Egy úr a csomagtartóból

A levegő megfagyott. A molekulák kristályos formában zuhantak egyre lejjebb, míg a föld meg nem állította őket. Placcs. De nem is, ezek hangtalanul értek célba. Aki ezen most elcsodálkoott, az sűrgősen keresse fel gyógyszerészét vagy kezelőorvosát, mert ezen csodálkozni január idusán valami komoly gond előjele.

Magduska csodálkozott. A hidegség és a megfagyás nem kívülről, az időjárásból fakadt, hanem belülről. Egészen belülről. Gyomorszájból indult, és kúszott egyre feljebb, hogy úgy érezte, kevés kell csak ahhoz, hogy fagyit tudjon kilehelni. Ha lenne nála egy tábla Tibi, akár még kedveskedhetne is az utca népének – csakhogy az utca néptelen volt egyetlen kapualjat kivéve, ahol egy magányos férfi álldogált. Ő nem érezte a fagyot, sőt mi több, határozottan melege volt. Kísértetet látott. Egy kristályokat lehelő, meglepő, de létező kísértetet. A NŐ itt kísértett elrablásának utcájában.

Magduska nem mert mozdulni. A szeme rögzítette a látványt, de elhinni semmiképp sem merte. A hulla, amit oly gondosan a csomagtartóba rakott, és amit a Fiúk megpróbáltak eltüntetni, ám lebuktak, és ami miatt most börtönben rohadnak, itt áll, és maga elé mered enyhén kidülledt szemekkel. Ezen utóbbin kevésbé lepődött meg Magduska, mert ugye egy hulla sohasem szép látvány. Az előbbin viszont igen. Az, hogy ott áll, mélységesen leblokkolta. Lábai nem engedelmeskedtek az agy parancsának, csak állt, és azon gondolkozott, hogy mit kell ilyenkor tenni.
– Úgy működik, mint vámpírokkal – morfondírozott magában – kevés fokhagyma, sok kereszt kombinációjával jól el lehet őket ijeszteni?

Aggódott. Komolyan aggódott. Szentelt kereszt volt nála, a nyakában hordta már vagy húsz éve, de speciel fokhagymát egy darabot sem hozott a sétára magával! Megdöbbentette saját hanyagsága, ilyen vészterhes, vámpíros időben. Pedig a tévéből is megtanulhatta volna, mit kell tenni, másról sem szólnak az esti műsorok. És biztos nem véletlenül. Már látta, most már belátta ő is. Istentelen hanyagság volt részéről fokhagyma nélkül útnak indulni.

Ödön állt, és döbbenten nézett maga elé. Még a szeme is kidülledt a nagy csodálkozástól.
– Mit keres itt a NŐ??? – tette fel magának gondolatban a kérdést, de minek, ha úgysem vár rá választ....

Aztán lassan derengeni kezdett. – Meglátta az autót.......... beszéltek..........megtámadták őket.............és őt elrabolták. Ezek szerint a hölgy is csodával határos módon megmenekült! Micsoda bátor lélek! – lelkendezett magában, s nézett immár más szemmel Magduskára.
– Most is, hogy ott áll, kezével nyakláncát markolássza.......... biztosan hálát ad a Jóistennek, hogy én is megmenekültem!

Így aztán, felismerve mindkettejük nagy boldogságát Ödön bátorságot merített, megszólalt és egyidejűleg Magduskához lépett.
–  Kedves Hölgyem, azt hiszem elmondhatom, hogy mindketten azt gondoltuk, ebben az életben többé nem lesz alkalmunk találkozni, s aztán lám, csak lám, mind a ketten itt vagyunk! Kívánni sem lehetne ennél nagyszerűbb pillanatot, nem gondolja? – kérdezte alázatosan Magduskát.

Magduska nem gondolta. Sőt határozottan azon a véleményen volt, hogy mérhetetlen hanyagságból nem hozott fokhagymát, és sajnos innen már ötlete sincs, hogy mit tehetne. Mert kívánhatta volna a nagyszerű pillanat helyett, hogy fokhagyma legyen a zsebében, csak sajnos a varázslat ilyetén formában nem működött. Válaszként csak egy rövid mosolyt engedett szabadon, ám ez is hihetetlen szárnyalásba kezdett Ödön lelkében.

Ettől a kis mosolytól már templomot vizionált.

Magduska is oltárnál állt gondolatban éppen. Az oltár előtt Szent Györgytől fohászkodott tanácsért, ám sajnos rossz helyen próbálkozott, mert ő sárkány-specialista volt.

Kicsit tébláboltak még mind a ketten, aztán Ödön elnevette magát.
– Ha tudná, hogy micsoda napom van, nem is hinné el! De mégis! Maga is főszereplő benne, ha nem zavarom, és kicsit ráérne, el is mesélem, amíg keresünk egy alkalmas helyet.......

Magduska már látta vérző nyakát – Istenem, olyan sok itt az elhagyatott kapualj!!! – sopánkozott magában.
– .... ahol megihatnánk egy kávét, vagy valamit, amihez kedve lenne. Mit szól?
– Á, hát szóhoz sem jutok – vallotta be nagyon tisztességesen a frissiben nyakszívástól megmenekült, ártatlannak éppen nem nevezhető lélek.
– Akkor talán menjünk erre – intett fejével a Rákóczi út irányába – ott biztos találunk egy megfelelő helyet.

Sétáltak egymás mellett, s közben Ödön hosszasan mesélt. Magduska néha teljesen értelmezhetetlen félmondatokat szúrt közbe, de Ödön nem hagyta megszakítani mondanivalóját, így mire elértek a minden szempontból megfelelő Astoriáig, Magduska már mindent értett. Éppen csak nem gágogott, oly nagyon libának érezte magát. Megbocsájtva eddig Ödön feltételezett összes bűnét és bűnös szándékát, egész kedvesen el tudtak egymással beszélgetni.

Gyorsan repült az idő, de szerencsére egyszer csak megmozdultak Magduska fogaskerekei is, és követve a jól berögzült Apehes logikát, beindultak gondolatai.
– Ödön magától szabadult ki, mert ki sem nyírtam véletlenül......... a Fiúkat nem csukták le, mert nem volt miért............. – és ekkor repesni tudott volna a boldogságtól, olyannyira, hogy fel sem merült benne az eretnek gondolat, hogy akkor mégis hol a csudában vannak???

Mondják, az igaz barátságot nagy tragédia pecsételi meg. Hát így volt itt is. Meglepő módon egy csomagtartófedél volt a pecsét maga. Ödön számára kiderült, hogy nincs semmi, de semmi esélye. Magduska pedig rájött, hogy nem kell feltétlenül fokhagymával rohangálni az utcán, mert még a végén sírni fog valaki.

Együtt, nagy beszélgetés közepette visszasétáltak István lakásához. Odabent a két férfi javában dobozolt. Nem is igazán izgatta őket különösebben Magduska távolléte, úgy gondolták, biztos megszellőztette magát, és hát lássuk be, erre szüksége is lehetett.

Amikor ezek ketten beléptek a lakásba, furcsa csend állt be egy pillanat leforgása alatt. Még a légy sem zümmögött. Mondom én, hogy hideg január volt. És ők ott álltak. Nézték egymást. Majd Magduska Ödönre mutatva így szólt:
– Ede, István! Íme Ödön. Az úr, a csomagtartóból!