Nu, Pagagyíííííí!!

Szokásává vált, hogy a tömegközlekedési eszközökről a forgalomban haladó autókat nézi, azok között is kitüntetett figyelemmel fordult az ezüstszínű járművek felé. Ez kellően le is kötötte általában a figyelmét, mert ezüstszínű autóból meglehetősen sok fut Budapest útjain.

Aznap is éppen egy állásinterjúról tartott a Nyugati felé, amikor a Mammutnál felfigyelt egy járgányra. Ezüst és még Bogár is. Nem tétovázott. Legott leugrott, pedig már az ajtók záródtak. Fél szeme a forgalmon, fél a Bogáron, így rohant át négy forgalmi sávon, nem kis megbotránkozást váltva ki az autósokból.

A Bogár befordult a következő utcába.

Ödön elvigyorodott.
– Most megleszel Kiscsibém! – örvendett, mert azt gondolta, simán lefutja a dugóban szötyörgő autót. A sarokra érve viszont lelohadt lelkesedése, mert ott bizony már nyoma sem volt a dugónak, és már a Bogárnak is csak a hangját sodort vissza a téli szél.

Csalódottan sétált a Moszkva térig. Ott úgy döntött, felül a tizennyolcas villamosra, elmegy a Fehérvári úti kereszteződésig, és megnézi azt az új Allét, vagy mit.

Épp csak leszállt a villamosról, mikor megint megpillantotta a kicsi kocsit, amint a Bocskai úton haladt a híd irányába a szélső sávban.

Ödön sem volt rest, nyakába kapta negyvenhatos lábait, és uccu! A következő pirosnál be is érte, és nagy boldogan rántotta fel az ajtót, készen arra, hogy mindent, de mindent megmagyarázzon, csak sikerüljön szóba elegyedni, de a szó bent maradt, levegő megszakadt. A kocsiban egy rettenetesen kövér férfi ült, aki gyakorlatilag mindkét első ülést elfoglalta. Morcos hangon csak azt kérdezte, hájas öklét Ödön felé emelve:
– Ugye nem akarod Kisöcsi, hogy kiszálljak?!

Ödön elnézést kért, és visszavonulót fújt. Ezentúl sokkal óvatosabb lesz, határozta el magában.

A héten még három ezüst Bogarat látott. De egyikben sem a NŐ ült.
– Érdekes! – morfondírozott magában – ezelőtt esküszöm, hogy kettőt ha láttam tíz év alatt, most meg..........

Nem baj, a türelem Nőt terem. Elkapom még, tudom, hogy elkapom! Csak idő kérdése!