hogyne, ez csak egy kidőlt fa......... biztos reggel dőlt ki, csak egy kicsit odébb taszajtjuk, és már megyünk is tovább.
Kiszálltak. Magduskának nem nagyon füllött a foga ehhez az egészhez, de Pampalini elég egyértelmű jelét adta elgondolásának.
– Magácska fogja majd a csúcsa felől, mert ott a könnyebb, mink meg a fiúkkal, majd egyszerre meghórukkoljuk. Ravasz egy asszonyságnak nézem innen, jobb is, ha azon a vígin lesz......... erdőbe megy három fickóval is.........hehehhe......micsoda nő, mi???
Azzal mindenki elfoglalta a neki kijelölt helyet. Magduska a fa végonyabbik végéhez ment, a fiúk meg az ellenkező oldalra.
– Na amikor asztat monnom, hogy hóóóóó-rukkkk, akkor mindenki egyszerre megemeli!
Mindenki megölelte egy szimpatikusnak tűnő darabon a fát, és felkészültek az emelésre.
– Hóóóóóóóóóó-rukkkkk!
És ezzel, nagy valószínűség szerint a nagy erőlködés miatt, nagyot pukkant Pampalini.
A szag letaglózó volt. Ha még lett is volna bennük kellő erő a mutatványhoz, ezzel az is elszállt.
Pampalini csak úgy mosolyogva eldörmögte, hogy:
– No nézd csak, biztos a reggeli körte........
– Igen …........ – próbálta menteni a helyzetet Magduska – a friss körte szokott ilyet okozni.
Pampalini bambán nézett. Volt már vagy negyven éve is annak, hogy utoljára friss körtét evett, azt is csak anyuka miatt.
– Na, akkor ugyanígy, csak ügyesebben! – adta a ki a parancsot.
Erre mindenki egy lépéssel arrébb ment, a fene se tudta, hogy érti ezt a vadász!
Megmarkolták a fát, és amikor elhangzott a jelszó, nagy erőlködés közepette megmozdították. Ede kénytelen volt figyelmét megosztani. Egyrészt figyelnie kellett, hogy ha a vadász megint elsül, kellő távolságba tudjon ugrani, másrészt rossz helyen fogta a fát. És ennek meg is lett az eredménye. Mert miután kicsit megmozdították, együttes erővel az Edére ejtették, aki bár nem sérült meg, tökéletesen mozgásképtelen lett.
Pampalini levette zöld kacsatollas kalapját, és megvakarta kopaszodó fejét.
– Magukkal városi ficsúrokkal az a baj, hogy nem tuggyák jó végiről megfogni a munkát!
Ede kikérte magának a városi ficsúr megbélyegzést. Kapott ő már elég bélyeget, nehogy már egy részeg Pampalini minősítse itt őt.
– Megtenné, hogy ahelyett, hogy engem sérteget, megpróbálnak kiszabadítani innen?
– Jó van, jó van. Nem kell minnyán idegeskedni! Előbb megnézzük............ – és ezzel Pampalini gyakorlatilag befeküdt Ede mellé.
– ........ ahogy itten elnézem, könnyen ki tuggyuk húzni, mer' nincs a fa alá szorulva. Nyomja valahol a fa?
– Nem.
– Na akkor megkérem a kocatársakat, gyűjjenek mellém, és szépen a kezinél fogva majd kihúzzuk a csávából.
Bár Ede tiltakozást szeretett volna benyújtani, helyzetéből adódóan inkább csöndben maradt.
Egyik kezét megragadta Ödön, másikat István, Pampalini meg a háta mögül a hóna alá nyúlt, és megmarkolta mellkasán a ruhát.
– Na, akkor háromra. Eeeegy-keeeeetttttő-három.
Ezzel megemelték, és egyszerre húzták. Ede megmozdult, Pamaplini elesett, és magára rántotta Edét, csakhogy Edét tartotta a két jó barát, így végül teljes erőből leszakított egy darabot a ruhájából. És mikor seggre ült, böfögött egy nagyot.
Magduska Edéhez sietett, átölelte, és közben a fülébe súgott.
– Szabaduljunk meg tőle, ez a fickó nem egy életbiztosítás!
– Ugyan – tolta el magától kedvesét – csak segíteni akar!
Ami végül is, lássuk be, igaz volt.
– Na, akkor dobjuk csak arrébb ezt a kis hasábot! – próbálta lelkesíteni a társaságot a fiaskó után Pampalini.
Ötszöri próbálkozásra, némi erjesztett gáz gyorsító hatásának köszönhetően, felszabadították az utat.
Visszaültek az autóba, és folytatták útjukat.
– Biztos, hogy erre kell menni? – próbálkozott még egyszer István.
– Persze, persze, mondom, hogy erre szoktunk járni.
– És a fát is arrébb szokták tenni?
– Ugyan, semmiség az egész, nem kell úgy felfújni, menjünk, csak menjünk. Nem lesz semmi baj.
És mentek. Alig két kilométer után egy gázlóhoz értek. A patak sebes volt az elmúlt napok heves olvadása és csapadéka miatt. István lefékezett.
– Na, mi van, mért álltunk meg? – csodálkozott Pampalini.
– Ember, itt mi nem tudunk átmenni!
– Szamárság, mink mindig erre járunk! Ne gyerekeskedjen, menjen! – váltott kedvesből határozottra Pampalini.
István még szíve szerint tiltakozott volna, de Pampalini a térdére csapott, és ettől reflexszerűen a gázra lépett. A kocsi megindult. Az első negyven centit még egész jól vette, és ha megmarad a kezdő lelkesedés, bizonyára teljesíti is az etapot, ám István elborzadván cselekedetétől pont a patak közepén állt meg, és sajnos az erős sodrás már mozdította is az autót. István pánikolt, ám Pampalini egy határozott „asztarohadúristeniitavilágnakte” felkiáltással az ölébe hajolt és teljes erejéből a gázpedálra tenyerelt.
István az ölére meredt. Ede az Istvánra meredt. Ödön Pampalinire meredt. Magduska a kormányra meredt. Neki volt igaza. A kormányt nem fogta senki.
Az autó átugratott a gázlón, majd nagy lendülettel egyenesen egy nagy tölgy felé tartott. Magduska felsikított.
Nem komplikálta túl a dolgokat, csak annyit közölt, hogy jön a fa, de mindez annyira megdöbbentette a Magduska lélektanban járatlan Pampalinit, hogy előbújt István lábai közül és kioktató hangnemben előadta a kizárólag városiaknak szóló oktatóanyagot, miszerint a fák nem közlekednek, csak állnak. Ezen idő alatt István is magához tért, és realizálta a veszélyt, majd egy gyors kormánymanőverrel elkerülte az ütközést, miközben Pampalini hangja beszivárgott a dobhártyáján.
– A fák mozgásképtelenek, de csak a mi emberi mércénkkel mérve. Nagyon sokat mozognak, de valós helyváltoztatást, …...... a hogy is mondjam Magácskának, hogy megértse, …..szóval nem mennek arrébb, és eztet úgy kell érteni, hogy a fa nem jön. Náha úgy tűnik, hogy jön, pedig csak a pesektíva, …..... a tuggya a ….......tévedés, hogy jövés, pedig az nem jön, hanem mink megyünk, de a mi pesektívánkbúl úgy tűnne, mintha, pedig áááááááá.
Az áááááááá-ra végre az autó is megállt. István kiszállt és körbenézte. Az előző nap oly gondosan megtakarított autó úgy nézett ki, mint a vásározós Volga a sztyeppe közepén, eső után. Rettenetesen sáros lett.
István meglehetősen rossz hangulatban ült vissza az autóba.
Pampalini persze kedélyeskedett egy kört.
– Láttya, láttya nem kell itten aggódni, mink is mindig erre járunk. Megy ez simán maguknak is.
– Jó, akkor most merre? – morgott rá István.
– Csak amerre eddig........előre, amerre mink is mindig járunk.
Amerre ők mindig jártak, meglehetően idegtépő útvonal volt. A fiúk már komolyan kezdtek aggódni, hogy vagy ők túl beszariak az erdei utakhoz, vagy nem megfelelő a vezetéstechnikai ismeretük, mert még kétszer kellett gázlón áthajtani, és még háromszor csúsztak meg az úton.
– Á, ez semmiség, mink mindig erre járunk – nyugtatgatta a társaságot folyamatosan Pampalini.
– De biztos, hogy erre??? – kardoskodott Ödön.
– Biztos, biztos, csak nem ilyen kicsike kocsival szoktunk mink jönni!
Na erre a férfiak egy emberként tették fel a kérdést, hogy de hát mivel járnak maguk, és jött az obligát válasz, hogy hát az Uazzal.
István megint a fékbe taposott.
– Ember, maga azon az útvonalon vezet minket végig, ahol Uazzal szoktak járni?! Az összkerékhajtású, meg erdőbe, terepre való járgány! Amiben mi ülünk az NEM UAZ!!!
Az utolsó két szót már üvöltötte. Pampalinit nem hatotta meg, csak kedélyesen mondta maga elé:
– Ugyan, semmiség, mink is mindig erre járunk, gyerünk csak, gyerünk!
Végül nagy kínlódások árán végre eljutottak egy útnak kinéző földsávra, ami a rajta haladáskor már egész aszfaltos érzést nyújtott.
– Megjöttünk! – lelkesítette a csapatot Pampalini.
Leparkoltak egy furcsa épületegyüttes előtt. Pampalini kiszállt, és "mindjárt visszajövök" felkiáltással egy szempillantás alatt eltűnt a szemük elől.
Vártak. Sokáig és türelmesen, de Pamplini fél óra elteltével sem akart előkeveredni, ezért úgy döntöttek, megkeresik.
Három épület rejtőzött egymás mellett a fák árnyékában. Egy kétszintes, pisztáciazöld beütésű nagyobb, egy alacsonyabb, melynek csak az ereszcsatornája látszott ki a kerítéstől, és egy harmadik, mely kicsit távolabb volt, és ahová az úton lehetett csak eljutni.
Ez utóbbi lehetőségét, mármint, hogy Pamaplini ott rejtőzik, elvetették, mert azt mindenképp látniuk kellett volna, ha oda somfordál.
Közös döntés alapján Ödön a nagy ház ajtaja elé állt, és bekopogott.
Folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése