A Keménylegény

Szép csendben eltelt a karácsony. Jó, jó, huszonötödike egész délelőttjét fürdőszobatakarítással töltötték, de huszonhatodika maga volt a megtestesült nyugalom. Délelőtt zenét hallgattak, ebédelni elsétáltak a Hemingway-hez a Feneketlen-tó partjára. Ebéd után mentek egy teljes kört a 18-as villamossal, hogy egy kis friss, tiszta levegőt is szívjanak, majd kart-karba fonva, sötétedéskor hazamentek. Az este hátralévő része azzal telt, hogy Ede kevés sikerrel megpróbált mestert keríteni, aki hajlandó lenne megnézni a hadiállapotot Magduska fürdőszobájában.

A munkanapra ébredve mindketten elindultak, ám rövidke két órás aktatologatás után újra találkoztak.
– Egyetlen cégem sem elérhető, a főnök is hazaküldött – újságolta örömmel Magduska. – Legközelebb már csak az újévben kell mennem. És nálatok mi az állás?
– Most telepítenek egy új szoftvert a rendszerre, lehetetlen dolgozni, a fiók is bezárt. Úgy döntöttem, én sem dolgozom, kivettem ezt a pár napot. Csak a Tied vagyok Magduska – lelkesedett Ede.

Így nagy boldogan hazamentek. Nem is tudták, mit kellene kezdeni az ajándékba kapott pár nappal.

És a jószerencse ezzel még nem akadt meg. Hazaérve ugyanis Ede azonnal felhívta az egyetlen mesterembert, akivel előző este nem sikerült beszélni, és a mester hajlandó volt azonnal a helyszínre menni.
– Nahát, micsoda szerencsénk van, mióta ismerjük egymást! – kiáltott fel Magduska, amivel lehetett volna vitatkozni, de Ede megfelelő lélektani ismeretek birtokában ezt nem tette meg.

Átöltöztek, fogták a kulcsokat, és már nyitották az ajtót, amikor szembetalálkoztak a szomszéddal, karján Dénessel.
– Jaj, kedves Ede, de jó, hogy itthon vagy! Tudom, nagy szemtelenség a kérésem, de nem tudnál, pardon tudnátok – mert ekkor látókörébe került Magduska is – vigyázni egy órácskát a Dénesre? A nagyokat el kellene vinnem szülinapi zsúrra. Ha Dénest is viszem, de eljövök vele, nagyon meg fog sértődni.... kérlek, remélem nem zavarok meg semmilyen programot, mert ha nem alkalmas csak szólj, és kitalálok valami mást..........

Ede hátranézett Magduskára, valami rövid biccenésfélét látott, így rövid sóhaj után azt mondta:
– Éppen Magduskához megyünk át, mert jön a szerelő, de szerintem nem lesz gond, ha Dénes is jön velünk. Csak hozd át a gyerekülést meg valami kabátot is!
– Ezer köszönet, azonnal hozom – hálálkodott a szomszédasszony.

Míg Magduska és a szomszédasszony megvívták a csatát Dénessel, hogy felvegye a kabátot, sapkát, sálat – és nem mellesleg majdnem elvesztették, mert Dénes kemény legény volt – addig Ede szakszerűen bekötötte a Bogárba a gyerekülést. Látszott rajta, nem először teszi meg. Beültek, és már robogtak is Magduska lakásához. Az út egész kellemesen telt ahhoz képest, hogy tíz percig tartott, és ez idő alatt Dénes nem fáradt el a Magduska székének folyamatos rugdosásában. Frissen és lelkesen parkoltak le a ház előtt, és Magduska annyira meg akart már érkezni, hogy el is felejtette a Kovács nénivel való afférját. És hogy mennyire retteg már az öregasszonytól.

Épp csak beléptek a lakás ajtaján, már csörgött is a kapucsengő.
– Életemben nem láttam még pontos szerelőt, ez valaki más lesz – adta a pesszimistát Ede.

Tényleg a szerelő volt. Egy korrekt, idősebb úr. Megnézte a csatateret és hosszadalmas fejtegetésbe bocsátkozott az Edével. Szakszavak röpködtek, mint a „bepucolni”, „száradási idő”, „vakolás”, „gittelés”. Magduska már egészen úgy érezte, hogy Ede egy szuperhős. A nagy figyelem közben egyszer csak elgondolkodott, merre lehet Dénes. Bekukkantott a konyhába, ott nincs. A nappaliban dettó. A hálószoba látszólag üres. A fürdőben olyan kicsi a hely, hogy ha ott lett volna, vagy az Edének vagy a Mesternek ki kellett volna jönni.
– Na, hol ez a gyerek? – kezdett aggódni Magduska.

Tanulva a korábbi közös napból, módszeres kutatásba kezdett. Persze nem feltűnően. Nem akarta, hogy Edében olyan benyomás alakuljon ki, hogy képes elveszíteni egy gyereket 45 négyzetméteren. Szóval mintha csak csomagot pakolna össze, kivette a nagy bőröndöt a szekrényből, és ha már kinyitotta, a szekrénybe is benézett. Csak a szokásos gyerektelen környezet. Az ágy alól kivette a papucsát, és ehhez teljesen normális módon letérdepelt, és ha már ebben a pózban volt, az ágy alá is benézett. Nagyon szép látszatot adva a dolgoknak bepakolta a bőröndöt, mialatt vadul kereste a Dénest. Utoljára remegő térdekkel a sütőajtót nyitotta ki a konyhában, de csalódnia kellett, a gyerek nem akart a sütőben grilleset játszani.

A pultra támaszkodva gyakorolni kezdte, hogy „véletlenül elvesztettem a gyereket, baj?” kezdetű mondókát, amikor meglátta, hogy Dénes a folyosón döngő léptekkel közeledik. Nagyon megkönnyebbült, majd halálsápadt lett, ugyanis Dénes nem egyedül jött. Ketten voltak még vele. Az egyik kezében a farka tövénél keményen fogva Cirmos lógott, láthatóan minden körmét beleengedve Dénes bélelt gumicsizmájába, aki ezzel mit sem törődve, viszont enyhe matrózos kilengésekkel haladt az ajtó felé. Míg a másik kezében, de lazán a vállán átdobva, szintén farka tövénél fogva Füstös lógott, aki viszont teljesen belegabalyodott Dénes kapucnijába. Mindkét állat dühösen fújtatott és nyávogott, ami láthatólag nagyon szórakoztatta Dénest.

Magduska dermedten állt. Nem tudta, mit tegyen. Dénes viszont nagyon is tisztában volt a tennivalóval, nemhiába töltötte be már a másfelet. Nagy lendülettel Cirmost a Füstös mellé csapta a vállára, a két macskafarkat szorosan megfogta, majd a szabad kezével megpróbálta kinyitni Magduska lakásának ajtaját.

Ekkor ébredt a rémületből Magduska, és termett az ajtónál még idejében, mielőtt a nyivákoló, fújtató kompánia belépett volna a lakásba.
– Déneske, hol találtad ezeket a macskákat? – próbálkozott óvatosan Magduska.
– Tita, tita, bummmba – válaszolt készségesen Dénes. Majd egyértelmű jelzését adta, hogy be akar menni a lakásba.
– Nem, Déneske, nem! A cicákat vissza kell vinni oda, ahol találtad – majd hogy nyomatékot adjon szavainak, megpróbálta kihalászni legalább az egyik macskát a túlméretes kapucniból. Legnagyobb sajnálatára ekkor jelent meg összehúzott szemekkel Kovács néni a lépcső tetején.
– Tudtam, tudtam – rikácsolta nagy hangon. – Maga átkozott nőszemély. Hát már gyerekekkel végezteti el a munkát?! Elküldte ezt a gonosz, piszkos kölköt, hogy kapja el az én ártatlan macskáimat! Mit akar, Magának semmi sem elég?! Nem nyugszik, amíg meg nem öli őket! De most nem menekül, most nem menekül! Irma, Irma – kezdett lefelé kiabálni a lépcsőházban – Irma, gyere azonnal, telefonálni kell a rendőrségnek! Most elkaptuk, ez tettenérés, ez tettenérés!

A hangzavarra előjött a Mester és Ede is. Elég volt csak egy pillantás, hogy megértsék, hogy mi történik a folyosón. Ede még ennél is tovább lépett. Dénesre nézve mindent tudott, így amikor a Kovács néni teljes mellszélességével a Magduska elé állt, hogy:
– Innen addig nem mozdulunk, míg a rendőrök ide nem érnek!
Magduska mellé állt és csendesen azt mondta:
– Hölgyem, mégis mire fel ez a nagy ribillió? A gyermek nem a Magduskáé, és nem is a házból való. Ha jól sejtem, az Ön figyelmét nem kerülheti el semmi és senki ebben a házban, így biztos vagyok benne, ha a gyerek akár csak a környéken élne, maga tudná, hogy ki fia-borja. Igaz?
– Iiiigen – kezdett enyhülni a dicsérő szavak hatására az amazon.
– Nos, akkor azt is feltételezhetjük, hogy Magduska nem tudna semmilyen módszerrel rávenni egy másfél éves gyereket arra, hogy kapjon el két ilyen jól táplált és gondosan tartott macskát, igaz?
– Igaz. De nem lehetetlen.
– És azt is tudjuk mindketten, hogy Maga sem szeretné, hogy a rendőrség ide kiszálljon, igaz? – Nos ez volt az aduász. Ede munkája során sok csalóval, hazudozóval találkozott már. Volt aki hamis személyivel próbálkozott, volt aki hamisított engedély hozott jelzáloghoz, és volt aki arról hazudott, hogy mire kell a pénz. Ede mindet azonnal kiszúrta. Az anyukájától tanulta. Még a halála előtti estén is azzal foglalatoskodott a Mama, hogy a parlamenti közvetítéseket nézte, és leírta, ki mikor hazudott. Az összes kerületi párttag hozzá járt kegyelemért. Így aztán Ede negyven éven át a legjobbtól tanult. Most is tudta, hogy a Kovács néni hazudik, és az Irma nem hívja a rendőrséget, abban a pillanatban, amint elhangzott a mondat. De azt is megértette, hogy Kovács néni és a Házmesterné szövetkeztek, hogy Magduskát a végső pusztulásba sodorják.
– Mondja, mi lenne, ha Magduska elköltözne innen és soha többé nem látnák? – dobta be a meglepő kérdést Ede. Még Magduskának is leesett az álla a csodálkozástól. Egyedül Déneske nem lepődött meg, viszont kihasználva az alkalmat, hogy mindenki tekintete jóval az ő magassága fölé fókuszál, csendben meglépett a két macskával, akik meglepődésükben szintén elfelejtettek nyávogni és fújtatni. Így Dénes három felnőtt jelenlétében sikeresen eltűnt megint.
– Ede – hebegte Magduska – mit akarsz ezzel mondani?
– Ugyan drágám! Felesleges két lakást fenntartanunk, az enyémben kényelmesen elférünk. Ezt megbeszéljük este, de most zárjuk le a vitát ezzel a kedves hölggyel – aposztrofálta mindenki számára meglepően a Kovács nénit.
– Nem, Isten engem úgy segéljen, nem! – vette elő gonoszabbik énjét otthonkájából a Kovács néni – akármit is akarnak itt okoskodni, nem fog menni. Én nem engedem, itt engem súlyos sérelem ért. És már nem először. Ez a nő a macskáim életére tör heti rendszerességgel.
– Valóban, ám ha elköltözik, akkor ez a veszély elmúlik a fejük fölül! – vitte be a tust Ede.

Kovács néni enyhülni látszott.
– Aztán miféle költözne ide, mert ez egy jó hírű ház ám, itt mindenki időben befizeti a közös költséget, itt nem tartozik senki a közüzemi számlákkal! – uraskodott a Kovács néni.
– Tudok egy állatorvos hallgatót, aki most keres lakást, azt hiszem, beajánljuk neki a Magduskáét.

Kovács néni felélénkült.
– Egy állatorvos hallgató? Már rég mondom Irmának, hogy kellene ebbe a házba egy orvos. Kiváló ötlet, tudtam én, hogy Magával lehet beszélni!

Magduska csak a fejét kapkodta jobbra-balra. Ilyen horderejű döntéseket róla és nélküle utoljára az általános iskolában hoztak a feje felett. De valójában hálás volt és boldog. Az ő köreiben az összeköltözés egyenlő volt az esküvővel.
– Halljátok ezt, cicuskáim, micsoda remek hír – próbált Kovács néni a macskákhoz beszélni, viszont azok nem voltak sehol a Dénessel egyetemben. Mindenki kapott egy lépcsőházrészt, hogy keresse őket a Mestert kivéve, akinek feladata már csak az volt, hogy számoljon és adjon egy végső árajánlatot a történtek ismeretében.

A gyerek közben teljesen felszívódott. A kereső csapat ezután új stratégiát állított fel. Külön-külön. Magduska tartotta magát az eredeti tervhez, és bőszen gyakorolta az „elvesztettem a gyereket a házban, baj?” mondókát. Kovács néni vadul hívogatta a macskáit, Ede pedig módszeresen végigjárta az egész házat. Eredménytelenül. Dénes szőrén-szálán eltűnt. A macskákról nem is beszélve.

Húsz perc rémült keresés után belátták, hogy szólni kell a rendőröknek és az anyának. Leültek az udvar közepén a padra, és azon gondolkoztak, kit hívjanak először, amikor furcsa dologra lettek figyelmesek. A pincefeljáró felől kezdetleges éneklés hallatszott.
– Timo tita haj, hooá le a vaj, ooo latooa gyagyuszooo ….......baj – vagy valami hasonló. A jelenlévők egy emberként ugrottak fel, mert az egész házban nem volt senki, aki pontosan tudta volna a Cirmos Cica Haj kezdetű gyerekdalt, a Dénest leszámítva. A kis ember talpig pókhálósan és koszosan, kemény léptekkel jött-jött felfelé a lépcsőn, maga után húzva farkuknál fogva a két elcsigázott és halálosan kimerült macskát. A két macskafej minden lépcsőfogon koccant. Hol egymáshoz, hol a lépcsőhöz. És már a nyávogást is feladták. Láthatóan arra készültek, hogy megszámolják hány életük maradt még. Kovács néni rohant kimenekíteni szeretett jószágait, és maga is meglepődött, mikor Dénes szó nélkül, készségesen átadta őket.
– Tita hamm – mondta nemes egyszerűséggel.

Kovács néni megijedt a pusztítást látva, így vita nélkül csak annyit mondott:
– Jól van kedves, akkor megetetem őket – mondta, remélve, hogy a gyerek nem arra gondolt, hogy meg akarja enni a macskákat. A lépcső felé fordult, de még visszaszólt.
– Aztán az állatorvost nem elfelejteni! – majd macskáit pátyolgatva eltűnt a lépcsőfordulóban.

Ede és Magduska nem merte mutatni mennyire megkönnyebbültek, így megpróbálták a legkönnyedebb modorukban megkérdezni a gyermeket, hogy mi történt. A bökkenő ott volt, hogy Dénes szókincse meglehetősen bő volt, csak éppen szótárazni kellett volna. A tita buuuumm többször is elhangzott, mire Magduska és Ede ráébredt, hogy igazából nem akarják tudni. Valamint azt is elhatározták, hogy Magduska ünnepélyes kiköltöztetésére feltétlenül elhozzák a Dénest is elrettentő fegyvernek.
– A háborúban is jól működik a megelőző csapás – okoskodott Ede, miközben a kocsiban hátranyúlva megpróbálta megsimogatni Dénes lábát.
– Ne zavard, elaludt! – figyelmeztette Magduska.
– Áááá, akkor nem is olyan kemény legény, mint gondoltam – mosolyodott el Ede.