Ég és föld urai

Pampalinivel együtt visszasétáltak az autóhoz. Az enyhén ittas vadász megállás nélkül szövegelt, csak úgy dőlt belőle a kéretlen magyarázat.
– Persze, tuggyuk mink, jók ezek a masinák, de ín mondom...... pedig már megéltem egy s mást, nekem elhihetik, ha mondom, hogy az erdőben a legjobb. Mindenki asztat monnya, hogy minden út Rómába vezet, de fenék........ezek itt mind, mind, és én mondom, higgyék el, hogy mind Kemencébe vezet. Mindegy merre indulunk, úgyis oda lyukadunk. Azér se kell ilyen drága dolgokra költeni, mer' csak a baj van velük.

Közben beültek az autóba. Magduska a hátsó traktusba kényszerült Ödön és Ede közé, mert Pampalini automatikusan az anyósülésbe telepedett.
– Akkor most mégis merre? – érdeklődött csendesen István.
– Mindegy, minden út Kemencébe vezet – kedélyeskedett Pampalini, aki még mindig elmulasztotta a bemutatkozás aprócska ceremóniájának szerét ejteni. De végülis nem hiányzott olyan nagyon a neve, mivel nem nagyon engedett mást szóhoz jutni.

István nagy bizonytalanságában meghagyatva nem tudta, mit is tegyen, de úgy döntött magában, hogyha az autó már abban az irányban áll, akkor arra mennek tovább.
– Erre jó lesz? – próbálkozott azért még be Pampalininél.
– Csak amennyire a többi felé is – jött a lehetetlen felelet. – Minden út jó, ez is nagyon jó, itten az erdőben, én mondom, minden út egy helyre vezet. Néha kanyarog, néha eltér, de aztán csak oda lyukad ki mindenki.
– De ez egy kicsit rosszabbul néz ki, mint a többi út, nem? – aggályoskodott Magduska.
– Ááááá, szamárság, mindig ezen járunk!!! – hűtötte le az aggodalmaskodó felhangokat Pampalini.

Ám épp csak befejezte a mondatot, amikor egy kidőlt fa állta útjukat.
– Szóval mindig???? – nézett rá meglehetősen csúnyán István.
– Na, nem mondja már ember, hogy az erdőben meglepi, hogy vannak fák! – viccelődött Pampalini – ez csak egy kis semmiség, pitty-putty elintézzük.
– ELINTÉZZÜK??? – hordult fel a hátsó taktus.
– Hogyne, ez csak egy kidőlt fa......... biztos reggel dőlt ki, csak egy kicsit odébb taszajtjuk, és már megyünk is tovább.

Kiszálltak. Magduskának nem nagyon füllött a foga ehhez az egészhez, de Pampalini elég egyértelmű jelét adta elgondolásának.
– Magácska fogja majd a csúcsa felől, mert ott a könnyebb, mink meg a fiúkkal, majd egyszerre meghórukkoljuk. Ravasz egy asszonyságnak nézem innen, jobb is, ha azon a vígin lesz......... erdőbe megy három fickóval is.........hehehhe......micsoda nő, mi???

Azzal mindenki elfoglalta a neki kijelölt helyet. Magduska a fa végonyabbik végéhez ment, a fiúk meg az ellenkező oldalra.
– Na amikor asztat monnom, hogy hóóóóó-rukkkk, akkor mindenki egyszerre megemeli!

Mindenki megölelte egy szimpatikusnak tűnő darabon a fát, és felkészültek az emelésre.
– Hóóóóóóóóóó-rukkkkk!

És ezzel, nagy valószínűség szerint a nagy erőlködés miatt, nagyot pukkant Pampalini.

A szag letaglózó volt. Ha még lett is volna bennük kellő erő a mutatványhoz, ezzel az is elszállt.

Pampalini csak úgy mosolyogva eldörmögte, hogy:
– No nézd csak, biztos a reggeli körte........
– Igen …........ – próbálta menteni a helyzetet Magduska – a friss körte szokott ilyet okozni.

Pampalini bambán nézett. Volt már vagy negyven éve is annak, hogy utoljára friss körtét evett, azt is csak anyuka miatt.
– Na, akkor ugyanígy, csak ügyesebben! – adta a ki a parancsot.

Erre mindenki egy lépéssel arrébb ment, a fene se tudta, hogy érti ezt a vadász!

Megmarkolták a fát, és amikor elhangzott a jelszó, nagy erőlködés közepette megmozdították. Ede kénytelen volt figyelmét megosztani. Egyrészt figyelnie kellett, hogy ha a vadász megint elsül, kellő távolságba tudjon ugrani, másrészt rossz helyen fogta a fát. És ennek meg is lett az eredménye. Mert miután kicsit megmozdították, együttes erővel az Edére ejtették, aki bár nem sérült meg, tökéletesen mozgásképtelen lett.

Pampalini levette zöld kacsatollas kalapját, és megvakarta kopaszodó fejét.
– Magukkal városi ficsúrokkal az a baj, hogy nem tuggyák jó végiről megfogni a munkát!

Ede kikérte magának a városi ficsúr megbélyegzést. Kapott ő már elég bélyeget, nehogy már egy részeg Pampalini minősítse itt őt.
– Megtenné, hogy ahelyett, hogy engem sérteget, megpróbálnak kiszabadítani innen?
– Jó van, jó van. Nem kell minnyán idegeskedni! Előbb megnézzük............ – és ezzel Pampalini gyakorlatilag befeküdt Ede mellé.
– ........ ahogy itten elnézem, könnyen ki tuggyuk húzni, mer' nincs a fa alá szorulva. Nyomja valahol a fa?
– Nem.
– Na akkor megkérem a kocatársakat, gyűjjenek mellém, és szépen a kezinél fogva majd kihúzzuk a csávából.

Bár Ede tiltakozást szeretett volna benyújtani, helyzetéből adódóan inkább csöndben maradt.

Egyik kezét megragadta Ödön, másikat István, Pampalini meg a háta mögül a hóna alá nyúlt, és megmarkolta mellkasán a ruhát.
– Na, akkor háromra. Eeeegy-keeeeetttttő-három.

Ezzel megemelték, és egyszerre húzták. Ede megmozdult, Pamaplini elesett, és magára rántotta Edét, csakhogy Edét tartotta a két jó barát, így végül teljes erőből leszakított egy darabot a ruhájából. És mikor seggre ült, böfögött egy nagyot.

Magduska Edéhez sietett, átölelte, és közben a fülébe súgott.
– Szabaduljunk meg tőle, ez a fickó nem egy életbiztosítás!
– Ugyan – tolta el magától kedvesét – csak segíteni akar!

Ami végül is, lássuk be, igaz volt.
– Na, akkor dobjuk csak arrébb ezt a kis hasábot! – próbálta lelkesíteni a társaságot a fiaskó után Pampalini.

Ötszöri próbálkozásra, némi erjesztett gáz gyorsító hatásának köszönhetően, felszabadították az utat.

Visszaültek az autóba, és folytatták útjukat.
– Biztos, hogy erre kell menni? – próbálkozott még egyszer István.
– Persze, persze, mondom, hogy erre szoktunk járni.
– És a fát is arrébb szokták tenni?
– Ugyan, semmiség az egész, nem kell úgy felfújni, menjünk, csak menjünk. Nem lesz semmi baj.

És mentek. Alig két kilométer után egy gázlóhoz értek. A patak sebes volt az elmúlt napok heves olvadása és csapadéka miatt. István lefékezett.
– Na, mi van, mért álltunk meg? – csodálkozott Pampalini.
– Ember, itt mi nem tudunk átmenni!
– Szamárság, mink mindig erre járunk! Ne gyerekeskedjen, menjen! – váltott kedvesből határozottra Pampalini.

István még szíve szerint tiltakozott volna, de Pampalini a térdére csapott, és ettől reflexszerűen a gázra lépett. A kocsi megindult. Az első negyven centit még egész jól vette, és ha megmarad a kezdő lelkesedés, bizonyára teljesíti is az etapot, ám István elborzadván cselekedetétől pont a patak közepén állt meg, és sajnos az erős sodrás már mozdította is az autót. István pánikolt, ám Pampalini egy határozott „asztarohadúristeniitavilágnakte” felkiáltással az ölébe hajolt és teljes erejéből a gázpedálra tenyerelt.

István az ölére meredt. Ede az Istvánra meredt. Ödön Pampalinire meredt. Magduska a kormányra meredt. Neki volt igaza. A kormányt nem fogta senki.

Az autó átugratott a gázlón, majd nagy lendülettel egyenesen egy nagy tölgy felé tartott. Magduska felsikított.

Nem komplikálta túl a dolgokat, csak annyit közölt, hogy jön a fa, de mindez annyira megdöbbentette a Magduska lélektanban járatlan Pampalinit, hogy előbújt István lábai közül és kioktató hangnemben előadta a kizárólag városiaknak szóló oktatóanyagot, miszerint a fák nem közlekednek, csak állnak. Ezen idő alatt István is magához tért, és realizálta a veszélyt, majd egy gyors kormánymanőverrel elkerülte az ütközést, miközben Pampalini hangja beszivárgott a dobhártyáján.
– A fák mozgásképtelenek, de csak a mi emberi mércénkkel mérve. Nagyon sokat mozognak, de valós helyváltoztatást, …...... a hogy is mondjam Magácskának, hogy megértse, …..szóval nem mennek arrébb, és eztet úgy kell érteni, hogy a fa nem jön. Náha úgy tűnik, hogy jön, pedig csak a pesektíva, …..... a tuggya a ….......tévedés, hogy jövés, pedig az nem jön, hanem mink megyünk, de a mi pesektívánkbúl úgy tűnne, mintha, pedig áááááááá.

Az áááááááá-ra végre az autó is megállt. István kiszállt és körbenézte. Az előző nap oly gondosan megtakarított autó úgy nézett ki, mint a vásározós Volga a sztyeppe közepén, eső után. Rettenetesen sáros lett.

István meglehetősen rossz hangulatban ült vissza az autóba.

Pampalini persze kedélyeskedett egy kört.
– Láttya, láttya nem kell itten aggódni, mink is mindig erre járunk. Megy ez simán maguknak is.
– Jó, akkor most merre? – morgott rá István.
– Csak amerre eddig........előre, amerre mink is mindig járunk.

Amerre ők mindig jártak, meglehetően idegtépő útvonal volt. A fiúk már komolyan kezdtek aggódni, hogy vagy ők túl beszariak az erdei utakhoz, vagy nem megfelelő a vezetéstechnikai ismeretük, mert még kétszer kellett gázlón áthajtani, és még háromszor csúsztak meg az úton.
– Á, ez semmiség, mink mindig erre járunk – nyugtatgatta a társaságot folyamatosan Pampalini.
– De biztos, hogy erre??? – kardoskodott Ödön.
– Biztos, biztos, csak nem ilyen kicsike kocsival szoktunk mink jönni!

Na erre a férfiak egy emberként tették fel a kérdést, hogy de hát mivel járnak maguk, és jött az obligát válasz, hogy hát az Uazzal.

István megint a fékbe taposott.
– Ember, maga azon az útvonalon vezet minket végig, ahol Uazzal szoktak járni?! Az összkerékhajtású, meg erdőbe, terepre való járgány! Amiben mi ülünk az NEM UAZ!!!

Az utolsó két szót már üvöltötte. Pampalinit nem hatotta meg, csak kedélyesen mondta maga elé:
– Ugyan, semmiség, mink is mindig erre járunk, gyerünk csak, gyerünk!

Végül nagy kínlódások árán végre eljutottak egy útnak kinéző földsávra, ami a rajta haladáskor már egész aszfaltos érzést nyújtott.
– Megjöttünk! – lelkesítette a csapatot Pampalini.

Leparkoltak egy furcsa épületegyüttes előtt. Pampalini kiszállt, és "mindjárt visszajövök" felkiáltással egy szempillantás alatt eltűnt a szemük elől.

Vártak. Sokáig és türelmesen, de Pamplini fél óra elteltével sem akart előkeveredni, ezért úgy döntöttek, megkeresik.

Három épület rejtőzött egymás mellett a fák árnyékában. Egy kétszintes, pisztáciazöld beütésű nagyobb, egy alacsonyabb, melynek csak az ereszcsatornája látszott ki a kerítéstől, és egy harmadik, mely kicsit távolabb volt, és ahová az úton lehetett csak eljutni.

Ez utóbbi lehetőségét, mármint, hogy Pamaplini ott rejtőzik, elvetették, mert azt mindenképp látniuk kellett volna, ha oda somfordál.

Közös döntés alapján Ödön a nagy ház ajtaja elé állt, és bekopogott.

Folyt. köv.

Moha Bácsi

Furcsa dolog a férfibarátság. Az az egyszerű tény, hogy Magduska ájultra verte és a csomagtartóba passzírozta Ödönt, azonnali és visszavonhatatlan örök sörbarátjává tette Edével és Istvánnal. A Nagy Triónak hívták magukat, ami fura volt, mert általában négyen voltak. Természetesen Magduska volt a megkerülhetetlen és elhagyhatatlan negyedik. Majdnem mint egy kiskutya, csak sokkal hangosabb, akaratosabb és többször megy vécére.

Sokat jártak össze. Általában kocsmákban találkoztak, ahol Magduska mindig nagyon figyelt arra, hogy pontosan az István és Ede közé üljön, és ne legyen szembe az Ödönnel. Tudta Ő jól, hogy Ödön nem lehet vámpír – mert látta napközben is, és ez ugye kizáró ok – de mi van, ha mégis az??? Így teltek az esték, meglehetősen vidám hangulatban. A srácok ugyanis hamar rájöttek Magduska eme enyhe kis mániájára, és bár csúnya egy dolog, mégis rájátszottak. István kétszer is be tudta adni Magduskának, hogy amíg Ödönnel a klotyón volt, Ödön megharapta, sőt még a ketchuppal összemaszatolt nyakát is megmutatta, minek hatására Ödön gyorsan megtörölte a száját. Az első esetnél Magduska nemes egyszerűséggel elájult, a másodiknál pedig képes volt egy tized másodperc alatt újra magához térni, és döbbenten nézni, hogy azok ketten majd megfulladnak a röhögéstől, míg Ede csak a fejét csóválja. Közben persze adják egymásnak a magaslabdákat.
– Nagy voltál, Drakula Gróf! Vagy nevezzelek inkább Mr Lugosinak??? – ugratta István Ödönt.
– Azért egy szűzlánnyal mégiscsak jobb lettem volna, nem??? Most nézd meg, be kell sajnos érnem egy elhasznált állatorvossal! – és így röhögtek volna még, ha Magduska erősen borzolt szemöldökének merev mozgása meg nem állítja őket, így viszont kénytelen volt mindenki a sörébe temetkezni. Soha rosszabbat!

A feszültséget oldandó, István új ötlettel állt elő.
– Figyeljetek! Vettem egy GPS-t. Mi lenne, ha a hétvégén csak úgy elautókáznánk valahová? Olyan helyre, ahol még sohasem voltunk, és ahová biztos nem mennénk el még egyszer?
– Jó, de a megyéből ne menjünk ki! – adta a morcost Magduska.
– Természetesen, hölgyeké az első választás joga!
– Igen, én is így gondoltam – adta továbbra is a vérig sértettet – és én azt akarom, hogy Pest megyében maradjunk.
– Tehát, neked csak ennyi vágyad van? – viccelt vele István – Te egy nagyszerűen egyszerű Nő vagy! Vagy inkább egyszerűen nagyszerű??
– Nekem mindegy, csak kíméljetek meg a gyerekes tréfáitoktól – közölte.

Magduska nem volt vevő a humorra.

Így aztán a férfiak összedugták fejüket, és kitalálták, hogy ha már a megyéből nem is mehetnek ki, legalább menjenek el a legmesszebb lévő pontjára. A térkép szerint ez a pont Kemence-Bernecebaráti-Perőcsény aranyháromszög esetében teljesül.
– Nosza, akkor a hétvégén kirándulunk! – adta ki az ukázt István. – Majd meglátjátok, nagyszerű dolog az a GPS. Nem kell térképeket magunkkal cipelni, kereszteződésekben álldogálni, és embereket kérdezgetni. Még azt is megmondja nekünk, hogy milyen látnivalók, boltok, éttermek vannak a közelben! Én mondom nektek, az egyik legnagyszerűbb találmány a laparoszkóp óta!

Ezt kétségkívül elhitték neki. Nem voltak otthon a legjelentősebb orvosi felfedezésekben.

Felvirradt a nagy kirándulás napja. Megegyeztek, hogy Edéék előtt lesz a randevú, onnan mennek tovább. Kis lovagias gesztus volt ez Magduska felé, aki ezt magasról........ szóval nem hatotta meg. Morcos arccal ült be a sofőr mellé az anyósülésre. Kifejezetten neki való hely volt. Egy ideig adta a morcos anyóst, de aztán a srácok felhőtlen jókedve kifogott rajta, és ő is velük mulatott.
– Na és mondd, te büszke tulajdonos, hogy hívják a ketyerét? – fordult a volánnál ülő István felé.
– Hát hogy-hogy hogy?
– Hát úgy, hogy hogy?
– GPS – mondta István nagyon szépen tagoltan.
– Nem, az nem a neve! – mosolygott Magduska egy bölcsis dada mosolyával – Mi a neve?
– Ennek nincs neve, ez csak egyszerűen GPS! – adta a „bölcsibe jár a gyerekem de ettől én nem vagyok hülye” arcot István.
– Ugyan már! Mindennek van neve! Kell, hogy legyen neki, hogy tudjuk valahogy szólítani!
– GPS!!! – és István kezdte nagyon nem érteni, hogy miért nem érti már meg végre a nőnemű. – És nem szoktuk sehogy sem szólítani.

Ekkor a ketyere megszólalt.
– Menj-előre-három-száz-métert-majd-hajts-be-a-körforgalomba-majd-menj-ki-a-második-kijáraton-jobbra!
– Ez beszél hozzád! Kell, hogy neve legyen! – adta az erőszakost Magduska.

Ezzel elkezdte átprogramozni a gépet. Bement a beállítások menübe, és hipp-hopp egyszer csak megszólalt:
– Moha bácsi. Na, mondtam én, hogy van neve! Látod – e??? – mutatta nagy bőszen István felé a kijelzőt, hogy ő is jól láthassa a szöveget: Moha Bácsi kiválasztva.

Látható volt, amint Istvánban világok dőlnek össze.
– Na, akkor most, hogy már tudjuk, ki is vezet minket utunkon, szeretném tudni, hogy hová is megyünk, és mit fogunk ott csinálni?
– Öööööööööö – kezdtek koncertet a férfiak.
– Odamegyünk. – próbálkozott István.
– Szétnézünk. – Vette át a fonalat Ödön.
– És megyünk haza! – nyugtatta meg őt Ede.
– Jó, szóval fogalmatok sincs! Akkor majd én megmondom! Moha Bácsi mindent tud?
– Ez, ez a Moha Bácsi, ez aztán mindent tud, csak meg kell neki mondani, hogy mit akarunk tudni!
– Helyes, akkor keresünk egy helyet, ahol kicsit körbenézhetünk. Keressünk egy házat, ahol le lehet parkolni, és ha jól emlékszem, a környéken szép erdők vannak, úgyhogy kiránduljunk egyet, és keressünk egy pecsenyesütőt.

A terv nem volt rossz. Míg az M2-n haladtak azon gondolkodtak, hogy a terv tényleg nem olyan rossz. Sajnos az egyikőjüknek sem jutott eszébe, hogy február eleje tipikusan nem kirándulóidő, így a pecsenyesütők sem szoktak egymást túlszárnyalva nyitva tartani.

Falták a kilométereket. Ha Moha Bácsi azt mondta, térjenek balra, letértek. Ha azt mondta menjenek tovább harminc kilométert, csak mentek tovább egyenesen.

Aztán bejósolhatóan bekövetkezett a hiba.

Az aszfaltozott úton egy lélek sem jött velük szembe, és Moha Bácsi egyszer csak megszólalt.
– Menj-tovább-négy-száz-métert-majd-térj-le-jobbra.
– Menj-tovább-száz-ötven-métert-majd-térj-le-jobbra.
– Térj-le-jobbra.

És ők letértek. Kaviccsal leszórt út volt.
– Biztos jó helyen vagyunk? – aggályoskodott Magduska.
– Biztos! Moha Bácsi megmondta! – poénkodott Ödön.

István gyorsan állított a képernyőn, és megnyugtatott mindenkit.
– Látjátok, a kis zászlócska ott van Kemence közepén, csak ez a rövidebb út. Na, azért erre megyünk, mert Moha Bácsi tudja, milyen drága a benzin. Ügyes vagy, Moha Bácsi! – simogatta meg a szélvédőn a készüléket. – Spórolj nekünk benzint!

Így nagy megnyugvásban folytatták az utat.

Minden hosszú utat beautózó tudja, hogy az anyósülésen ülő személy szerepe nem csupán árnyékolásra korlátozódik, hanem fontos szerepe van az útirány figyelésében. Elvileg sasszemével kilométerekkel előre meg kell lássa a traffipaxos autót, rendőröket és lassú kamionokat. Valamint figyeli a közlekedési jelzőtáblákat. Úgymond harmadik és negyedik szeme a sofőrnek.

Bár Magduska igen ügyesen árnyékolt volna, ha tűz a nap, de sajnos sasszemnek nem volt alkalmas. Ha használta is szemeit az autón kívülre nézésre, az csakis a jobb oldali visszapillantóra szorítkozott, mert abban remekül tudta ellenőrizni kinézetét. Smink rendben, haj rendben, lehet mosolyogni.

Így eshetett meg, hogy amikor elhangzott a figyelmeztetés, és megjelent a sárga felirat, hogy MEGSZŰNT A MŰHOLD VÉTEL, csak néztek, mint mozis a lyukon.

A probléma egy hármas kereszteződésben köszönt rájuk. Fogalmuk sem volt, hogy merre kellene továbbmenni, annyira még nem voltak a készülékhez hozzászokva, hogy kikapcsolják a figyelmeztető üzenetet, hogy legalább a térképet lássák. Mindenkinek volt ötlete és indoka, hogy merre kellene menni, és mindenkinek más. Természetes volt hát, hogy a teljesen tudománytalan és minden logikát nélkülöző ec-pec alapon választottak. Jobbra mentek. Ez végül mindenkinek kiváltotta tetszését, mert egyrészt jó minőségű – magyarán, nem rosszabb, mint az elején – volt az út, és Moha Bácsi is általában jobbra küldte őket korábban. A nagy megelégedettségnek ám hamar vége szakadt. Az út egyre rosszabb lett. Úgy döntöttek, kiszállnak és megpróbálnak körülnézni.

Nem akartak eltávolodni nagyon az autótól, mert ha úgy látják, nincs tovább út, vagy nem tetszik, amit látnak, egyszerűen visszafordulnak, és visszaautóznak a főútra.

Békésen sétáltak. Ede és Magduska kart karba fonva, István és Ödön meg a lehetőségeket mérlegelve, beszélgetve lépkedett. Egy furcsa pukkanás hallatszott az egyik fán mellettük, a fáról háncsdarabok repültek le. Ede és Magduska döbbenten nézett, egyedül István döbbent rá, hogy mi történik, és FÖLDRE felkiáltással a talajra parancsolta a többieket.
– Mi volt ez? Mi történik? – kérdezte Magduska.
– Ránk lőttek. – adta meg az egyszerű választ István.

Magduska magába zuhant, jól hallhatóan motyogni kezdett:
– Aslan, már megint Aslan......

István nem bírta tovább idegekkel, ökölbe szorult a keze. Magduskára nézett, de elkésett. Ödön egy jól irányzott pofonnal elfordította Magduska arcát a megfelelő irányból. Hárman néztek döbbenten Ödönre.
– Elnézést. Én nem tudom, hogy mióta játsszátok ezt az Aslanos játékot, de nekem már elég volt. Figyelj ide! – fordította maga felé Magduska arcát – Lehet, hogy egyszer véletlenül elütöttél valakit, de azóta az alvilág összes patkánya tudja, hogy ez mekkora véletlen volt, és még akkor sem üldözne senki téged, ha ezért fizetnének neki, mert biztos, hogy úgyis megbírságolnád hiányos bevallás miatt még akkor is, ha sohasem adott még be adóbevallást. Nincs Aslan ügy, érted?! Nem üldöz senki, és arra is biztos van valami magyarázat, hogy miért lőttek itt most ránk.
– Van is! – vette át a szót István. – még tart a vadászidény jó pár állatra.
– Mi van??? – kérdezte Ede – Azt akarod mondani, hogy állatnak néztek minket? Ne mondd már, hát hogy nézhetne minket bárki szarvasnak?
– Vagy vaddisznónak, gondolom – vetette közbe Ödön.
– Csak van szemük, azért nem nagyon hasonlítunk külön – külön sem egy szarvasra, hát még együtt – folytatta felmordulását Ede.
– Ne haragudj, nem akarlak megbántani, de láttál te már igazi vadászt az erdőben? – nézett ferdén István.
– Hát kérlek igen, egyszer.
– És józan volt?
– Hogy mondod?
– Láttál te már vadászt józanul, amikor nem a lakásában ült a fotelban, hanem az erdőben volt? A vadászat úgy kezdődik, ha nem tudnád, hogy a leendő trófea reményében leküldenek egy pohárkával. Na az a pohárka nem kétcentes, és az alkohol sem alacsonyabb fokú, mint a sivatag nappal.

Csak néztek rá a többiek bambán.
– Úgy értem ötven fokos a minimum ital, és az az enyhe nyári frissítő. Fogadni merek, hogy aki ránk lőtt sem állna meg a fehér csíkon elengedett kézzel.
– De akkor most mit csináljunk?
– Megmondom én! – vette elő régi énjét Ödön – hason elkúszunk egy darabig, majd jó hangosan elkezdünk kiabálni. Azt majd meghallja, és leteszi a fegyvert.

Bár Magduskának komoly ellenérve volt a nem megfelelő öltözetük és az autó közelsége, a férfiak úgy döntöttek, hogy nem reszkírozzák, hogy az autóra is rálőjön Pampalini, így hason kúszva elindultak a lövés feltételezett kiindulási helye felé.

Nem is kellett sokáig kúszniuk, épp csak addig, míg mindannyian kellően sárosak, mocskosak és szakadt kinézetűek lettek, hogy meglássák Pampalinit a lesen.

Ott gubbasztott pirosló orrával a lesen és várt.

A három férfi kiengedte hangját, így hamarosan már kezet is foghattak egymással.
– No és aztán mit keresnek maguk itt? – kérdezte őket a talpig zöldbe öltözött, már-már valódi őszes halántékú, enyhén pityókás Moha Bácsi.
– Kemence felé indultunk, de eltévedtünk. Nincs műholdas vétel. – adta meg a választ kellően elborzadva István. Állatorvosként alapból nem szerette a vadászokat.
– No, az itt tényleg nincs. Hál' Istennek az asszony se ér itt el a mobilon! – kedélyeskedett Pampalini/Moha Bácsi.
– El tudna minket irányítani a helyes útra? – kérdezte reménykedve Magduska.

Hamarosan megtanulták, hogy ennél jóval pontosabban kell fogalmazniuk, ha legközelebb vadásztól kérnek útbaigazítást, mert ahová elkísérve lettek, az a legfélelmetesebb rémálmukat is felülmúlta.