2010. január 5., kedd

A pusztítás

Amikor felkelt és kinyitotta a szemét, nem igazán tudta megmondani, hogy hol is van. Lapos pillantásokkal körülnézett. Az elmúlt napok eseményei gyanakvást ültettek el benne. De azt azért sejtette, egy fogda nem igazán így nézne ki. A panoráma a következőkből állt: egy feldíszített karácsonyfa, egy rénszarvasos lámpasor az ablakon, rend és tisztaság mindenütt.
– Tutira nem otthon vagyok – mondta ki hangosan, majd beugrott, hogy EDE. Na meg a gyerekek. És még jobban elámult a szerencse sodrásán: talált egy férfit, aki szereti, megmentette a biztos börtöntől, ért a fürdőszobaszereléshez, legalábbis tudta, hogy nem lehet azonnal megcsinálni, és kedveli a gyerekeket. Walt Disney sem rajzolt sok ilyet, az biztos. Ezért úgy döntött, hogy meglovagolva a szerencséjét, és mert tényleg szerelmes, nem fog a zárakhoz nyúlni, engedi majd Edét ajtókat nyitogatni, és most felkel, megágyaz és megkeresi a félisten férfit.
Az első ponttal hamar végzett, a második is könnyen ment, de Edét sehol sem találta. Volt viszont egy cetli az asztalon, gondosan a szegfűszeges narancsoknak támasztva: „Drágám, sajnos én sem készültem fel kellően az ünnepekre, és nincs megfelelő reggelinek való itthon. Megyek, és addig nem jövök, míg neked királyi lakomát nem tudok nyújtani! Ha elég ügyes vagyok, fel sem ébredsz addig! Edéd”
Az utolsó szótól megijedt, mert úgy olvasta: Ebéd, és félt, hogy mit fog ő addig itt egyedül csinálni. Még idejében rájött, hogy micsoda csacskaságot csinált, és boldogan előkészítette az asztalt az ünnepi reggelihez. Épp elkészült, amikor csöngettek.
Boldogan szökkent az ajtóhoz, és mosolyogva kezdte, hogy:
– Elkéstél........ – de befejezni már nem tudta. Az ajtóban egy nyúzott arcú, harmincas évei közepén járó nő állt, három gyerekkel felvértezve.
Meglepődtek mind a ketten. A nő hátradőlt, és megnézte a csengőn a nevet. Minden rendben volt vele, Erős Ede szerepelt ott. A nő felhúzta a szemöldökét, és barátságos hangon azt kérdezte:
– Csak nem a Magduskához van szerencsénk? Micsoda öröm, az Ede már annyit mesélt Önről! Ede itthon van?
– Magduska vagyok, igen, nagyon örvendek. Nincs itthon, leszaladt a boltba reggeliért. Talán ha tíz perc múlva visszajönnek, addigra biztosan hazaér! – igyekezett nagyon barátságosan elutasító lenni.
De a nő sajnos résen volt, és azonnal beterelte a gyerekeket az ajtón.
– Ne haragudjon, de vészhelyzet van. A férjem nagyon rosszul van, be kell vinnem az ügyeletre, azt reméltem, hogy Ede elvállalja a gyerekeket. Megtenné, hogy vigyáz rájuk, míg Ede hazaér? Nem lesz velük semmi baj, sokszor voltak már itt, ismerik a helyet, nem lesz gond, hogy Önt nem ismerik!
És mielőtt Magduska azt mondhatta volna, hogy hibás kettős könyvvitel, már csókot is nyomott a gyerekek fejére, és felrohant a lépcsőn. Az ajtó bezárult. Ott állt a három gyerek és gyanúsan méregette Magduskát. Senki nem szólt egy szót sem. Magduska nyelt egy nagyot. Nem tudta – honnan is tudhatta volna – mekkora erő lakozik két kisfiúban és egy kislányban. A közelében sohasem volt kisgyerek, és ez nem volt véletlen. Ha egy régi barátnője gyermekáldásról számolt be, többé elfelejtette meglátogatni, látszólag. Valójában nagyon is tudatosan. Így aztán nem volt honnan gyakorlatot szereznie, mert ha legalább öt percet eltöltött volna gyerektársaságban, tudta volna, ezzel az apró, mondhatni semmi kis mozzanattal elindítja a lavinát. Mert a gyerekek két dolgot tudnak azonnal, ránézésre megítélni a legjobban ezen a világon: egy felnőttől kell-e tartani, avagy nem.
A tekintély egy olyan dolog, ami sugározhat is az emberről. Az íróasztala mögött, revízió közben bizonyos, hogy Magduska árasztja magából a tekintély légkörét, de itt azt jelentette, én vagyok a kisegér, ti meg a macskák. És a három gyerek élve istenadta tehetségükkel, módszeresen kezdte lezúzni a lakást.
A harc azzal kezdődött, hogy Dénes – a legkisebb – felmászott a frissen bevetett ágy közepére. Testvérei látszólag azért másztak utána, hogy lehozzák, holott ez egy korábban már jól begyakorolt koreográfia szerint lejátszódó csel volt. Mert amint mindhárman az ágy közepén voltak, őrült tombolásba kezdtek. A rugók nyikorogtak, az ágy recsegett, és a három rosszposztó teljes erőből ugrált. Pár perc után kiderült, hogy nagyobb buli úgy ugrálni, hogy közben párnacsatát vívnak, mert a nagy visítozás közepette simán lehet úgy tenni, mintha meg sem hallanák Magduska „na de kedveseim, ezt igazán nem kellene” szövegét. Pedig hallották, és tudták, hogy mi a helyzet, csak éppen nem volt meg az a nüansznyi kis semmiség, amitől egy gyerek szót fogad.
– De igazán gyerekek, tönkremegy az ágy, nem lehet majd rajta aludni – fogta könyörgőre Magduska. Maga lepődött meg a legjobban, mikor erre a gyerekek szó nélkül kivonultak a szobából, sőt Ágika kézen fogva vezette Dénest.
Amatőr elgondolás volt valóban. De az ítélkezzen Magduska fölött, akinél még nem tekertek idegen gyerekek a vécébe egy teljes guriga toalettpapírt. Magduskának fogalma sem volt, hogy Peti ártatlan kijelentése, miszerint pisilni kell, majd hogy mindhárman elvonultak, majd a nagy csend jelentőséggel bír. Szent meggyőződése volt, hogy ad egy, Ede mindjárt befut. Ad kettő, a gyerekek szépen megpisiltetik egymást. És ebben a bódulatban eltelt tizenöt perc. Ekkor már Magduskában is ébredezni kezdett valami elgondolásféle a gyerekek fürdőszobahasználatát illetően. De a valóságra nem számított.
Benyitva a fürdőszobába Nagaszaki sokat látott atomtámadás utáni fényképe ugrott be lelki szemei elé.
Dénes toalettpapírba csomagolva ült a fürdőkád közepén, körbe rajta valaki samponból és tusfürdőből tűzrakást imitált egész szépen kivitelezve. Szintén ismeretlen elkövető a tükörre kente a folyékony szappanadagoló teljes tartalmát, majd az elkent trutyiba lefegyverző módon egy szmájlit rajzolt. A mosdókagyló szélén szép hosszú kígyóban volt kinyomva a borotvakrém. Már ami megmaradt belőle, mert java része Peti arcán tündökölt. A vécécsészéből meglehetősen egészségtelen szögben kiállt a kefe vége, kecsesen rá volt húzva két teljes guriga vécépapír, amiből az egyik már teljesen elázott. Az egész kompozícióra Ágika tette fel a koronát, ugyanis a zuhanyfüggönyt palástként a vállára terítette, fejére Ede zuhanysapkáját tette, és éppen hangosan kimondta a halálos ítéletet a fürdőkádban üldögélő Dénesre.
Ebben a hihetetlen pillanatban Magduska megértette, hogy milyen nehéz a nők sorsa, és fel nem tudta fogni, hogy miért vannak nagycsaládok. Eggyel talán még ő is elbír, na de hárommal?! Ez kész öngyilkosság!
Az a furcsa dolog is megtörtént ugyanebben a hihetetlen pillanatban, hogy Magduska azt is meglátta, hogy mi az az egyetlen dolog, amit ha megtesz, a gyerekek leülnek a fenekükre és a lakás is egyben marad. Nem beszélve a törékeny önértékeléséről. Mesét kell mondani a gyerekeknek.
– Gyertek, leülünk a nappaliban, és mesélek nektek valamit! – igyekezett lelkesítő lenni. Meglepő módon a gyerekek ráharaptak az ötletre és csapot-papot hátrahagyva – Ágika azért zuhanyfüggönyben – kirohantak a nappaliba, és leültek szépen a kanapéra.
Magduska fejében vadul száguldoztak a gondolatok. Nagyon igyekezett magában egy mesét feleleveníteni. Minden bizonnyal a nagy igyekezet volt az oka, hogy egy sem jutott az eszébe. Utólag beismerte, hogy a Jancsi és Juliskát, vagy a Piroska és a farkast, sőt a Kismalac és a farkasokat is ismeri, csak akkor, olyan hirtelen nem ugrott be egyik sem.
A gyerekek őt nézték, ő meg a gyerekeket. A gyerekek vártak. Ő is. A gyerekek a mesére, ő meg az Edére. Egy perc után Ágika kedvesen megszólalt:
– Akkor mi most várjuk a mesét. Úgy kezdődjön, hogy egyszer volt, hol nem volt... jó?
Magduska belátta, hogy nincs mese, ki kell találnia egy saját sztorit. És belekezdett:
– Hát akkor elmesélem nektek a Szegénylegény és az Adócsaló Gazda meséjét!
A gyerekek összenéztek és megnyugodtak. Nem valami elcsépelt Csipkerózsikával fogják etetni őket.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény legény. – kezdett bele a homályos, de egyre tisztábban látott történetbe Magduska – Miután letelt a munkanélküli segélyen eltölthető ideje, elhatározta, hogy keres egy gazdát, akinél minimálbérért adókedvezményesen dolgozhat. Ment, mendegélt, míg hetedhét országon is túl, az üveghegyeken is túl találkozott egy vállalkozóval. Megszólította: Adjon Isten Bátyám! Munkát keresnék, ha megszánna.... minimálbérért, szakképzetlennek való munkája, csak akadna, ha szépen kérem.... És a gazda nagy örömmel fel is vette, mert a munkásai szakszervezetbe tömörültek és lebegtetett sztrájkkal fenyegetőztek, ha nem emel bért. De hát hogy is tehette volna. Két könyvelőt is alkalmazott, meg egy ügyvédet milliós honoráriumért, hogy úgy csűrjék-csavarják a pénzügyeket és a bevallást, hogy adót ne kelljen fizetni. Na a szegénylegény beállt dolgozni, és három esztendeig hűen szolgált. Mikor a három esztendő letelt, kérte a fizetségét, de a gonosz vállalkozó elsikkasztotta, és azt hazudta, hogy mind egy szálig befizette az Államkasszába Áfa meg adó címszóval. Hej, nekikeseredett a szegénylegény, és elhatározta, bizony kiszedi az ő keresetét az Államból, ha egyszer él is. Felment az Állam házába, ott megállt a kapuba' és felkiáltott: Egy életem, egy halálom, addig innen el nem megyek, míg a fizetségem meg nem kapom! Tanakodtak az Állam házában, hogy mit is kezdjenek ezzel a szegénylegénnyel, míg az APEH főigazgatónak eszébe jutott, hogy talán bizony ez a szerencsétlen egy adócsaló vállalkozó áldozata lett. Akkor elhatározták, hogy megsegítésére egy revizorral fogják visszaküldeni a vállalkozóhoz....
A gyerekek mindeközben tátott szájjal hallgatták. Ez volt a legkülönösebb mese, amit eddig hallottak. Éppen kimondta Magduska a revizor szót, amikor betoppant Ede és mozdulatlanná dermedve megállt az ajtóban:
– Ugye nem a 2010-es társasági adótörvényeket meséled nekik?
A gyerekek megismerve a hangot, egymást túlkiabálva kezdték mesélni, hogy a szegénylegény pont most kapott egy lovagot, aki majd segíteni fog a gonosz adócsaló vállalkozó ellen. Magduska szemét lesütve, szerényen mondta:
– Ugyan Ede, miket nem gondolsz!
– Na, akkor kinek van kedve reggelizni??? Hoztam sok-sok finomságot a boltból!
A gyerekek egymást túlharsogva hangoztatták, hogy milyen éhesek. Együtt békésen megreggeliztek. Miután elpakoltak, a gyerekek nyaggatni kezdték Magduskát, hogy fejezze be a mesét. Már éppen ráállt volna, mikor betoppantak a szülők, és hazavitték a siserehadat.
– Büszke vagyok rád, nagyszerűen viselkedtél a gyerekekkel, azt hiszem, kedvelnek téged! – ölelte magához Ede Magduskát.
És Magduska úgy döntött, nem beszél a fürdőszobáról. Most még nem.

1 megjegyzés:

  1. :)))) kibújt belőled az Anya :)) (Szebb lesz a szöveg, ha kiírod betűkkel a számokat!)
    Krisz

    VálaszTörlés