Ég és föld urai II.

Várt egy darabig, de nem történt semmi, így aztán Ödön kopogott még egyszer. Meg még várt egy kicsit. Nem történt semmi. Eközben a többiek a másik épületet próbálták feltérképezni gyakorlatilag teljesen sikertelenül, mert az épület tervezője minden bizonnyal korábban erődépítésben szerzett nagyon komoly gyakorlatot.

Kevesebb, mint öt perc alatt már mindhárman ott tolongtak Ödön háta mögött, és vártak türelmesen, mert Ödön is várt türelmesen.

Még kétszer kopogtak együtt. Végül István megtudakolta, hogy mégis miért állnak olyan elszántan az ajtó előtt.
– Mert érzem, hogy itt van valaki – felelte egyszerűen Ödön.
– Úgy érted, hogy harmadik érzékeddel fogod egy másik humanoid jelét?
– Úgy értem, valaki hagymát dinsztelt és most dobott rá babérlevelet, paprikát, paradicsomot és némi zöldséget.
– És ezt te itt, a csukott ajtó rossz oldaláról megmondod? – húzta fel szemöldökét Ede.

Felsőbbrendűségének biztos tudatában csak annyit válaszolt a válla fölött:
– Igen, van benne vagy húsz év gyakorlatom. Mást se szagoltam minden este, csak a különböző menüket. ÉN ÉRTEM A SZAKMÁM, nem úgy mint mások! – és már fordult is az ajtó elé, és nem mozdult, mint egy jól idomított vizsla.

Még álltak volna egy darabig, de egyszer csak Magduska előre dőlt, lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót.

A férfiak egymásra néztek. Ez egyikőjüknek sem jutott eszébe.

Szép sorban bevonultak. Bent elég sötét volt. Halkan szólt a csikidám.
– LGT – szólalt meg lekicsinylő hangnemben Ede.
– Ez ugyan nem, ez R-Go, nem hallod a háttérben, ahogy a gidák nyomják a csikidámot? – javította ki István, és már énekelte is halkan:

Mit szólsz, milyen az élet
Az fontos, az fontos, az a fontos, hogy élek.
Pardon, ha rosszat mondok,
Csak a fejem, csak a fejem, csak a fejem ... kongott.
Je – je, je – jeje, jeje – jejeje – je.
Je – je, je – jeje, jeje – jejeje – je.

Mindannyian István felé fordultak. Döbbenten. A fene se gondolta volna róla, hogy kívülről fújja a csikidámot.

Magduska gyakorlatias nő lévén – és mert már egyszer végigszenvedett egy rettenetes nagytakarítást – alaposan körülnézett. A bejárattól pár lépés távolságra hatszemélyes boxok voltak kialakítva, három oldalon. A két ablak felőli oldalon három-három, a rövidebbik oldalon kettő, azzal szemben pedig egy termetes bárpult, mely benyúlt egészen a terem közepéig. Elég sötét volt benn, köszönhetően az épületet körülvevő hatalmas fáknak, így Magduska csak annyit tudott megállapítani, hogy nem ez a legtisztább vendéglátóhely, amit életében látott, és lássuk be, ez valóban így volt.

A bejárat melletti ablakokon valaha fehérnek gyártott, mára már eléggé beszürkült csipkefüggönyök zárták ki az egyébként is kevéske fényt. Az ablak és a függöny között évszázados, már megszilárdult pókhálóban, négy-öt pók és tucatnyi egyéb, valaha röpképes élőlény teteme várt a lassú elporladásra. Erre a meglehetősen dohos levegő miatt nagyon kevés volt az esélyük.

Magduska enyhe undorral fordult el.

A bárpulton poharak sokasága várakozott bevetésre, bár jobban megnézve, inkább arra várhattak, hogy a szerelő végre beépítse a mosogatógépet, és nyolcvan fokon végre megtisztuljanak.

Magduska megérezte, hogy bár ő maga sem egy házitündér, az itt élő ember avagy emberek még az ő legrosszabb lelkiállapotát is alulmúlják.

Tekintetével továbbhaladt a rövidebbik oldal irányában, majd megakadt egy nyugodt és nagyon enyhe mosollyal tarkított arcon. Az arc őt nézte. Nem szólt, csak kedvesen mosolygott és várt. Magduska rádöbbent, hogy egy ismeretlennel méregetik egymást, így reflexből felsikított.

Mindenki ránézett, és végre az idegen is megszólalt.
– Elnézését kell kérnem, ha udvariatlanul megijesztettem. – és ezzel bocsánatkérően megbillentette fejét.

Egy talpig úriember állt előttük. És ez már a csokornyakkendőjéből is azonnal látható lett volna.

Elcsodálkoztak a négyek. Nem sűrűn látni az erdő közepén csokornyakkendős úriembert. Mintha Vanek úr elevenedett volna meg. Fekete nadrágot viselt, hozzá fehér zoknit és fekete lakkcipőt. Hosszúujjú ingére szürke mellényt vett fel, melyhez sötétzöld csokornyakkendőt kötött. Mondjuk jobban illett volna hozzá egy darab Vizi E. Szilveszter kollekciójából.

Szürkés haját korosodó férfi módjára elkoptatta a feje tetején, így az alsóbb régiókban megmaradtakat kellően hosszúra hagyta, hogy mindenki láthassa, volt itt, csak elfogyott. Arca barátságos, nyugodt, kiegyensúlyozott személyiség látszatát nyújtotta, szürke szemét jól kiemelte a mellény.

Állt és várt. Nem érzete szükségét, hogy holmi kérdésekkel zavarja a frissen érkezett kompánia lelki békéjét.

A kompánia is állt és várt, mert nem akarták holmi kérdésekkel megzavarni ezt a pár perces úri varázslatot.

Aztán végül Vanek úr megmozdult, és mosolygó fejét enyhén balra biccentette.
– Talán meg szeretnék tekinteni a szobákat?

A kérdés okán felvetett zavarukban, kiesett a szájukon egy persze, de közben csak néztek nagyon egymásra.

Vanek úr egyenes háttal és kimért léptekkel ment előttük, miközben a nevezetességeket sorolta:
– Ez volt itt az étkező, de ezt már bizonyára Önök is tudják. Itt szolgáljuk fel a reggelit, kérés esetén az ebédet és vacsorát. Rugalmasak vagyunk, ha kellően informálnak igényeikről.
– Sokan dolgoznak itt? – érdeklődött szakmai ártalomból Ödön.
– Csak én – mosolygott vissza úriemberesen Vanek. – Ez itt a társalgónk, a kandallóba azonnal be tudunk gyújtani, ez esetben a kandalló kéménye fűti a lépcsőfeljárót. Összesen nyolc szobánk van, mindegyik fürdőszobával és egyedi hangulattal felszerelve. Nincs két egyforma szoba – kuncogott magában – és mivel jelenleg nincs sok vendégünk, választhatnak kedvükre. – és ezzel a negyedik lépcsőfokról visszanézett a társaságra, hogy lássa, értékelik-e kellően ezen irányú lehetőségeiket.

A négyek közül egyedül Magduska volt még delíriumos állapotban, és nézte kitartóan Vanek urat, így nevezett akár úgy is vehette, hogy nagyra értékelik felajánlását.

A felső szintre érve a társaság megdöbbent. A hosszú folyosón sorakozó ajtók mindegyike tükörrel volt bevonva.

Vanek úr termetes kulcscsomót vett elő zsebéből, és kinyitotta az első ajtót. Belépett.
– Ez itt a Marilyn szobánk. – mutatott körbe egy tulajdonos büszkeségével.

A négyek körülnéztek, és nem akartak hinni a szemüknek. Mindannyian úgy érezték, hogy visszaestek az időben, és a középiskolai kézműves foglalkozás órán vannak, ahol egy hete megkapták a feladatot, hogy fessék át a nagymama bútorát, és mivel mindenki a lehető legkevesebb időt fordította a feladatra, csak lekenték vastag ecsettel az éppen kezük ügyébe akadó festékkel a kilátszó részeket. És ez lett belőle. Egy tizenéves gyerek gyatra munkája.

Az ajtó melletti szekrény osztott ajtaja három színben pompázott. Sárga, hupirózsaszín és fehér. Ez önmagában megállta volna helyét egy hároméves színmániás kislány szobájában, de a fehér-rózsaszín csíkos tapéta mellett meglehetősen furcsa látványt adott. A falon a hetvenes évek visszafogottabbak közé tartozó, erotikusnak kikiáltott kép függött. Arany keretben. Mert az passzol a sárga szekrényajtóelemhez.

Vanek úr büszkén hordozta végig tekintetét az eklektikus szobán.

Az ágyak valaha egy törpe birtokában lehettek, mert mai szemmel nézve rövidek és alacsonyak is voltak, bár lehet, hogy egy gyerektábor leselejtezésén szerezték jó áron. Összesen három ágy volt a szobában harmonikusan elrendezve. Az ágyak meg voltak vetve, az ágynemű harmonizált a falak fehér-rózsaszín leosztásával, és szintén fehér-rózsaszín csíkosak voltak. Az kutyaól ablakból a parkolóban várakozó autójukat látták.

Vanek úr várt, és igyekezett úgy tenni, mint aki már megszokta az elismerő szavak áradatát.
– Nagyon hangulatos – préselte ki magából nagy nehezen Magduska.
– Akkor mehetünk tovább a következőbe? – és már ment is előre, mielőtt komoly tiltakozást nyújthattak volna be.

A következő szoba kék-fehér színben pompázott. A szekrényt a bukott tanulók festették halvány kékre, a falon arany keretben néger férfi járt a fehér lenge ruhás nő kedvében, és a bútort itt is a törpéknek készítették. Az ágynemű kék-fehér csíkos.

Vanek úr megjegyzésre sem várva emelt fővel nézett ki az ablakon, szája sarkában laza mosoly bujkált. Talán a kép tetszett neki. Talán csak a kép.
– Nos – fordult a négyekhez – akkor hány éjszakára maradnak?

Ekkor végre magukhoz tértek, és Ede, mint rangidős elmondta, jövetelük valódi okát. Kicsit hosszúra nyúlt, és kellemetlen volt, hogy szemmagasságban az a fránya kép volt, de azért összeszedettre sikerült a történet.
– És most a vadászt keressük, mert szőrén szálán eltűnt.

Érdekes az ember lélektana. Adott négy ember, aki sártengeren, halálfélelmen át kering egy részeg vadásszal, és mikor a lehetőség előáll, hogy egy független, szolid úriembertől valós útbaigazítást kérjenek, mert hiszen közlekedési eszközük van, amivel messzi mehetnek, ezt nem teszik, sőt, mindez eszükbe sem jut, csak keresik problémájuk okozóját. Így aztán Vanek úr kissé csalódottan lekísérte őket az ajtóhoz, a legtávolabbi épület felé mutatott és megadta az utasítást is, miszerint a hátsó ajtó van nyitva, és kinyitotta előttük az ajtót.
– Szeretettel visszavárom Önöket egyszer, ha erre van kedvük kirándulni. Nagyon szép ez az erdő, az egyik legszebb! – és ezzel az úriember visszavonult.