A két Tanúpipőke

Haller Ödönné, vagyis a Házmesterné és Özv. Kovács Lajosné, azaz a Kovács néni ebéd után a szokásos pletykabegyűjtő körútjukra mentek. Ilyenkor szokták meglátogatni a Klubtársukat. Pontosabban a Böbét, aki a kerületben mindenről tudott. Ha valaki azt mondta, hogy a rádió szerint kiraboltak egy lakást a kerületben, akkor gyorsan felhívták a Böbét, aki közölte, hogy a hír igaz, de nem a kerületben, hanem Pesten, nem egy lakást, hanem autókat és nem kiraboltak, hanem felgyújtottak. Mert a Böbe mindenkinél jobban volt informálva. Miután megtudták tőle a polgármesterről megtudható összes pletyót, és megitták a szokásos kávéjukat, a Házmesterné és Kovács néni hazaindult. A Moszkva téren felültek a négyeses villamosra, és szépen várták, hogy elzötyögjön velük a Nyugatihoz, mert ott meg akarták nézni a karácsonyi vásárt. Meg a szomszédok szerint nagyon szép a Westend karácsonyfája, úgyhogy azt is a programba vették.

Kovács néni és a Házmesterné már ezer éve nagy barátnők voltak. És ami barátnővé tette őket, az a Kovács néni két macskája. A Házmesterné ugyanis élt-halt a macskákért, de ez volt az egyetlen dolog, amit, az egyébként papucs házmester mégsem engedélyezett a lakásban. Volt ugyanis némi macskaszőr allergiája, és elnyomott lelke ráébredt, hogy ez az a pont, ahol ő lehet az úr a háznál. Így a Házmesterné hetente két délután ment a Kovács nénihez macskázni. És Kovács néni ráébredt, hogy így, bár a jó Lajos már nem él, mégiscsak van valaki, akit lehet terrorizálni. Ezért néha, mondjuk havonta egyszer, mikor jött a Házmesterné, nem engedte, hogy megsimogassa a macskákat. Voltak jó kis mondvacsinált indokok, mint a „most szórtam be őket bolhairtóval”, vagy a „holnap viszem állatorvoshoz mert hullik valamiért a szőre”, vagy a „lehet, hogy összeszedett valamit az utcán”. Így aztán a Házmesterné hamar megtudta, hogy ha jól láthatóan csokival érkezett a macskák is kirobbanó egészségnek örvendtek, ha meg nem, akkor volt valami bajuk. De azért nem érkezett mindig csokival. Az ő nyugdíja is kevés volt.

A két macskabarát már a villamosra is úgy ült fel, hogy a Kovács néniből ömlött a szitok. Magduskát szidta természetesen.
– Én mondom neked Irma, hogy az a némber szándékosan csinálja. Ne mondd nekem, hogy már kétszer nyírta ki véletlenül valamelyik macskámat! – dohogott.
– De hát az első macska nem is a tied volt, és különben is, már döglött volt! – világított rá a Házmesterné.
– De egyrészt ezt akkor az a némber még nem tudta, másrészt az enyém is lehetett volna, és akkor most nem lenne, akit simogassál! – világított rá a lényegre Kovács néni.

A Házmesterné belesápadt a gondolatba.
– Na meg az a tévé ügy! Elég átlátszó, nem gondolod? Az egész házból pont az én ajtóm elé hajította a nyüves tévéjét! És minek kellett neki tévé? Ha eddig megvolt nélküle, minek neki pont most? Én mondom neked, ez egy macskagyilkos, és addig nem nyugszik, míg meg nem öli a macskáimat!
– Istenem, ne beszélj ilyen szörnyűségeket, mert menten elájulok!

Kovács néni mérgében kinézett az ablakon. Utálta az embereket, és utálta a karácsonyi készülődést. Mindent utált, amiben barátságosnak kellett lenni.

És ebben a pillanatban meglátta, ahogy egy rendőrautó araszol a dugóban. Nem hitt a szemének. Az autóban Magduska ült láthatóan összebilincselt kezekkel.
– Odanézz! – rúgta lábon a Házmesternét. – Fogadjunk, kinyírt egy macskát! Gyere, azonnal le kell szállnunk és meg kell tudnunk, hogy mi történt.

Sajnos már mozgásban volt a villamos, így csak a következő megállónál tudtak leszállni, és még időbe került, mire fel tudták hívni a Böbét. Azonnali és pontos információt kaptak.
– A letartóztatott kerületi lakos parkolás közben összetört négy autót és megölt egy embert. – jött a gyors infó.

Kovács néniben felforrt az indulat.
– Tudtam, hogy ez a némber egyszer még kinyír valakit! Halljam a pontos részleteket!

És a Böbe elmondott a legapróbb részletekig mindent. A parkoló autók színétől kezdve, az utcán éppen jelenlévő emberekig mindent. Ha a Böbe a CIA embere lett volna valaha, másként alakul a történelem, az biztos.

Kovács néniben gonosz ötlet fogant meg.
– Irma, mi most elmegyünk a rendőrségre, és bebiztosítjuk, hogy ez a némber ne bánthassa a macskáinkat soha többé. Tanúsítjuk, hogy ismerte az áldozatot, és hogy láttuk, hogy szándékosan csinálta.
– De nem lesz ebből baj? Úgy értem, hogy ez végül is nem az igazság..... nem lesz baj, ha nem az igazat mondjuk? – aggodalmaskodott a Házmesterné, mivel az utóbbi időben rászokott a Helyszínelőkre és volt némi elgondolása a rendőrök munkájáról – Ezt nem úgy hívják, hogy hamis tanúzás?
– Ugyan Irma! – korholta le az egyre agresszívebb Kovács néni – mi nem hazudunk egy konkrét dologról, hogy például ellopott valamit, pedig nem, hanem ami megtörtént, azt megerősítjük. Segítünk a rendőröknek tisztán meglátni, hogy ki is ez a némber. Még a végén beadja nekik, hogy véletlen volt, aztán ki tudja, lehet még pénzbírságot se kap, aztán holnap meg 'véletlenül' megmérgezi valamelyik macskát! Ezt akarod? Ezt? Már a macskák sem érdekelnek?
– Hát hogy mondhatsz ilyet, persze, hogy érdekelnek! – hápogott a Házmesterné.

Így a terve összeállt. A rendőrségig elgyakorolták, hogy mit is kell mondani. A konkrét részletek megvoltak a Böbétől, aggódniuk semmitől sem kellett. Hiszen csak olyasmiben hazudtak, amit leellenőrizni a lehetetlenséggel egyenértékű.

A tanúvallomás aláírása után Kovács néni nagyon boldog lett. Ezért érdemes volt ma felkelni, gondolta. Kicsit reménykedett, hogy jelen lehet, amikor Magduskával közlik a híreket, de a rendőr elutasította felvetését. Különben sem lehet a vádlottat és a kulcsfontosságú tanút összeengedni.
– Majd a szembesítéskor, ha lesz – közölte vele a tiszt. És ekkor Kovács néni kicsit elkámpicsorodott. Hát már egy jó kis káröröm sem engedtetik meg ebben az országban!