Ég és Föld urai III

Merészen, az imént látott képvilágtól kicsit szédülten követték Vanek úr utasításit, és hamarosan meg is találták a nevezett hátsó ajtót, és bizony minden szándékuk meg is volt, hogy belépjenek. Ede keze a kilincsen, és már mozdulnának, mikor nyílik belülről az ajtó, és egy meglehetősen kócos, pecsétes öltözetű, zilált, ám felismerhetően vadász állt elébük.
– Áhh, na végre. Azt hittük már nem is jönnek! Azonnal meg kell kezdeniük a munkát. Legnagyobb sajnálatunkra a Lajos kijelentette, hogy majd ő összedobja a vacsorát, de eddig nem haladunk valami jól. Erre, erre jöjjenek – én már húzta is be kezeiknél fogva őket az ismeretlen épület belsejébe.
– Elnézést kérünk – kezdett bele Ede, de be már nem fejezhette, hogy miért is, mert az ismeretlen vadász belélőtte a szót.
– Késtetek, semmi gond. Ha jól értékelem a helyzetet, Ön lesz a pincér...
Ede alaposan megdöbbent, de kötelességének érezte válszolni.
– Természetesen, már több, mint tíz éve a szakmában vagyok. – és a végére már olyan büszkeség csengett a hangjában, mintha azt mondata volna, hogy a Fehér Házban szolgálta fel az ünnepi ebédeket minden vasárnap.
– Helyes, helyes.... oh, párdon, engem Zavarosnak hívnak, de maguk csak mondják, hogy Fővadász úr. Emitt a konyha, az étkező itt nyílik közvetlenül jobbra, a társaság pedig a bemelegítést a trófeateremben tartja jelenleg is. Mint már mondottam volt, az étel már nagyjából kész. Nem tudok felelősséget vállalni a Lajos eddigi ügyködéséért, bár az tény, hogy a szakmájához nagyon ért, akkor meg ez miért ne menne neki.

Magduskában felrémlett, hogy a nagyanyja szerint minden hentes egyben szakács is, vagy legalábbis húsételt jól főz, ezért megkérdezte.
– Netán a Lajos hentes?
– Ááá, lakatos, de ha az megy neki, ez se lehet olyan rossz, nem?

Ezek négyen összenéztek, nagy levegőt vettek és beléptek a konyhába. Kellően tágas és jól felszerelt helység tárult eléjük. A padló nagyméretű csempével volt burkolva, a berendezések krómosan ragyogtak. A konyha bal oldalán végig szekrények rejtőztek, mint később kiderült, volt közöttük két hűtő és egy fagyasztó is. A helység közepét foglalta el a hatalmas hatégőfejes tűzhely, egy 50 literes beépített üsttel és három sütővel. Mellette kerekes előkészítő asztal, a jobb falon három óriási mosogató és egy gyorsmosogatógép. A főzőhely fölött kürtős elszívó, melyről merőkanalak és serpenyők lógtak alá.
– Bökjetek meg, álmodom – suttogta a fiúknak Magduska.

Míg ők az álmékodással voltak elfoglalva, Zavaros Fővadász megpróbálta Lajost kimozdítani a helyéről, de ez láthatóan nehezen ment neki, tekintve, hogy a drága jó Lajos alig állt a lábán. Nagy valószínűséggel a lelket és a lelkesedést benne csak az addig elfogyasztot magas alkoholtartalmú ital tartotta. A fővadásznak végül is elég volt csak annyit mondania, hogy az igazi, férfihoz méltó ital csak a trófeateremben van, és ezzel a drága jó Lajost meglehetősen nagy sebességre kapcsolta.

Magukra maradtak egy álomkonyhában, melyben meglehetősen furcsa illatok terjengtek. A hatalmas tűzhelyen szinte minden égőn főtt valami. Sorban emelgették fel a fedőket. Nem mindet ismerték meg, még Ödön sem, pedig neki van már jó tíz év szakmai gyakorlata.
– Nem tudom, ez talán bableves......ez itten valami szarvaspörkölt lehet......... szerintem ez a mosogatóvíz, biztos feltették melegedni......
– Áhhh – kiáltott közbe Magduska – ez biztos teavíz – és boldog mosolyra húzta a száját.
A három férfi összenézett. Ember nem látott még vadászokat teát inni.
– Tésztafőzéshez lesz az a víz – próbálkozott Ödön.
– Drágám, ne csacsiskodj! Ez nem lehet tésztafőző víz, annyi szarvashoz kéne vagy 3 kiló tészta, ez meg itt maximum 2 liter víz.
– Ebben van igazság – vetette fel István, majd kétkedően hozzátette – de akkor mi most mégis mi a fenét csinálunk itt?
Ekkorra már Ödönben és Magduskában fölforrt a víz és a tettvágy, így szinte egyszerre vágták rá:
– Ünnepi vacsorát a vadászok tiszteletére!
És Magduska már osztotta is a szerepeket:
– Ödön és Pista, ti terítsetek meg az étkezőben, mi meg Edével elkészítjük a csodálatos vacsorát.

Pista mondta volna, ha hagyják szóhoz jutni, hogy ugyan miféle vacsorát fognak főzni, ha azt sem tudják, hogy mi a menü, de aztán jobbnak látta meg sem szólalni. Ha egy nő főzni akar, akkor főzni is fog.
– Akkor kezdjük is a levessel – fordult Magduska Edéhez. – Nézzük meg meddig jutott a Drága Jó Lajos, a lakatosok kincse.

Ede óvatosan felhajtotta a fedőt az óriási kondérról. Azonnal furcsa illat töltötte meg a levegőt. Összenéztek.
– Hát kinézetre tényleg bableves, de valami furcsa egy bableves – vakarta meg a fejét Ede.
Magduska merőkanalat ragadott és megkavarta az ételt.
– Nincs ezzel semmi gond. Nem mondom, kicsit kevés benne a bab, de van benne cserébe bőségesen hús, répa is, már csak a galuskát kell beleszaggatni.

Ezzel a baloldali szekrényekhez lépett és elkezdte feltérképezni tartalmukat. Hamarosan meg is találta a lisztet, tálat, a hűtőben pedig a tojást.
– Majd meglátod, olyan vacsora lesz, hogy kezük, lábuk megnyalják utánna – viccelődött.
– Hááát nem tudom – aggodalmaskodott Ede – ebben a levesben valami furcsa! – És csak állt ott és kavargatta a levest.

Magduska elkészült a galuskával, megtalálta a szaggatót is és szépen beleszaggatta a levesbe.
– Így..... és akkor most megvárjuk míg felfő, és akkor megkóstoljuk, hogy elég sós-e.

Közben, mint a rutinos szakácsok, megkavargatta a szarvaspörköltet, lejjebb vette a teavíz lángját és bekukkantott a sütőbe is, ahol legnagyobb melepetésére kiolvadófélben lévő réteseket talált, így a sütőt is begyújtotta 180 fokra.

A dolgok egész jól haladtak. Ödön kukkantott be.
– És azt azért megmondanátok, hogy hány személyre terítsünk?
– Ne légy rutintalan – osztotta ki Maguska – hát ahány szék van, mindegyikhez tegyetek terítéket.

Ödön szó nélkül kifordult és tájékoztatta az Istvánt, hogy akkor ötven főre terítenek.

A leves közben elkészült. Óvatosan kiszedtek egy merőkanállal – ami akkora volt, hogy egy merítésre félig lett a tál – és megkóstolták.
– Hát, sósnak éppen elég sós – dörmögte elborzadva Ede – de mi a fene ilyen furcsa ebben?

Magduska csak a fülét vakarta.
– Nem tudom, nem tudom, de valami tényleg nem jó! – és közben forogtak a gondolatai és mindeközben akaratlanul is körülnézett. Megakadt a szeme a kukán. Azon belül is, a szemét tetején trónoló hat üres sós mogyoró dobozon. Odalépett.
– Te Ede, szerinted mindek kellett ezeknek hat doboz sósmogyoró? Ráadásul összesen három kiló sós mogyoró?
Edében szörnyű gyanú ébredt. Újra megkóstolta a levest.
– A drága jó betintázott Lajos bab helyett sós mogyorót tett a levesbe!!!
– Uramatyám!!!! Most akkor mit csináljunk? Mi megy a sós mogyoróhoz? Sör vagy a bor? – komolyodott el Magduska.
– Hát ezt meg hogy érted?
– Mivel öntsük fel a levest, hogy elnyomjuk a mogyoró ízt? Sörrel vagy borral?
Ede azt hitte, rosszul hall.
– Szerintem elég csapást mért már a levesre a Lajos, ne akard még te is kivégezni. Ha a Lajos olyan jó munkát végez a trófeateremben, mint itt, akkor a társaság már eléggé tintás, nem fogják észrevenni, hogy mogyorót tolunk az orruk alá.
– Azt hiszem igazad van – józanodott ki Maguska is a pánikból. – Szerinted mi van a többivel?

Így aztán nagyon óvatosan, vigyázva ép ízlelőbimbóikra, egy kanállal végigkóstolták a rotyogó meglepetéseket. Még a vizet is, hátha nem is víz.

A szarvaspörkölt egész jó volt, csak bors helyett szegfűszeget tett bele Lajos, így kicsit megnyomta a szarvas ízét, a furcsa lé, felhigított tej volt, minden valószínűség szerint vaníliasodó lett volna a rétesekhez, a forrásban lévő víz pedig forrásban lévő víz volt.
– Akkor csináljuk meg a köretet a pörkölthöz! – csapta össze a kezét Magduska.

Tésztát se égen, se földön nem találtak a konyhában, ellenben volt ott kukoricadara, így puliszkát gyártottak, amihez pont jó volt a forrásban lévő víz. A tejet megfelelzték és cukrozott puddinggal elkeverték. A sütőben már egész szép színe volt a rétesnek, mikor visszatért Ödön és Pista, hogy a terítés kész.

Épp mesélni kezdték volna, milyen terrorcselekményt hajtott végre a bablevessel a Lajos, mikor betoppant a Zavaros. Körülnézett. Megállapította, hogy minden rendben és megköszönte munkájukat.
– Megállapodásunk értelmében a fizetségüket Lajos fiától kapják neg, csak menjenek ki és induljanak el balra. Kicsi Lajos a rét közepén várja majd magukat. Mindent köszönnük – azzal sorban, bőszen megrázta kezüket és kiengedte őket az ajtón.

Kint a hidegben rádöbbentek, hogy még a kabátjaik sincsenek rajtuk, ám ekkor megjelent az ajóban az éppen csak lábán álló Lajos, karján a kabátokkal:
– Eeeket ne hajják itten, mer eek képesek még a neccet is felzabáááni, ha íhesek – és azzal nemes egyszerűséggel maga elé ejtette a kabátokat. Hátratántorodott és elvágodott. Az ajtó lassan záródott, míg meg nem akadt a lábában.
– Segítsünk? – nezett a többiekre Ödön.
– Jobb szeretném, ha nem várnánk meg, míg valaki felszolgálja nekik az első fogást – nézett a többiekre sokat sejtetően Ede, így aztán a mutatott irányba indultak.

Hátuk mögül a részeg seregek semmivel össze nem téveszthető hangjait hallották. Dajdajozás, edényzúzás, némi üvöltözéssel vegyítve.
– Na, nézzük meg a drága jó kis Lajost.

Ahogy kiértek a fák takarásából, megdöbbentő kép tárult éléjük. A rét közepén egy hőlégballon állt, rajta a felségjel HA-001, nemzetiszín zászló és minden ami kell. A kosár mellett egy férfi térdepelt. Amikor közelebb értek, felállt, kezét köszönésképpen a sapkájához emelte és azt mondta:
– Ha még tíz percet késnek, lemondom az utat. Nem szeretek túl későn indulni, mert sohasem lehet tudni, mikor és hol érünk célba.

Furcsa egy mondta volt ez, hisz az ember nem indul úgy célba, hogy nem tudja hová megy, kivéve nőket bevásárlás idején, de ez most nyilvánvalóan nem az a szituáció.
– Kovács Lajos tiszteletükre, én leszek a kapitányuk, Önök pedig a segédeim. Ebben az utazásban kötelesek nekem engedelmeskedni, bármilyen furcsának tetsző dolgot is mondanék. Megértették?

Egyöntetűen bólintottak, majd Ede előrelépett, hogy tisztázza a helyzetet, de nyújtott kezét nem köszönésnek fogadták, hanem támasznak, és azonnal belendítették a kosárba. A többiek, elfogadván e hihetetlen nap, hihetetlen eseményeit sorban bemásztak. Legvégül a kapitány foglalta el helyét, még nagyobb gázt adott, majd kalapját meglengetve búcsúzott:
– Isten veled földanya, segíts mindet Szelek Anyja!
Ödön kezébe temette arcát.
– Istenem, vajon ő is úgy betintázott már, mint a drága jó apuka?

Ég és föld urai II.

Várt egy darabig, de nem történt semmi, így aztán Ödön kopogott még egyszer. Meg még várt egy kicsit. Nem történt semmi. Eközben a többiek a másik épületet próbálták feltérképezni gyakorlatilag teljesen sikertelenül, mert az épület tervezője minden bizonnyal korábban erődépítésben szerzett nagyon komoly gyakorlatot.

Kevesebb, mint öt perc alatt már mindhárman ott tolongtak Ödön háta mögött, és vártak türelmesen, mert Ödön is várt türelmesen.

Még kétszer kopogtak együtt. Végül István megtudakolta, hogy mégis miért állnak olyan elszántan az ajtó előtt.
– Mert érzem, hogy itt van valaki – felelte egyszerűen Ödön.
– Úgy érted, hogy harmadik érzékeddel fogod egy másik humanoid jelét?
– Úgy értem, valaki hagymát dinsztelt és most dobott rá babérlevelet, paprikát, paradicsomot és némi zöldséget.
– És ezt te itt, a csukott ajtó rossz oldaláról megmondod? – húzta fel szemöldökét Ede.

Felsőbbrendűségének biztos tudatában csak annyit válaszolt a válla fölött:
– Igen, van benne vagy húsz év gyakorlatom. Mást se szagoltam minden este, csak a különböző menüket. ÉN ÉRTEM A SZAKMÁM, nem úgy mint mások! – és már fordult is az ajtó elé, és nem mozdult, mint egy jól idomított vizsla.

Még álltak volna egy darabig, de egyszer csak Magduska előre dőlt, lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót.

A férfiak egymásra néztek. Ez egyikőjüknek sem jutott eszébe.

Szép sorban bevonultak. Bent elég sötét volt. Halkan szólt a csikidám.
– LGT – szólalt meg lekicsinylő hangnemben Ede.
– Ez ugyan nem, ez R-Go, nem hallod a háttérben, ahogy a gidák nyomják a csikidámot? – javította ki István, és már énekelte is halkan:

Mit szólsz, milyen az élet
Az fontos, az fontos, az a fontos, hogy élek.
Pardon, ha rosszat mondok,
Csak a fejem, csak a fejem, csak a fejem ... kongott.
Je – je, je – jeje, jeje – jejeje – je.
Je – je, je – jeje, jeje – jejeje – je.

Mindannyian István felé fordultak. Döbbenten. A fene se gondolta volna róla, hogy kívülről fújja a csikidámot.

Magduska gyakorlatias nő lévén – és mert már egyszer végigszenvedett egy rettenetes nagytakarítást – alaposan körülnézett. A bejárattól pár lépés távolságra hatszemélyes boxok voltak kialakítva, három oldalon. A két ablak felőli oldalon három-három, a rövidebbik oldalon kettő, azzal szemben pedig egy termetes bárpult, mely benyúlt egészen a terem közepéig. Elég sötét volt benn, köszönhetően az épületet körülvevő hatalmas fáknak, így Magduska csak annyit tudott megállapítani, hogy nem ez a legtisztább vendéglátóhely, amit életében látott, és lássuk be, ez valóban így volt.

A bejárat melletti ablakokon valaha fehérnek gyártott, mára már eléggé beszürkült csipkefüggönyök zárták ki az egyébként is kevéske fényt. Az ablak és a függöny között évszázados, már megszilárdult pókhálóban, négy-öt pók és tucatnyi egyéb, valaha röpképes élőlény teteme várt a lassú elporladásra. Erre a meglehetősen dohos levegő miatt nagyon kevés volt az esélyük.

Magduska enyhe undorral fordult el.

A bárpulton poharak sokasága várakozott bevetésre, bár jobban megnézve, inkább arra várhattak, hogy a szerelő végre beépítse a mosogatógépet, és nyolcvan fokon végre megtisztuljanak.

Magduska megérezte, hogy bár ő maga sem egy házitündér, az itt élő ember avagy emberek még az ő legrosszabb lelkiállapotát is alulmúlják.

Tekintetével továbbhaladt a rövidebbik oldal irányában, majd megakadt egy nyugodt és nagyon enyhe mosollyal tarkított arcon. Az arc őt nézte. Nem szólt, csak kedvesen mosolygott és várt. Magduska rádöbbent, hogy egy ismeretlennel méregetik egymást, így reflexből felsikított.

Mindenki ránézett, és végre az idegen is megszólalt.
– Elnézését kell kérnem, ha udvariatlanul megijesztettem. – és ezzel bocsánatkérően megbillentette fejét.

Egy talpig úriember állt előttük. És ez már a csokornyakkendőjéből is azonnal látható lett volna.

Elcsodálkoztak a négyek. Nem sűrűn látni az erdő közepén csokornyakkendős úriembert. Mintha Vanek úr elevenedett volna meg. Fekete nadrágot viselt, hozzá fehér zoknit és fekete lakkcipőt. Hosszúujjú ingére szürke mellényt vett fel, melyhez sötétzöld csokornyakkendőt kötött. Mondjuk jobban illett volna hozzá egy darab Vizi E. Szilveszter kollekciójából.

Szürkés haját korosodó férfi módjára elkoptatta a feje tetején, így az alsóbb régiókban megmaradtakat kellően hosszúra hagyta, hogy mindenki láthassa, volt itt, csak elfogyott. Arca barátságos, nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség látszatát nyújtotta, szürke szemét jól kiemelte a mellény.

Állt és várt. Nem érzete szükségét, hogy holmi kérdésekkel zavarja a frissen érkezett kompánia lelki békéjét.

A kompánia is állt és várt, mert nem akarták holmi kérdésekkel megzavarni ezt a pár perces úri varázslatot.

Aztán végül Vanek úr megmozdult, és mosolygó fejét enyhén balra biccentette.
– Talán meg szeretnék tekinteni a szobákat?

A kérdés okán felvetett zavarukban, kiesett a szájukon egy persze, de közben csak néztek nagyon egymásra.

Vanek úr egyenes háttal és kimért léptekkel ment előttük, miközben a nevezetességeket sorolta:
– Ez volt itt az étkező, de ezt már bizonyára Önök is tudják. Itt szolgáljuk fel a reggelit, kérés esetén az ebédet és vacsorát. Rugalmasak vagyunk, ha kellően informálnak igényeikről.
– Sokan dolgoznak itt? – érdeklődött szakmai ártalomból Ödön.
– Csak én – mosolygott vissza úriemberesen Vanek. – Ez itt a társalgónk, a kandallóba azonnal be tudunk gyújtani, ez esetben a kandalló kéménye fűti a lépcsőfeljárót. Összesen nyolc szobánk van, mindegyik fürdőszobával és egyedi hangulattal felszerelve. Nincs két egyforma szoba – kuncogott magában – és mivel jelenleg nincs sok vendégünk, választhatnak kedvükre. – és ezzel a negyedik lépcsőfokról visszanézett a társaságra, hogy lássa, értékelik-e kellően ezen irányú lehetőségeiket.

A négyek közül egyedül Magduska volt még delíriumos állapotban, és nézte kitartóan Vanek urat, így nevezett akár úgy is vehette, hogy nagyra értékelik felajánlását.

A felső szintre érve a társaság megdöbbent. A hosszú folyosón sorakozó ajtók mindegyike tükörrel volt bevonva.

Vanek úr termetes kulcscsomót vett elő zsebéből, és kinyitotta az első ajtót. Belépett.
– Ez itt a Marilyn szobánk. – mutatott körbe egy tulajdonos büszkeségével.

A négyek körülnéztek, és nem akartak hinni a szemüknek. Mindannyian úgy érezték, hogy visszaestek az időben, és a középiskolai kézműves foglalkozás órán vannak, ahol egy hete megkapták a feladatot, hogy fessék át a nagymama bútorát, és mivel mindenki a lehető legkevesebb időt fordította a feladatra, csak lekenték vastag ecsettel az éppen kezük ügyébe akadó festékkel a kilátszó részeket. És ez lett belőle. Egy tizenéves gyerek gyatra munkája.

Az ajtó melletti szekrény osztott ajtaja három színben pompázott. Sárga, hupirózsaszín és fehér. Ez önmagában megállta volna helyét egy hároméves színmániás kislány szobájában, de a fehér-rózsaszín csíkos tapéta mellett meglehetősen furcsa látványt adott. A falon a hetvenes évek visszafogottabbak közé tartozó, erotikusnak kikiáltott kép függött. Arany keretben. Mert az passzol a sárga szekrényajtóelemhez.

Vanek úr büszkén hordozta végig tekintetét az eklektikus szobán.

Az ágyak valaha egy törpe birtokában lehettek, mert mai szemmel nézve rövidek és alacsonyak is voltak, bár lehet, hogy egy gyerektábor leselejtezésén szerezték jó áron. Összesen három ágy volt a szobában harmonikusan elrendezve. Az ágyak meg voltak vetve, az ágynemű harmonizált a falak fehér-rózsaszín leosztásával, és szintén fehér-rózsaszín csíkosak voltak. Az kutyaól ablakból a parkolóban várakozó autójukat látták.

Vanek úr várt, és igyekezett úgy tenni, mint aki már megszokta az elismerő szavak áradatát.
– Nagyon hangulatos – préselte ki magából nagy nehezen Magduska.
– Akkor mehetünk tovább a következőbe? – és már ment is előre, mielőtt komoly tiltakozást nyújthattak volna be.

A következő szoba kék-fehér színben pompázott. A szekrényt a bukott tanulók festették halvány kékre, a falon arany keretben néger férfi járt a fehér lenge ruhás nő kedvében, és a bútort itt is a törpéknek készítették. Az ágynemű kék-fehér csíkos.

Vanek úr megjegyzésre sem várva emelt fővel nézett ki az ablakon, szája sarkában laza mosoly bujkált. Talán a kép tetszett neki. Talán csak a kép.
– Nos – fordult a négyekhez – akkor hány éjszakára maradnak?

Ekkor végre magukhoz tértek, és Ede, mint rangidős elmondta, jövetelük valódi okát. Kicsit hosszúra nyúlt, és kellemetlen volt, hogy szemmagasságban az a fránya kép volt, de azért összeszedettre sikerült a történet.
– És most a vadászt keressük, mert szőrén szálán eltűnt.

Érdekes az ember lélektana. Adott négy ember, aki sártengeren, halálfélelmen át kering egy részeg vadásszal, és mikor a lehetőség előáll, hogy egy független, szolid úriembertől valós útbaigazítást kérjenek, mert hiszen közlekedési eszközük van, amivel messzi mehetnek, ezt nem teszik, sőt, mindez eszükbe sem jut, csak keresik problémájuk okozóját. Így aztán Vanek úr kissé csalódottan lekísérte őket az ajtóhoz, a legtávolabbi épület felé mutatott és megadta az utasítást is, miszerint a hátsó ajtó van nyitva, és kinyitotta előttük az ajtót.
– Szeretettel visszavárom Önöket egyszer, ha erre van kedvük kirándulni. Nagyon szép ez az erdő, az egyik legszebb! – és ezzel az úriember visszavonult.