A pusztítás

Amikor felkelt és kinyitotta a szemét, nem igazán tudta megmondani, hogy hol is van. Lapos pillantásokkal körülnézett. Az elmúlt napok eseményei gyanakvást ültettek el benne. De azt azért sejtette, egy fogda nem igazán így nézne ki. A panoráma a következőkből állt: egy feldíszített karácsonyfa, egy rénszarvasos lámpasor az ablakon, rend és tisztaság mindenütt.

– Tutira nem otthon vagyok – mondta ki hangosan, majd beugrott, hogy EDE. Na meg a gyerekek. És még jobban elámult a szerencse sodrásán: talált egy férfit, aki szereti, megmentette a biztos börtöntől, ért a fürdőszobaszereléshez, legalábbis tudta, hogy nem lehet azonnal megcsinálni, és kedveli a gyerekeket. Walt Disney sem rajzolt sok ilyet, az biztos. Ezért úgy döntött, hogy meglovagolva a szerencséjét, és mert tényleg szerelmes, nem fog a zárakhoz nyúlni, engedi majd Edét ajtókat nyitogatni, és most felkel, megágyaz és megkeresi a félisten férfit.

Az első ponttal hamar végzett, a második is könnyen ment, de Edét sehol sem találta. Volt viszont egy cetli az asztalon, gondosan a szegfűszeges narancsoknak támasztva: „Drágám, sajnos én sem készültem fel kellően az ünnepekre, és nincs megfelelő reggelinek való itthon. Megyek, és addig nem jövök, míg neked királyi lakomát nem tudok nyújtani! Ha elég ügyes vagyok, fel sem ébredsz addig! Edéd”

Az utolsó szótól megijedt, mert úgy olvasta: Ebéd, és félt, hogy mit fog ő addig itt egyedül csinálni. Még idejében rájött, hogy micsoda csacskaságot csinált, és boldogan előkészítette az asztalt az ünnepi reggelihez. Épp elkészült, amikor csöngettek.

Boldogan szökkent az ajtóhoz, és mosolyogva kezdte, hogy:
– Elkéstél........ – de befejezni már nem tudta. Az ajtóban egy nyúzott arcú, harmincas évei közepén járó nő állt, három gyerekkel felvértezve.

Meglepődtek mind a ketten. A nő hátradőlt, és megnézte a csengőn a nevet. Minden rendben volt vele, Erős Ede szerepelt ott. A nő felhúzta a szemöldökét, és barátságos hangon azt kérdezte:
– Csak nem a Magduskához van szerencsénk? Micsoda öröm, az Ede már annyit mesélt Önről! Ede itthon van?
– Magduska vagyok, igen, nagyon örvendek. Nincs itthon, leszaladt a boltba reggeliért. Talán ha tíz perc múlva visszajönnek, addigra biztosan hazaér! – igyekezett nagyon barátságosan elutasító lenni.

De a nő sajnos résen volt, és azonnal beterelte a gyerekeket az ajtón.
– Ne haragudjon, de vészhelyzet van. A férjem nagyon rosszul van, be kell vinnem az ügyeletre, azt reméltem, hogy Ede elvállalja a gyerekeket. Megtenné, hogy vigyáz rájuk, míg Ede hazaér? Nem lesz velük semmi baj, sokszor voltak már itt, ismerik a helyet, nem lesz gond, hogy Önt nem ismerik!

És mielőtt Magduska azt mondhatta volna, hogy hibás kettős könyvvitel, már csókot is nyomott a gyerekek fejére, és felrohant a lépcsőn. Az ajtó bezárult. Ott állt a három gyerek és gyanúsan méregette Magduskát. Senki nem szólt egy szót sem. Magduska nyelt egy nagyot. Nem tudta – honnan is tudhatta volna – mekkora erő lakozik két kisfiúban és egy kislányban. A közelében sohasem volt kisgyerek, és ez nem volt véletlen. Ha egy régi barátnője gyermekáldásról számolt be, többé elfelejtette meglátogatni, látszólag. Valójában nagyon is tudatosan. Így aztán nem volt honnan gyakorlatot szereznie, mert ha legalább öt percet eltöltött volna gyerektársaságban, tudta volna, ezzel az apró, mondhatni semmi kis mozzanattal elindítja a lavinát. Mert a gyerekek két dolgot tudnak azonnal, ránézésre megítélni a legjobban ezen a világon: egy felnőttől kell-e tartani, avagy nem.

A tekintély egy olyan dolog, ami sugározhat is az emberről. Az íróasztala mögött, revízió közben bizonyos, hogy Magduska árasztja magából a tekintély légkörét, de itt azt jelentette, én vagyok a kisegér, ti meg a macskák. És a három gyerek élve istenadta tehetségükkel, módszeresen kezdte lezúzni a lakást.

A harc azzal kezdődött, hogy Dénes – a legkisebb – felmászott a frissen bevetett ágy közepére. Testvérei látszólag azért másztak utána, hogy lehozzák, holott ez egy korábban már jól begyakorolt koreográfia szerint lejátszódó csel volt. Mert amint mindhárman az ágy közepén voltak, őrült tombolásba kezdtek. A rugók nyikorogtak, az ágy recsegett, és a három rosszposztó teljes erőből ugrált. Pár perc után kiderült, hogy nagyobb buli úgy ugrálni, hogy közben párnacsatát vívnak, mert a nagy visítozás közepette simán lehet úgy tenni, mintha meg sem hallanák Magduska „na de kedveseim, ezt igazán nem kellene” szövegét. Pedig hallották, és tudták, hogy mi a helyzet, csak éppen nem volt meg az a nüansznyi kis semmiség, amitől egy gyerek szót fogad.
– De igazán gyerekek, tönkremegy az ágy, nem lehet majd rajta aludni – fogta könyörgőre Magduska. Maga lepődött meg a legjobban, mikor erre a gyerekek szó nélkül kivonultak a szobából, sőt Ágika kézen fogva vezette Dénest.

Amatőr elgondolás volt valóban. De az ítélkezzen Magduska fölött, akinél még nem tekertek idegen gyerekek a vécébe egy teljes guriga toalettpapírt. Magduskának fogalma sem volt, hogy Peti ártatlan kijelentése, miszerint pisilni kell, majd hogy mindhárman elvonultak, majd a nagy csend jelentőséggel bír. Szent meggyőződése volt, hogy ad egy, Ede mindjárt befut. Ad kettő, a gyerekek szépen megpisiltetik egymást. És ebben a bódulatban eltelt tizenöt perc. Ekkor már Magduskában is ébredezni kezdett valami elgondolásféle a gyerekek fürdőszobahasználatát illetően. De a valóságra nem számított.

Benyitva a fürdőszobába Nagaszaki sokat látott atomtámadás utáni fényképe ugrott be lelki szemei elé.

Dénes toalettpapírba csomagolva ült a fürdőkád közepén, körbe rajta valaki samponból és tusfürdőből tűzrakást imitált egész szépen kivitelezve. Szintén ismeretlen elkövető a tükörre kente a folyékony szappanadagoló teljes tartalmát, majd az elkent trutyiba lefegyverző módon egy szmájlit rajzolt. A mosdókagyló szélén szép hosszú kígyóban volt kinyomva a borotvakrém. Már ami megmaradt belőle, mert java része Peti arcán tündökölt. A vécécsészéből meglehetősen egészségtelen szögben kiállt a kefe vége, kecsesen rá volt húzva két teljes guriga vécépapír, amiből az egyik már teljesen elázott. Az egész kompozícióra Ágika tette fel a koronát, ugyanis a zuhanyfüggönyt palástként a vállára terítette, fejére Ede zuhanysapkáját tette, és éppen hangosan kimondta a halálos ítéletet a fürdőkádban üldögélő Dénesre.

Ebben a hihetetlen pillanatban Magduska megértette, hogy milyen nehéz a nők sorsa, és fel nem tudta fogni, hogy miért vannak nagycsaládok. Eggyel talán még ő is elbír, na de hárommal?! Ez kész öngyilkosság!

Az a furcsa dolog is megtörtént ugyanebben a hihetetlen pillanatban, hogy Magduska azt is meglátta, hogy mi az az egyetlen dolog, amit ha megtesz, a gyerekek leülnek a fenekükre és a lakás is egyben marad. Nem beszélve a törékeny önértékeléséről. Mesét kell mondani a gyerekeknek.
– Gyertek, leülünk a nappaliban, és mesélek nektek valamit! – igyekezett lelkesítő lenni. Meglepő módon a gyerekek ráharaptak az ötletre és csapot-papot hátrahagyva – Ágika azért zuhanyfüggönyben – kirohantak a nappaliba, és leültek szépen a kanapéra.

Magduska fejében vadul száguldoztak a gondolatok. Nagyon igyekezett magában egy mesét feleleveníteni. Minden bizonnyal a nagy igyekezet volt az oka, hogy egy sem jutott az eszébe. Utólag beismerte, hogy a Jancsi és Juliskát, vagy a Piroska és a farkast, sőt a Kismalac és a farkasokat is ismeri, csak akkor, olyan hirtelen nem ugrott be egyik sem.

A gyerekek őt nézték, ő meg a gyerekeket. A gyerekek vártak. Ő is. A gyerekek a mesére, ő meg az Edére. Egy perc után Ágika kedvesen megszólalt:
– Akkor mi most várjuk a mesét. Úgy kezdődjön, hogy egyszer volt, hol nem volt... jó?

Magduska belátta, hogy nincs mese, ki kell találnia egy saját sztorit. És belekezdett:
– Hát akkor elmesélem nektek a Szegénylegény és az Adócsaló Gazda meséjét!

A gyerekek összenéztek és megnyugodtak. Nem valami elcsépelt Csipkerózsikával fogják etetni őket.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény legény. – kezdett bele a homályos, de egyre tisztábban látott történetbe Magduska – Miután letelt a munkanélküli segélyen eltölthető ideje, elhatározta, hogy keres egy gazdát, akinél minimálbérért adókedvezményesen dolgozhat. Ment, mendegélt, míg hetedhét országon is túl, az üveghegyeken is túl találkozott egy vállalkozóval. Megszólította: Adjon Isten Bátyám! Munkát keresnék, ha megszánna.... minimálbérért, szakképzetlennek való munkája, csak akadna, ha szépen kérem.... És a gazda nagy örömmel fel is vette, mert a munkásai szakszervezetbe tömörültek és lebegtetett sztrájkkal fenyegetőztek, ha nem emel bért. De hát hogy is tehette volna. Két könyvelőt is alkalmazott, meg egy ügyvédet milliós honoráriumért, hogy úgy csűrjék-csavarják a pénzügyeket és a bevallást, hogy adót ne kelljen fizetni. Na a szegénylegény beállt dolgozni, és három esztendeig hűen szolgált. Mikor a három esztendő letelt, kérte a fizetségét, de a gonosz vállalkozó elsikkasztotta, és azt hazudta, hogy mind egy szálig befizette az Államkasszába Áfa meg adó címszóval. Hej, nekikeseredett a szegénylegény, és elhatározta, bizony kiszedi az ő keresetét az Államból, ha egyszer él is. Felment az Állam házába, ott megállt a kapuba' és felkiáltott: Egy életem, egy halálom, addig innen el nem megyek, míg a fizetségem meg nem kapom! Tanakodtak az Állam házában, hogy mit is kezdjenek ezzel a szegénylegénnyel, míg az APEH főigazgatónak eszébe jutott, hogy talán bizony ez a szerencsétlen egy adócsaló vállalkozó áldozata lett. Akkor elhatározták, hogy megsegítésére egy revizorral fogják visszaküldeni a vállalkozóhoz....

A gyerekek mindeközben tátott szájjal hallgatták. Ez volt a legkülönösebb mese, amit eddig hallottak. Éppen kimondta Magduska a revizor szót, amikor betoppant Ede és mozdulatlanná dermedve megállt az ajtóban:
– Ugye nem a 2010-es társasági adótörvényeket meséled nekik?

A gyerekek megismerve a hangot, egymást túlkiabálva kezdték mesélni, hogy a szegénylegény pont most kapott egy lovagot, aki majd segíteni fog a gonosz adócsaló vállalkozó ellen. Magduska szemét lesütve, szerényen mondta:
– Ugyan Ede, miket nem gondolsz!
– Na, akkor kinek van kedve reggelizni??? Hoztam sok-sok finomságot a boltból!

A gyerekek egymást túlharsogva hangoztatták, hogy milyen éhesek. Együtt békésen megreggeliztek. Miután elpakoltak, a gyerekek nyaggatni kezdték Magduskát, hogy fejezze be a mesét. Már éppen ráállt volna, mikor betoppantak a szülők, és hazavitték a siserehadat.
– Büszke vagyok rád, nagyszerűen viselkedtél a gyerekekkel, azt hiszem, kedvelnek téged! – ölelte magához Ede Magduskát.

És Magduska úgy döntött, nem beszél a fürdőszobáról. Most még nem.

Otthon, édes otthon

Nem volt szándékos, és össze sem beszéltek, egyszerűen csak a körülmények furcsa alakulása hozta úgy, hogy Ede hazakísérte Magduskát, és ha már ott volt, hát ott is maradt. Ne féljen szegényke, nagy trauma érte. És különben is, olyan jól érezték magukat együtt.

Útközben felmerült Magduskában, hogy mi lesz, ha szembetalálkozik a Kovács nénivel vagy a Házmesternével, de felesleges volt ezen görcsölni, a két bajkeverő a Kovács néninél elmélyülten macskázott éppen.
– Drágám, mondd van valami, ami segítene neked kicsit feloldódni ebből a sok feszültségből, ami ma ért téged? – kedveskedett Ede.

Magduska egy percig gondolkodott, majd azt mondta:
– Be akarok dőlni az ágyba, egy jó könyvvel.
– Rendben kedves, akkor én megágyazok, te pedig válaszd ki a könyvet. Egy italt?
– Köszönöm kedves, most nem. Különben sem vásároltam be rendesen............... – és ebben kicsit elszégyellte magát, mert eszébe jutott a kisfiú, aki megörült, hogy elrabolták. – Nincs itthon még ásványvíz se. Ne haragudj, majd a két ünnep között feltöltöm a készleteket. Köszönöm, hogy megágyazol. Megyek, rendbeszedem magam a fürdőben.

Bevonult a fürdőszobába. Levetkőzött, hogy letusoljon, de aztán meggondolta magát. Nem bajlódik most ilyesmivel. Megmossa a lábát és a fogát, aztán irány az ágy, határozta el. Levetkőzött. Az eltelt nap összes idegi megterhelése rátört, ezért a lábmosáshoz nem a fürdőkádat használta. Nem. Az túl egyszerű lett volna. Nem. Magduska ma bonyolult akart lenni. Ezért fogta és megengedte meleg vízzel a mosdót, nyomott bele két adagot a folyékony szappan adagolóból és nagy nyögések közepette feltornázta a lábát a mosdóig.

Magduska mindig is törődött magával. Nem engedte, hogy súlya túllépje a 66 kilós határt, és ez a 165 centis magasságához ideális is volt. Csak a mosdónak nem. Nem arra tervezték, hogy megtartson 66 kilót. Márpedig jelen helyzetben ez lett volna az ideális. Ugyanis a mosdó magasabban volt, mint amilyen magasra Magduska kényelmesen fel tudta emelni a lábát. Így viszont teljes súlyával a mosdóra nehezedett, ami bírta a terhelést. Úgy teljes húsz másodpercig. Aztán engedett a gravitációnak. És ha már így tett, hát szabadon engedte mindazokat az erőket, amik eddig gúzsba kötötték. Magduska megrettenten látta a lassított felvételt maga előtt: a falból kidől a mosdó, a falról egyenként leesnek a csempék, a zuhanó mosdókagyló után özönvíz kezdődik elárasztva az egész fürdőszobát. És mindez egy atomrobbanás hangjával párosult.

Ede, mint egy dúvad rántotta fel az ajtót. Szívszerelme ott állt a vízzel áztatott sitthalom közepén. Kezét tördelve, siralmas állapotban nézett az Edére:
– Én igazán nem tudom mi történt, de ígérd meg, hogy a Kovács néni nem fogja megtudni! Sem a rendőrség! Sem senki! Ígérd meg, hogy ez a mi titkunk maradt, még az Apus sem tudhatja meg!

Ede meglepetten állt és Magduskát nézte. Egy pillanat alatt meglátta, hogy egy rossz szó, és Magduskát többé nem látja. Sose viaskodj egy idegbeteg nővel, ha igazán szereted, tanította neki apja, és milyen igaza volt mert rettenetes indulat működött most a Magduskában. Ede szó nélkül hagyta, hogy a falból kiömlő víz és a sitthalom ellenére Magduska letérdepeltesse, majd maga is mellétérdeljen.
– Ede, most ünnepélyesen fogadjuk meg, hogy senkinek, de senkinek sem fogunk erről beszélni!
– Örömmel megteszem Magduska, de nem lehetne, hogy előbb elzárjuk a vizet? Félek az alattunk lakót is eláztatjuk a fogadalom alatt..........

De Magduska idegei pattanásig feszültek, nem érdekelte az alattuk lakó, csak a Kovács néni. Csak ő meg ne tudja. Feljelentené, az biztos. Igaz, Magduskának fogalma sem volt, hogy ugyan milyen indoknál fogva és hol lehetne őt azért feljelenteni, mert lezúzta a saját fürdőszobáját, de nem volt képes logikusan gondolkozni. Most nem.

Ede beletörődve a megváltoztathatatlanba, felvette ünnepélyes arcát. És szépen tagoltan mondta Magduska után:
– Én, Erős Ede, előtted fogadom, hogy közös titkunkat senkinek el nem árulom. Sem ébren, sem álmomban, sem szándékosan sem véletlenül. Isten engem úgy segéljen. Ámen.

Na, az áment, nagyon nehezen mondta csak ki. És ezen majdnem megvolt az első veszekedésük, de aztán belátta, hogy a számára bibliaként funkcionáló Magyar Közlönyre felesküdni Magduska számára nem elfogadható, sőt. Magduska felajánlotta alternatívaként a 2010-es Társasági Adótörvényeket, de Ede hevese elhárította:
– De hisz az oly bizonytalan.... És különben is még a parlamentben sem hisznek benne tíznél többen......... ilyenre nem lehet felesküdni.

És igaza volt. Közben ömlött a víz a falból. Egyiküket sem zavarta már különösebben, lekötötte őket a gondolat, hogy találjanak az Apeh ellenőrök és banki osztályvezetők almáriumában egy olyan kötetet, amire mindketten felesküdhetnek tiszta szívvel. És nem találtak. Csak a Bibliát, de az meg nem tipikusan pénzügyes mű. De örök érvényű, szinte mindenki ismeri, és ez megnyugtatta őket.

Az ámen kimondatott, víz elzáratott.

Összeborulva álltak a fürdőszoba ajtóban. Ede, mint gyakorlatias férfi tette fel a kérdést:
– És most hogyan tovább Magduska? Itt nem maradhatunk, a vizet nem nyithatjuk ki, mestereket kell szerezni, de ilyenkor karácsonykor ez lehetetlen. Itt nem maradhatunk, mert, ha jól látom, a vécé is innen kapja a vizet, sőt a konyha is.........ugye csak egy vízórája van?

Magduska szégyellte bár, de kénytelen volt bevallani, hogy csak egy van. Anyukája azt tanította, hogy nyilvánvaló ellen ne hadakozz, és most sem tette. Lehajtott fejjel kimondta:
– Végtelenül röstellem, de csak egy van.... Most mi legyen, Ede? Ez nagy baj?
– Dehogy, már úgyis meg akartam mutatni szerény kis hajlékomat!

Ede lakásába lépve Magduska maga is elámult. Tudta persze, hogy léteznek olyan férfiak, akik mosnak, főznek, takarítanak és rendben van az életük, csak még nem látott ilyent. Egészen konkrétan városi legendának gondolta a felvetést is. Saját édesapja, lévén maga az Ördögh, jó példával járt elöl férfitársainak, így ha Magdus Anyus nem volt otthon pár napig, képes volt az összes tányért hadba vetni, csak ne keljen mosogatni. És igen, volt már olyan, hogy hazaérve Magdus Anyus két teljes napig takarított az Ördögh után.

A lakásban alapvetően rend volt, a sarokban feldíszített karácsonyfa állt, az ablakban rénszarvasos égősor, és az asztal közepén egy tálkában szegfűszeggel tűzdelt narancs. Magduskában szörnyű gyanú ébredt. Nincs e világon olyan férfi, aki szegfűszeggel tűzdeli karácsony előtt a narancsot. Itt valami nem stimmel. Ám mielőtt még komolyabban belezuhanhatott volna valami jó kis marcangolós – lelkizős kétségbeesésbe, Ede mosolyogva közölte:
– Tudod, lakik itt a házban egy család három gyerekkel. Sokszor vigyázott rájuk Anyám, míg élt. Halála után pedig úgy alakult, hogy a gyerekek hozzám is át akartak jönni, így én lettem valami férfi babysitter-féle nekik. Ágikától kaptam a narancsokat, ő maga készítette. Már hat éves, lassan megy iskolába. A rénszarvasos lámpasort pedig Petike választotta nekem, ő most lesz négy. A karácsonyfám színeit pedig Dénes választotta, ő nemrég múlt egy éves.
– Nahát – hebegte meghatottan Magduska – nem is tudtam, hogy ilyen nagy gyerekbarát vagy, Ede! Nagyon kedvesek a gyerekek, szép minden, és gyönyörű az összhang.

És ebben maradtak. Ede gyorsan megágyazott. Magduska Ede vállán aludt el. Álmában mosolygott.