A Sasmadár

Az irodában ült az asztalánál. Előtte már egész kupacban tornyosultak a folyamatban lévő és elintézésre váró ügyek. Már több, mint két órája úgy ült ott, mint aki csinál is valamit, de a szakavatott szem észrevehette, hogy ez sokkal inkább semmittevés, mint munka. Bár néha a kettő egy és ugyanaz. Most nem. Most komoly szellemi munka húzódott meg a háttérben. Egészen konkrétan 9:12 óta azon gondolkozott, hogy mit is csináljon. Sok-sok lehetőség volt, egyik vadabb a másiknál. Végül elhatározásra jutott. Felállt, odalépett főnökéhez és beteget jelentett. Senki sem lepődött meg. Egész délelőtti viselkedése alapot adott némi kétkedésre, ha nem is konkrétan a fizikai állapotában.

Hazaérve először is stratégiai öt percet tartott. Ez azt jelentette praktikusan, hogy leült az asztalhoz, papírt és tollat vett elő, és felvázolta a főbb probléma pontokat. A lista valahogy így nézett ki:
– konyha
– Luigi
– Segítő személy
– Kovács néni
– költözés
– tárgyalás és tanúvallomás

Egész jól összefoglalta a problémákat. És most megoldást is kell találnia, ha lehet még holnap délelőtt 11:40-ig, akkor indul ugyanis a gép. Igen, az utazás. Ha ez most nem lenne, mennyivel egyszerűbb volna minden. De nem lehet változtatni, hat hónapja le van beszélve és egyeztetve minden. Presztízsveszteséget jelentene, ha nem menne el.

Elhessegetve magától az út problémáit a papíron szereplő pontokra terelte gondolatait. Nagyon sokáig csak nézte a betűket, és nem jutott az eszébe az égvilágon semmi. Ha zsákutcába jutottak a gondolatai, korábban mindig azt az Apjától tanult ötletet használta, hogy fordított irányból közelítette meg a gondokat. Jelen esetben a fordított irány az alulról fölfelé lett. Az apai tanács ezúttal is segített, hiszen innen nézve már igenis tudta, hogy mit kell tennie. A tárgyaláshoz és a tanúvallomáshoz kellően elő kell készíteni a terepet, a költözést sem lehet egyedül lebonyolítani, a Kovács nénivel való affér pedig egyszerűen üvölt valaki segítségéért. Kezdjük akkor ezzel, gondolta magában.

Tehát szükség van valakire, aki segít a fent nevezett ügyekben, természetesen diszkrét és megbízható. Na ilyen ember nem sok van, manapság meg annál is kevesebb, de azért él az ember, hogy legyenek ismerősei és az ismerőseinek is legyenek még több ismerősei, és akkor máris minden sokkal könnyebben megoldható. És amikor idáig jutott a gondolatokkal, eszébe jutott, hogy Apa, volt már vagy húsz éve, azt mondta: Ha nagy baj van, nézz körül a rokonok között és az ellenségek között. A barátokat hagyd utoljára. Nem jó a barátságot problémákkal megmérgezni. Ezen felbuzdulva elővette a fiók legmélyén őrizgetett régesrégi névjegykártya gyűjteményt. Volt közöttük jó néhány már teljesen aktualitását vesztett kártya is, de a lényeg még benne volt. Többek között egy vezetékes telefonszám a Lasz családhoz. Nagy hírű őrző-védő céget birtokoltak, melyet még a jó pár évvel ezelőtt meghalt családfő alapított. A telefonszám a privát számuk volt. Csak a legbelső kör ismerhette. Felhívta a számot. Azonnal kapcsolták a főnökhöz. Nevét nem kérdezték, aki ezen a vonalon jelentkezik, annak útlevele van a céghez. Miután tájékoztatták, hogy a vonal biztosan lehallgatásmentes és teljesen biztonságos, elmondta, hogy mennyire fogalma sincs, hogy mit csináljon. A vonal túlsó végén ülő férfi meglehetősen nagy empátiával rendelkezett, és úgy tűnt, ideje is van bőven, így hagyta, hogy a szavak zuhatagként ömöljenek. Negyven percig tartott a beszélgetés, melynek eredményeképp másnap reggel nyolckor a lakásában kell fogadnia két fiatalembert. Persze nem lesz olcsó, de most nem is a pénz számított.

Ezzel három alapvető problémát ki is pipálhatott. Következett a „segítő személy”. Mire kimondta a szót, már rá is jött, hogy ez még az előző problémánál is egyszerűbben megoldható. Évi. Szól az Évinek. Buta volt, hogy nem gondolt erre korábban is. Itt van a közelben, három gyereket, egy férjet és egy háztartást vezet eredményesen, alkalmas a feladatra és biztosan szívesen vállalni is fogja.

„Luigi” – na ez a probléma már nehezebb lesz. És azt is tudta, hogy mit kell neki mondania. Felhívta a mobilján. Luigi kétségbeesett hangon szólalt meg:
– Che cosa e? Mi van, ki, mit akar?
– Szeretném, ha a hétfőn megkezdett főzőkurzus tovább folytatódna.... – nem tudta tovább mondani, mert Luigiból ömlöttek a szavak.
– Vége, mindennek vége! Az én gyönyörű bár, mindenem oda! Nincs tanfolyam, hát nem látta, nincs hol főzni, oda a sok olio di oliva meg a sok finom balsamico!
– Tudom, higgye el, nagyon sajnálom, de maga a legjobb! Magától érdemes tanulni! És azt is tudom, hogy hogy lehet ezt a kis hibát helyrehozni!

Luiginak forogni kezdett a szeme, mikor meghallotta, hogy a konyhája felgyújtása egyszerűen kis hiba lenne. Ám mielőtt még méltatlankodásának hangot adhatott volna, a vonal másik végén elhangzott a kulcs mondat.
– Mi lenne, ha itt, a mi konyhánkban tartaná meg a további órákat? Egy átlagos konyhában úgysem találhatóak meg mindazok a csillogó eszközök, amik az Ön konyhájában nélkülözhetetlenek és szükségesek. Ha egy olyan konyhában tanítja a diákokat, ami pont olyan, ahol ők maguk is főzni fognak egyszer majd, nem fognak csalódni és jobban is érzik majd magukat. Higgye el, ebben az esetben tényleg csak nyerhet.

Luigi hosszasan elgondolkozott és belátta, hogy ez így igaz. Ha nem tartja meg az órákat, vissza kell fizetnie a díjat, amit jelen esetben semmiképp sem szeretne, és akkor remek lehetőség, hogy elfoglaljanak egy konyhát. Arról nem is beszélve, hogy ha a hölgy újra gyújtogatni szeretne, akkor az csak a saját konyhája lenne. Ahhoz meg senkinek semmi köze. Döntött.
– Va Bene! Rendben van. Megcsinálom. Maguknál. Este hattól.
– Köszönöm, de a hozzávalókat ne felejtse el magával hozni!

Kezdett jókedvre derülni. Nem is olyan sötét a világ, mint elsőre tűnt. Sőt, ezzel a húzással a konyhát sincs értelme megcsináltatni, hiszen ki tudja, mi minden fog még itt egy hét alatt történni.

Elégedetten hátradőlt. A mór megtette kötelességét, a mór távozhat. Hogy mire fel kellett ez a nagy előkészület? Elárulhatom. Az aggódás, a tömény, lélekbe markoló aggódás miatt. Nagyon sok szabad, csinos és független nő járja az utcákat a fővárosban. Minden bizonnyal jópáran lényegesen jobb partik, mint Magduska. Csakhogy van itt valami, ami miatt más nő nem jöhet számításba. Egyetlen szóval le lehet írni: múlt. Bővített mondatban: az elmúlt huszonöt év. Nem, félreértés ne essék, nem történt semmi személyes tragédia, azokon kívül, amikkel az ember már jó előre számol az életében, mint a rokonok elvesztése. Ami történt, az csupán a véletlenek alakulása, ami miatt kirekesztett lett. Nem tudta volna megmondani, hogy mikor és hol kezdődött, de valószínűleg, mint mindenki esetében, valahol a gyermekkorában. Szép gyermekkora volt. Egyetlen imádott gyermekként élvezte a szülei gondoskodását. Ha valami galibát csinált, vagy egyikük, vagy másikuk, vagy együtt hárman helyrerakták a dolgokat. Lehet, hogy ez volt a baj? Hogy összetartottak? Hogy szerették és tisztelték egymást? Szent meggyőződése volt, hogy az egész így volt helyes, és csak így lehetett boldog életet élniük, ám mindeközben kirekesztetté lett.

Eleinte csak kinevették, mikor huszonévesen közölte, hogy még a szüleivel lakik. A harminchoz közeledve, már nem mondta el az első randin, de amint kiderült, elhalt a bimbódzó kapcsolat. És mindenki folyamatosan és megállás nélkül győzködni próbálta, hogy micsoda csóró dolog a szüleinél lakni. Pedig nem volt az. Az Apja hamar eltávozott, és ebbe hűséges és férjét holtáig szerető Anyja belebetegedett. Hogyan hagyhatta volna őt akkor magára? Ha ezt nem képes megérteni egy nő, akkor nincs értelme vele kapcsolatot kezdeni. És a legtöbb nő nem értette. És egy borús novemberi napon, Anyja és Apja sírjánál állva Ede nőgyűlölővé lett. Egyetlen mondat miatt. A szomszéd cserfes huszonéves fruska lányának volt mersze szeretett családja sírjánál azt mondani, hogy „ugye, most már jobb, megkönnyebbültél!” Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen. És akkor körülnézve, mindenkin ezt látta. Kollégák hívták el kocsmázni, hogy összeismertessék nőismerőseikkel, mert „most már nyugodtan lehet”. Az irodában is minden független nőt megpróbáltak rátukmálni a kollégák, és leggyakrabban úgy kezdték, hogy „Ede, most, hogy már nem KELL a szüleidtől TARTANI”. Istenem, hát ki tartott a szüleitől???? Micsoda tévúton járnak ezek! És eldöntötte, hogy nem magyarázkodik, de nem is megy el egy randira sem. Minek, nincs értelme.

És akkor jön egy nő, aki olyan szerencsétlen, mint az anyai nagyanyja, aki híres volt örökké kék-lila foltos lábáról, az ügyetlenkedéseiről, és hogy ahol megjelent ott kő kövön nem maradt. És Ede azzal kezdte, hogy negyven évig a szüleivel élt, és mióta meghaltak, ugyanabban a lakásban lakik. És várt. Várta a hatást. És legnagyobb döbbenetére Magduska csak annyit mondott:
– Anyának harisnyát, apának meg kalapot akartam venni karácsonyra.

Ennyi. Egy percig megszólalni sem tudott döbbenetében. Most közölte vele, hogy egy szüleivel élő lúzer, erre mit válaszolnak neki?!
– Nagyon szerettem őket, ezért nem költöztem el soha. – adott újabb esélyt Ede.
– Én nem tudnék tovább anyámmal élni. Kibírhatatlan, mindent mindig tudni akar, és nem lehet előle eltitkolni semmit. Apussal sokat sétálunk, hogy úgy is tudjunk beszélgetni, hogy nem hall minket. És akkor Apusnak mindent el tudok mondani. – és Magduska csak nézte tovább a szőnyeg mintáját.

Egy utolsó próbálkozás:
– Tudja Magduska, meg kell mondjam őszintén, sajnos nem vagyok egy férfi ideál, nem tudok fúrni, faragni, sem autót szerelni.
– Minek kéne, szerelőt kell hívni, ha baj van, nem mindent szétbarkácsolni – döbbent meg Magduska.

Eszményi nő, igen, nekem való eszményi nő, örvendezett Ede. Még sokat beszélgettek, és tényleg olyan nagyon sok volt bennük a közös. És ahogy ez most mind az eszébe jutott, mosolyra görbült a szája.

Ezért, pontosan ezért nem tudott egész délelőtt koncentrálni. El kell utaznia két hétre, de egy nagyanyja-féle nőt nem lehet felügyelet nélkül itt hagyni. Belegondolni is rossz, hogy mi lenne vele nélküle.

De most rendben lesznek a dolgok. A sas kirepül fészkéből, de nem hagyja azt felügyelet nélkül. Magduskának persze erről nem kell tudnia. Nem, csak aggódna. Így, mikor Magduska hazaért, csak annyit mondott, hogy bár igyekezett elsumákolni, mégis el kell utaznia két hétre Írországba munkaügyben.

Másnap reggel a megbeszélt időben megérkeztek az in-kalosok és átvették az utasításokat. Feltűnés nélkül követniük kell a hölgyet, és mindenben a segítségére lenni. Nem kell feljegyzést készíteni, hogy mikor merre jár, kivel találkozik, de ha látják, hogy nagyon rossz dolog van alakulóban, avatkozzanak közbe. A főzőtanfolyamra is jöjjenek el, jobb, ha csak egyikőjük, és ha bármi égne, oltsák el. Megadta Magduska korábbi lakcímét és Kovács néni, valamint a Házmesterné nevét. Ők a kerülendő személyek. Ja, és a hölgy ne vegye észre, hogy követik. Ennyi. A két férfi megértette az utasításokat, minek jeléül bólintottak, majd távoztak.

A sas óvó szárnyait kiterjesztette. Ez tetszett neki. Ez az elgondolás. Sas. Bizony, ő a legnagyobb, a védelmező, az éles szemű és ravasz. Sasmadár.

Bőröndjébe bepakolt, telefonon elköszönt a Magduskától, majd a reptérre ment.

A sas repülni kész. Mielőtt a gépbe szállt volna, még megtörölte a szemét. Majd a levegő királyához méltatlanul Dedalonért nyúlt a zsebébe, és bőszen bekapott két tablettát. Mert csak egy dolgot utált a világon mindennél jobban, a repülést.