Ég és föld urai II.

Várt egy darabig, de nem történt semmi, így aztán Ödön kopogott még egyszer. Meg még várt egy kicsit. Nem történt semmi. Eközben a többiek a másik épületet próbálták feltérképezni gyakorlatilag teljesen sikertelenül, mert az épület tervezője minden bizonnyal korábban erődépítésben szerzett nagyon komoly gyakorlatot.

Kevesebb, mint öt perc alatt már mindhárman ott tolongtak Ödön háta mögött, és vártak türelmesen, mert Ödön is várt türelmesen.

Még kétszer kopogtak együtt. Végül István megtudakolta, hogy mégis miért állnak olyan elszántan az ajtó előtt.
– Mert érzem, hogy itt van valaki – felelte egyszerűen Ödön.
– Úgy érted, hogy harmadik érzékeddel fogod egy másik humanoid jelét?
– Úgy értem, valaki hagymát dinsztelt és most dobott rá babérlevelet, paprikát, paradicsomot és némi zöldséget.
– És ezt te itt, a csukott ajtó rossz oldaláról megmondod? – húzta fel szemöldökét Ede.

Felsőbbrendűségének biztos tudatában csak annyit válaszolt a válla fölött:
– Igen, van benne vagy húsz év gyakorlatom. Mást se szagoltam minden este, csak a különböző menüket. ÉN ÉRTEM A SZAKMÁM, nem úgy mint mások! – és már fordult is az ajtó elé, és nem mozdult, mint egy jól idomított vizsla.

Még álltak volna egy darabig, de egyszer csak Magduska előre dőlt, lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót.

A férfiak egymásra néztek. Ez egyikőjüknek sem jutott eszébe.

Szép sorban bevonultak. Bent elég sötét volt. Halkan szólt a csikidám.
– LGT – szólalt meg lekicsinylő hangnemben Ede.
– Ez ugyan nem, ez R-Go, nem hallod a háttérben, ahogy a gidák nyomják a csikidámot? – javította ki István, és már énekelte is halkan:

Mit szólsz, milyen az élet
Az fontos, az fontos, az a fontos, hogy élek.
Pardon, ha rosszat mondok,
Csak a fejem, csak a fejem, csak a fejem ... kongott.
Je – je, je – jeje, jeje – jejeje – je.
Je – je, je – jeje, jeje – jejeje – je.

Mindannyian István felé fordultak. Döbbenten. A fene se gondolta volna róla, hogy kívülről fújja a csikidámot.

Magduska gyakorlatias nő lévén – és mert már egyszer végigszenvedett egy rettenetes nagytakarítást – alaposan körülnézett. A bejárattól pár lépés távolságra hatszemélyes boxok voltak kialakítva, három oldalon. A két ablak felőli oldalon három-három, a rövidebbik oldalon kettő, azzal szemben pedig egy termetes bárpult, mely benyúlt egészen a terem közepéig. Elég sötét volt benn, köszönhetően az épületet körülvevő hatalmas fáknak, így Magduska csak annyit tudott megállapítani, hogy nem ez a legtisztább vendéglátóhely, amit életében látott, és lássuk be, ez valóban így volt.

A bejárat melletti ablakokon valaha fehérnek gyártott, mára már eléggé beszürkült csipkefüggönyök zárták ki az egyébként is kevéske fényt. Az ablak és a függöny között évszázados, már megszilárdult pókhálóban, négy-öt pók és tucatnyi egyéb, valaha röpképes élőlény teteme várt a lassú elporladásra. Erre a meglehetősen dohos levegő miatt nagyon kevés volt az esélyük.

Magduska enyhe undorral fordult el.

A bárpulton poharak sokasága várakozott bevetésre, bár jobban megnézve, inkább arra várhattak, hogy a szerelő végre beépítse a mosogatógépet, és nyolcvan fokon végre megtisztuljanak.

Magduska megérezte, hogy bár ő maga sem egy házitündér, az itt élő ember avagy emberek még az ő legrosszabb lelkiállapotát is alulmúlják.

Tekintetével továbbhaladt a rövidebbik oldal irányában, majd megakadt egy nyugodt és nagyon enyhe mosollyal tarkított arcon. Az arc őt nézte. Nem szólt, csak kedvesen mosolygott és várt. Magduska rádöbbent, hogy egy ismeretlennel méregetik egymást, így reflexből felsikított.

Mindenki ránézett, és végre az idegen is megszólalt.
– Elnézését kell kérnem, ha udvariatlanul megijesztettem. – és ezzel bocsánatkérően megbillentette fejét.

Egy talpig úriember állt előttük. És ez már a csokornyakkendőjéből is azonnal látható lett volna.

Elcsodálkoztak a négyek. Nem sűrűn látni az erdő közepén csokornyakkendős úriembert. Mintha Vanek úr elevenedett volna meg. Fekete nadrágot viselt, hozzá fehér zoknit és fekete lakkcipőt. Hosszúujjú ingére szürke mellényt vett fel, melyhez sötétzöld csokornyakkendőt kötött. Mondjuk jobban illett volna hozzá egy darab Vizi E. Szilveszter kollekciójából.

Szürkés haját korosodó férfi módjára elkoptatta a feje tetején, így az alsóbb régiókban megmaradtakat kellően hosszúra hagyta, hogy mindenki láthassa, volt itt, csak elfogyott. Arca barátságos, nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség látszatát nyújtotta, szürke szemét jól kiemelte a mellény.

Állt és várt. Nem érzete szükségét, hogy holmi kérdésekkel zavarja a frissen érkezett kompánia lelki békéjét.

A kompánia is állt és várt, mert nem akarták holmi kérdésekkel megzavarni ezt a pár perces úri varázslatot.

Aztán végül Vanek úr megmozdult, és mosolygó fejét enyhén balra biccentette.
– Talán meg szeretnék tekinteni a szobákat?

A kérdés okán felvetett zavarukban, kiesett a szájukon egy persze, de közben csak néztek nagyon egymásra.

Vanek úr egyenes háttal és kimért léptekkel ment előttük, miközben a nevezetességeket sorolta:
– Ez volt itt az étkező, de ezt már bizonyára Önök is tudják. Itt szolgáljuk fel a reggelit, kérés esetén az ebédet és vacsorát. Rugalmasak vagyunk, ha kellően informálnak igényeikről.
– Sokan dolgoznak itt? – érdeklődött szakmai ártalomból Ödön.
– Csak én – mosolygott vissza úriemberesen Vanek. – Ez itt a társalgónk, a kandallóba azonnal be tudunk gyújtani, ez esetben a kandalló kéménye fűti a lépcsőfeljárót. Összesen nyolc szobánk van, mindegyik fürdőszobával és egyedi hangulattal felszerelve. Nincs két egyforma szoba – kuncogott magában – és mivel jelenleg nincs sok vendégünk, választhatnak kedvükre. – és ezzel a negyedik lépcsőfokról visszanézett a társaságra, hogy lássa, értékelik-e kellően ezen irányú lehetőségeiket.

A négyek közül egyedül Magduska volt még delíriumos állapotban, és nézte kitartóan Vanek urat, így nevezett akár úgy is vehette, hogy nagyra értékelik felajánlását.

A felső szintre érve a társaság megdöbbent. A hosszú folyosón sorakozó ajtók mindegyike tükörrel volt bevonva.

Vanek úr termetes kulcscsomót vett elő zsebéből, és kinyitotta az első ajtót. Belépett.
– Ez itt a Marilyn szobánk. – mutatott körbe egy tulajdonos büszkeségével.

A négyek körülnéztek, és nem akartak hinni a szemüknek. Mindannyian úgy érezték, hogy visszaestek az időben, és a középiskolai kézműves foglalkozás órán vannak, ahol egy hete megkapták a feladatot, hogy fessék át a nagymama bútorát, és mivel mindenki a lehető legkevesebb időt fordította a feladatra, csak lekenték vastag ecsettel az éppen kezük ügyébe akadó festékkel a kilátszó részeket. És ez lett belőle. Egy tizenéves gyerek gyatra munkája.

Az ajtó melletti szekrény osztott ajtaja három színben pompázott. Sárga, hupirózsaszín és fehér. Ez önmagában megállta volna helyét egy hároméves színmániás kislány szobájában, de a fehér-rózsaszín csíkos tapéta mellett meglehetősen furcsa látványt adott. A falon a hetvenes évek visszafogottabbak közé tartozó, erotikusnak kikiáltott kép függött. Arany keretben. Mert az passzol a sárga szekrényajtóelemhez.

Vanek úr büszkén hordozta végig tekintetét az eklektikus szobán.

Az ágyak valaha egy törpe birtokában lehettek, mert mai szemmel nézve rövidek és alacsonyak is voltak, bár lehet, hogy egy gyerektábor leselejtezésén szerezték jó áron. Összesen három ágy volt a szobában harmonikusan elrendezve. Az ágyak meg voltak vetve, az ágynemű harmonizált a falak fehér-rózsaszín leosztásával, és szintén fehér-rózsaszín csíkosak voltak. Az kutyaól ablakból a parkolóban várakozó autójukat látták.

Vanek úr várt, és igyekezett úgy tenni, mint aki már megszokta az elismerő szavak áradatát.
– Nagyon hangulatos – préselte ki magából nagy nehezen Magduska.
– Akkor mehetünk tovább a következőbe? – és már ment is előre, mielőtt komoly tiltakozást nyújthattak volna be.

A következő szoba kék-fehér színben pompázott. A szekrényt a bukott tanulók festették halvány kékre, a falon arany keretben néger férfi járt a fehér lenge ruhás nő kedvében, és a bútort itt is a törpéknek készítették. Az ágynemű kék-fehér csíkos.

Vanek úr megjegyzésre sem várva emelt fővel nézett ki az ablakon, szája sarkában laza mosoly bujkált. Talán a kép tetszett neki. Talán csak a kép.
– Nos – fordult a négyekhez – akkor hány éjszakára maradnak?

Ekkor végre magukhoz tértek, és Ede, mint rangidős elmondta, jövetelük valódi okát. Kicsit hosszúra nyúlt, és kellemetlen volt, hogy szemmagasságban az a fránya kép volt, de azért összeszedettre sikerült a történet.
– És most a vadászt keressük, mert szőrén szálán eltűnt.

Érdekes az ember lélektana. Adott négy ember, aki sártengeren, halálfélelmen át kering egy részeg vadásszal, és mikor a lehetőség előáll, hogy egy független, szolid úriembertől valós útbaigazítást kérjenek, mert hiszen közlekedési eszközük van, amivel messzi mehetnek, ezt nem teszik, sőt, mindez eszükbe sem jut, csak keresik problémájuk okozóját. Így aztán Vanek úr kissé csalódottan lekísérte őket az ajtóhoz, a legtávolabbi épület felé mutatott és megadta az utasítást is, miszerint a hátsó ajtó van nyitva, és kinyitotta előttük az ajtót.
– Szeretettel visszavárom Önöket egyszer, ha erre van kedvük kirándulni. Nagyon szép ez az erdő, az egyik legszebb! – és ezzel az úriember visszavonult.

Ég és föld urai

Pampalinivel együtt visszasétáltak az autóhoz. Az enyhén ittas vadász megállás nélkül szövegelt, csak úgy dőlt belőle a kéretlen magyarázat.
– Persze, tuggyuk mink, jók ezek a masinák, de ín mondom...... pedig már megéltem egy s mást, nekem elhihetik, ha mondom, hogy az erdőben a legjobb. Mindenki asztat monnya, hogy minden út Rómába vezet, de fenék........ezek itt mind, mind, és én mondom, higgyék el, hogy mind Kemencébe vezet. Mindegy merre indulunk, úgyis oda lyukadunk. Azér se kell ilyen drága dolgokra költeni, mer' csak a baj van velük.

Közben beültek az autóba. Magduska a hátsó traktusba kényszerült Ödön és Ede közé, mert Pampalini automatikusan az anyósülésbe telepedett.
– Akkor most mégis merre? – érdeklődött csendesen István.
– Mindegy, minden út Kemencébe vezet – kedélyeskedett Pampalini, aki még mindig elmulasztotta a bemutatkozás aprócska ceremóniájának szerét ejteni. De végülis nem hiányzott olyan nagyon a neve, mivel nem nagyon engedett mást szóhoz jutni.

István nagy bizonytalanságában meghagyatva nem tudta, mit is tegyen, de úgy döntött magában, hogyha az autó már abban az irányban áll, akkor arra mennek tovább.
– Erre jó lesz? – próbálkozott azért még be Pampalininél.
– Csak amennyire a többi felé is – jött a lehetetlen felelet. – Minden út jó, ez is nagyon jó, itten az erdőben, én mondom, minden út egy helyre vezet. Néha kanyarog, néha eltér, de aztán csak oda lyukad ki mindenki.
– De ez egy kicsit rosszabbul néz ki, mint a többi út, nem? – aggályoskodott Magduska.
– Ááááá, szamárság, mindig ezen járunk!!! – hűtötte le az aggodalmaskodó felhangokat Pampalini.

Ám épp csak befejezte a mondatot, amikor egy kidőlt fa állta útjukat.
– Szóval mindig???? – nézett rá meglehetősen csúnyán István.
– Na, nem mondja már ember, hogy az erdőben meglepi, hogy vannak fák! – viccelődött Pampalini – ez csak egy kis semmiség, pitty-putty elintézzük.
– ELINTÉZZÜK??? – hordult fel a hátsó taktus.
– Hogyne, ez csak egy kidőlt fa......... biztos reggel dőlt ki, csak egy kicsit odébb taszajtjuk, és már megyünk is tovább.

Kiszálltak. Magduskának nem nagyon füllött a foga ehhez az egészhez, de Pampalini elég egyértelmű jelét adta elgondolásának.
– Magácska fogja majd a csúcsa felől, mert ott a könnyebb, mink meg a fiúkkal, majd egyszerre meghórukkoljuk. Ravasz egy asszonyságnak nézem innen, jobb is, ha azon a vígin lesz......... erdőbe megy három fickóval is.........hehehhe......micsoda nő, mi???

Azzal mindenki elfoglalta a neki kijelölt helyet. Magduska a fa végonyabbik végéhez ment, a fiúk meg az ellenkező oldalra.
– Na amikor asztat monnom, hogy hóóóóó-rukkkk, akkor mindenki egyszerre megemeli!

Mindenki megölelte egy szimpatikusnak tűnő darabon a fát, és felkészültek az emelésre.
– Hóóóóóóóóóó-rukkkkk!

És ezzel, nagy valószínűség szerint a nagy erőlködés miatt, nagyot pukkant Pampalini.

A szag letaglózó volt. Ha még lett is volna bennük kellő erő a mutatványhoz, ezzel az is elszállt.

Pampalini csak úgy mosolyogva eldörmögte, hogy:
– No nézd csak, biztos a reggeli körte........
– Igen …........ – próbálta menteni a helyzetet Magduska – a friss körte szokott ilyet okozni.

Pampalini bambán nézett. Volt már vagy negyven éve is annak, hogy utoljára friss körtét evett, azt is csak anyuka miatt.
– Na, akkor ugyanígy, csak ügyesebben! – adta a ki a parancsot.

Erre mindenki egy lépéssel arrébb ment, a fene se tudta, hogy érti ezt a vadász!

Megmarkolták a fát, és amikor elhangzott a jelszó, nagy erőlködés közepette megmozdították. Ede kénytelen volt figyelmét megosztani. Egyrészt figyelnie kellett, hogy ha a vadász megint elsül, kellő távolságba tudjon ugrani, másrészt rossz helyen fogta a fát. És ennek meg is lett az eredménye. Mert miután kicsit megmozdították, együttes erővel az Edére ejtették, aki bár nem sérült meg, tökéletesen mozgásképtelen lett.

Pampalini levette zöld kacsatollas kalapját, és megvakarta kopaszodó fejét.
– Magukkal városi ficsúrokkal az a baj, hogy nem tuggyák jó végiről megfogni a munkát!

Ede kikérte magának a városi ficsúr megbélyegzést. Kapott ő már elég bélyeget, nehogy már egy részeg Pampalini minősítse itt őt.
– Megtenné, hogy ahelyett, hogy engem sérteget, megpróbálnak kiszabadítani innen?
– Jó van, jó van. Nem kell minnyán idegeskedni! Előbb megnézzük............ – és ezzel Pampalini gyakorlatilag befeküdt Ede mellé.
– ........ ahogy itten elnézem, könnyen ki tuggyuk húzni, mer' nincs a fa alá szorulva. Nyomja valahol a fa?
– Nem.
– Na akkor megkérem a kocatársakat, gyűjjenek mellém, és szépen a kezinél fogva majd kihúzzuk a csávából.

Bár Ede tiltakozást szeretett volna benyújtani, helyzetéből adódóan inkább csöndben maradt.

Egyik kezét megragadta Ödön, másikat István, Pampalini meg a háta mögül a hóna alá nyúlt, és megmarkolta mellkasán a ruhát.
– Na, akkor háromra. Eeeegy-keeeeetttttő-három.

Ezzel megemelték, és egyszerre húzták. Ede megmozdult, Pamaplini elesett, és magára rántotta Edét, csakhogy Edét tartotta a két jó barát, így végül teljes erőből leszakított egy darabot a ruhájából. És mikor seggre ült, böfögött egy nagyot.

Magduska Edéhez sietett, átölelte, és közben a fülébe súgott.
– Szabaduljunk meg tőle, ez a fickó nem egy életbiztosítás!
– Ugyan – tolta el magától kedvesét – csak segíteni akar!

Ami végül is, lássuk be, igaz volt.
– Na, akkor dobjuk csak arrébb ezt a kis hasábot! – próbálta lelkesíteni a társaságot a fiaskó után Pampalini.

Ötszöri próbálkozásra, némi erjesztett gáz gyorsító hatásának köszönhetően, felszabadították az utat.

Visszaültek az autóba, és folytatták útjukat.
– Biztos, hogy erre kell menni? – próbálkozott még egyszer István.
– Persze, persze, mondom, hogy erre szoktunk járni.
– És a fát is arrébb szokták tenni?
– Ugyan, semmiség az egész, nem kell úgy felfújni, menjünk, csak menjünk. Nem lesz semmi baj.

És mentek. Alig két kilométer után egy gázlóhoz értek. A patak sebes volt az elmúlt napok heves olvadása és csapadéka miatt. István lefékezett.
– Na, mi van, mért álltunk meg? – csodálkozott Pampalini.
– Ember, itt mi nem tudunk átmenni!
– Szamárság, mink mindig erre járunk! Ne gyerekeskedjen, menjen! – váltott kedvesből határozottra Pampalini.

István még szíve szerint tiltakozott volna, de Pampalini a térdére csapott, és ettől reflexszerűen a gázra lépett. A kocsi megindult. Az első negyven centit még egész jól vette, és ha megmarad a kezdő lelkesedés, bizonyára teljesíti is az etapot, ám István elborzadván cselekedetétől pont a patak közepén állt meg, és sajnos az erős sodrás már mozdította is az autót. István pánikolt, ám Pampalini egy határozott „asztarohadúristeniitavilágnakte” felkiáltással az ölébe hajolt és teljes erejéből a gázpedálra tenyerelt.

István az ölére meredt. Ede az Istvánra meredt. Ödön Pampalinire meredt. Magduska a kormányra meredt. Neki volt igaza. A kormányt nem fogta senki.

Az autó átugratott a gázlón, majd nagy lendülettel egyenesen egy nagy tölgy felé tartott. Magduska felsikított.

Nem komplikálta túl a dolgokat, csak annyit közölt, hogy jön a fa, de mindez annyira megdöbbentette a Magduska lélektanban járatlan Pampalinit, hogy előbújt István lábai közül és kioktató hangnemben előadta a kizárólag városiaknak szóló oktatóanyagot, miszerint a fák nem közlekednek, csak állnak. Ezen idő alatt István is magához tért, és realizálta a veszélyt, majd egy gyors kormánymanőverrel elkerülte az ütközést, miközben Pampalini hangja beszivárgott a dobhártyáján.
– A fák mozgásképtelenek, de csak a mi emberi mércénkkel mérve. Nagyon sokat mozognak, de valós helyváltoztatást, …...... a hogy is mondjam Magácskának, hogy megértse, …..szóval nem mennek arrébb, és eztet úgy kell érteni, hogy a fa nem jön. Náha úgy tűnik, hogy jön, pedig csak a pesektíva, …..... a tuggya a ….......tévedés, hogy jövés, pedig az nem jön, hanem mink megyünk, de a mi pesektívánkbúl úgy tűnne, mintha, pedig áááááááá.

Az áááááááá-ra végre az autó is megállt. István kiszállt és körbenézte. Az előző nap oly gondosan megtakarított autó úgy nézett ki, mint a vásározós Volga a sztyeppe közepén, eső után. Rettenetesen sáros lett.

István meglehetősen rossz hangulatban ült vissza az autóba.

Pampalini persze kedélyeskedett egy kört.
– Láttya, láttya nem kell itten aggódni, mink is mindig erre járunk. Megy ez simán maguknak is.
– Jó, akkor most merre? – morgott rá István.
– Csak amerre eddig........előre, amerre mink is mindig járunk.

Amerre ők mindig jártak, meglehetően idegtépő útvonal volt. A fiúk már komolyan kezdtek aggódni, hogy vagy ők túl beszariak az erdei utakhoz, vagy nem megfelelő a vezetéstechnikai ismeretük, mert még kétszer kellett gázlón áthajtani, és még háromszor csúsztak meg az úton.
– Á, ez semmiség, mink mindig erre járunk – nyugtatgatta a társaságot folyamatosan Pampalini.
– De biztos, hogy erre??? – kardoskodott Ödön.
– Biztos, biztos, csak nem ilyen kicsike kocsival szoktunk mink jönni!

Na erre a férfiak egy emberként tették fel a kérdést, hogy de hát mivel járnak maguk, és jött az obligát válasz, hogy hát az Uazzal.

István megint a fékbe taposott.
– Ember, maga azon az útvonalon vezet minket végig, ahol Uazzal szoktak járni?! Az összkerékhajtású, meg erdőbe, terepre való járgány! Amiben mi ülünk az NEM UAZ!!!

Az utolsó két szót már üvöltötte. Pampalinit nem hatotta meg, csak kedélyesen mondta maga elé:
– Ugyan, semmiség, mink is mindig erre járunk, gyerünk csak, gyerünk!

Végül nagy kínlódások árán végre eljutottak egy útnak kinéző földsávra, ami a rajta haladáskor már egész aszfaltos érzést nyújtott.
– Megjöttünk! – lelkesítette a csapatot Pampalini.

Leparkoltak egy furcsa épületegyüttes előtt. Pampalini kiszállt, és "mindjárt visszajövök" felkiáltással egy szempillantás alatt eltűnt a szemük elől.

Vártak. Sokáig és türelmesen, de Pamplini fél óra elteltével sem akart előkeveredni, ezért úgy döntöttek, megkeresik.

Három épület rejtőzött egymás mellett a fák árnyékában. Egy kétszintes, pisztáciazöld beütésű nagyobb, egy alacsonyabb, melynek csak az ereszcsatornája látszott ki a kerítéstől, és egy harmadik, mely kicsit távolabb volt, és ahová az úton lehetett csak eljutni.

Ez utóbbi lehetőségét, mármint, hogy Pamaplini ott rejtőzik, elvetették, mert azt mindenképp látniuk kellett volna, ha oda somfordál.

Közös döntés alapján Ödön a nagy ház ajtaja elé állt, és bekopogott.

Folyt. köv.