Macska-jaj

Magduskának rettenetesen gyanús volt az új tanuló. Nagy darab férfi volt, kopaszra borotvált fejjel, szűk farmernadrágban. És biztos, hogy nem érdekli a főzés, de akkor vajon minek van itt, tette fel a kérdést magának Magduska vagy százszor. Gyanús volt a fickó, nagyon gyanús. Magduska lopva rá-rápillantott minden percben az óra alatt. És bő félóra alatt rájött: a maffia!!!! Hát persze! Hogy eddig erre nem gondolt! És mély együttérzést és szánalmat érzett Luigi iránt. Szegény, nem elég, hogy az egész konyhát újra kell festeni, az eszközöket pótolni, a hatósági engedélyeket beszerezni, még a maffia is a nyakára mászott. Na megálljatok, határozta el magát Magduska, majd adok én nektek! Barátocskám, meg fogod te bánni, hogy betetted a lábad a konyhámba!

És ezzel kezdetét vette az akció. Nem volt valami komoly akció, ám arra mindenesetre elegendő volt, hogy a szerencsétlen férfi rettegjen az elkövetkező estéktől, és mély szánalmat érezzen az Ede iránt, akinek egy ilyen katasztrofális feleség jutott. És megértette, hogy miért volt szükség rájuk. A hadművelet azzal kezdődött, hogy Magduska „véletlenül” megbotlott, és a szerencsétlen Maffiózónak esett. Véletlenül pont volt a kezében egy húsvilla is, amit Luiginak akart odaadni, és véletlenül úgy esett, hogy elég mélyen volt kénytelen a Maffiózó kézfejébe szúrni. Ő tehet róla, minek tartja a pulton a kezét.

A következő alkalommal, amikor panettonét sütöttek, véletlenül úgy fújta be az olajspray-vel a formát, hogy a permet útba ejtette az egyik tanuló által éppen meggyújtott gyufát, így a lángcsóva véletlenül lepörkölte a Maffiózó fejét. Pedig már elkezdett rajta kisarjadni a haja.... (Szerencsétlen már a második alkalom után könyörgött a főnöknek, hogy küldjenek valaki mást, de lehurrogták, túl gyanús lett volna, mellesleg mi a fenét tehetne egy védtelen nő egy százhúsz kilós, kisportolt, küzdősportokban jártas férfival egy négy négyzetméteres konyhában. Ne gyerekeskedjen!).

A csütörtök este nagyon nehéznek bizonyult. Hiába vetette be Magduska minden leleményességét, a Maffiózó résen volt, és úgy intézte, hogy Luigi takarásában legyen. Ezt Magduska nagyon sajnálta. Mert, ha teszem azt egy másik tanulótárs lett volna, azt zokszó nélkül „véletlenül” elintézi, na de Luigi az más. Szegény már így is annyit szenvedett. Így egészen fél kilencig kereste a megfelelő alkalmat, és már egészen elkeseredett, amikor Luigi egy meglepő fordulattal jött elő:
– Nos, már három alkalommal találkoztunk, és most már bizonyára mindenki birtokában van némi ismeret az olaszos konyháról. Ezért az elkövetkező fél órában az itt lévő hozzávalókból kérem, hogy mindenki készítsen el egy kedvére való salátát. Én itt fogok ülni az asztalnál, és zsűrizem majd az elkészült műveket. És persze mindenkinek ez lesz a vacsorája is, úgyhogy mindenki ennek megfelelő tartalommal lássa el művét. Aki kész van, azonnal jöhet hozzám, nem kell megvárni egymást. Bármi felhasználható, ami a kosarakban van. Jó munkát! – mondta, azzal elővett egy legalább egy hónapos Il Mondo-t, és olvasni kezdett.

A tanulók összenéztek, majd ki-ki vérmérsékletének megfelelően munkához látott. Magduska úgy okoskodott, hogy ha idejében végez, még lesz ideje a mai kínzáshoz is, ezért azonnal a kosárhoz lépett, és kivett belőle találomra egy csomó mindent, majd a tűzhelyre rakott egy nagy vágódeszkát, és elkezdett azon dolgozni.

Először is julienre szeletelt egy répát és egy jégcsapretket. Egy fej ruccolát és egy fej eisberg salátát leveleire szedett, és kézzel még kisebb darabokra szaggatott. Az egészet beletette egy nagy üvegtálba, egész koktélparadicsomokat dobált bele, majd fogott egy fésűkagyló-konzervet, kinyitotta, és nemes egyszerűséggel a levét leöntve a kagylókat a salátára borította. Tessék-lássék módon megkavarta. Egy pohárban gyorsan összekevert olívaolajat, mindenféle fűszereket, igazándiból oda sem figyelt, hogy miket, majd a levet a salátára öntötte, aztán az egészet Luigi elé tette. Oda se nézett, hogy mit reagál, szemével a Maffiózót kutatta, és agya azon zakatolt, hogy hogyan tudná megkeseríteni számára a még hátra lévő tíz percet. Luigi hangját nem is hallotta, csak az tűnt fel neki, hogy mindenki őt nézi. Ekkor fordult Luigi felé, aki félelmetesen gesztikulálva éppen a művét dicsérte.
– Fantastico! Magácska egy őstehetség! Nem hittem volna, hogy lesz Önök között olyan, aki a fésűkagylót választja, mert ugye, csak konzervet tudtam hozni, brrrrrr, másrészt meg itt nem nagyon ismert, ugye, de ez molto bene, csodálatos a harmónia, a színek kombinációja, a piros a fehér a zöld, benne van a hazaszeretet! Benne van a szépség, benne van a napfény, a csodálatos olívaolaj által!

Magduska csak pislogott. Ennek meg mi baja? – gondolta. Ez a legszörnyűbb saláta, amit életében látott! Mi ebben a csodálatos? Most, hogy jobban megnézte, azt gondolta, a fésűkagyló egyike a leggusztustalanabb dolgoknak, amit életében asztalon látott – igaz, az éticsigát még senki nem tálalta fel neki. És milyen hazaszeretet? Ő aztán igazán csak gyors akart lenni, hogy kicsinálhassa a maffiózót, de most erre esély sincs.

Luigi olyan hévvel magyarázott, hogy a többiek félbehagyták saját munkáikat, és jöttek megcsodálni a művet. Ekkor adódott a vissza nem térő remek alkalom, ugyanis Luigi úgy akarta elhelyezni Magduskát, hogy a műve mellett álljon, és mindenki kérdést tehessen fel neki, ehhez viszont az kellett, hogy két emberrel helyet cseréljenek, emiatt viszont az egyikőjük olyan szerencsétlenül lökte meg a Maffiózót, míg a másikuk a lábára lépett, hogy csak felsőtesttel tudott esni, azzal viszont egyenesen a sütőajtónak, míg lába földhöz szögezve préselődött a száz kilós tanulótárs lába alatt. Magduska gyorsan ugrott, hogy segítsen, ehhez el akarta kapni a konyharuhát, hogy majd azzal tesz vizes borogatást szegény fejére, ám a konyharuha a sütőajtóra volt csavarva, így amikor megrántotta, sikeresen rárántotta a sütőajtót a Maffiózó fejére, aki nem bírván tovább az csatát, csendesen elájult. Tíz egész másodpercig nézték a csapattársak döbbenten az ájult férfit, majd úgy döntöttek, hogy többet fizettek ők ezért a kurzusért, semmint kihagyják Luigi magyarázatát a salátát illetően, így egy emberként fordultak Luigi felé, nem törődve szegény alélt áldozattal. Magduska az elmúlt harminc másodpercben kivirult, és büszkén állt műve mellett. Már ő is látta a napfényt meg a hazaszeretetet a salátában. Az élet igenis szép, gondolta és csodálattal vegyes áhítattal nézte Luigit.

Miután a csoport elvonult (az alélt, de már ébredező Maffiózót Luigi és az elvált férfi cipelték ki a hóna alá karolva), Magduska egy könyvvel a fotelba telepedett és maga elé tette a mesteri salátáját. Még időben észbekapott, és kirohant egy üveg borért. Nem tudta, hogy fehér vagy vörös bor illik-e a fogáshoz, de nem is nagyon számított, mert csak az Évától kapott Kékfrankos volt otthon. Egészen Donnának érezte így magát. Képzeletben valahol Toszkánában járt, kortyolt egyet a borból, villájára tűzött egy kagylót némi salátával, majd élvezettel bekapta. Majd jó messzire kiköpte.
– Istenem, ez borzalmas! Hogy bírják ezt emberek megenni! – majd arra gondolt, biztos az a baj, hogy konzerv volt a kagyló, máskülönben miért zengett volna Luigi ódákat a fésűkagylóról???

Az úriságot félretéve kibontott hát egy zacskó Albert kekszet és azt rágcsálta a bor mellé, mert úgy gondolta, ha már kinyitotta, hát jobb, ha megissza.

Rágcsálásából a telefon hangja riasztotta. Megörült, azt hitte Ede jelentkezik, ám a vonal végén egy ismeretlen férfihang szólt!
– Szevasz Ede, öreg cimborám! Megkaptam a leveledet – kezdte az ismeretlen, ám Magduska közbevágott, és elmagyarázta a helyzetet.
– Nos nem gond – válaszolta az idegen – azt hiszem egyébként is Magácskával kellene beszélnem. Balogh István vagyok. Az Ede és a család régi barátja. Én vagyok a hallgató az állatorvosin. Ede írt nekem nemrégiben, hogy lenne egy nekem való lakás....
– Igen, az én lakásom. Tudja összeköltöztünk az Edével.
– Na, ez ám a hír!!! Nahát, akkor már mindent értek! Mikor lehetne megnézni a lakást? Tudja nekem igazándiból már égető lenne a költözés, csak eddig lusta voltam, na meg az ünnepek is megakadályoztak...
– Persze, persze. Ha gondolja, találkoztunk holnap délután. Én négyig dolgozom, és hattól elfoglaltságom van, de közben ráérek.
– Nagyszerű – lelkesült fel a telefon másik vége – akkor holnap délután mondjuk fél ötkor?
– Remek! – Magduska megadta a pontos címet, majd elköszöntek.

Az üveg bor hamar elfogyott, az Albert keksz is jól eltömítette Magduskát, és mivel úgy érezte, a Luigit is kellően megbosszulta aznap, egészen boldogan feküdt ágyba.

Másnap délután a megbeszélt idő előtt már a lakásban volt.

Eközben Kiss János tizedes éppen azon volt, hogy lezárja az Ördögh aktát. Már minden jelentés befutott. Értékelte a helyszínelők jelentéseit, tanulmányozta a fényképeket, a nyomrögzítői jelentéseket és a bombaszakértők leírását. A helyzet a terrorista oldalról egyértelmű volt. A gond egyedül a két szemtanúval volt. Ha valóban igaz, hogy az elkövető ismerte az áldozatot, lehetséges, hogy benne volt a terrorista támadás előkészítésében is, csak meggondolta magát, és ezért döntött az ügy szabotálása mellett, avagy a két szemtanú hazudott – jó ez durva kifejezés – nem a valóságnak megfelelő vallomást tette, ám akkor kérdés, hogy miért? Nem, amíg nem beszél újra a két szemtanúval, addig nem adhatja át az ügyet vádemelésre – gondolkodott hangosan.

A tizedes döntött. Még van két óra a munkaidejéből, kimegy, és a terepen hallgatja ki a két szemtanút, lássuk, most mit mondanak.

Magduska jókedvűen lépett be lakásába. Meglepődött, mert a lakást átjárta a festék mindennel össze nem téveszthető erős illata. Még jobban meglepődött, amikor belépett a fürdőszobába, ott ugyanis a legnagyobb rendben volt minden. Szinte szárnyakat kapott. Ez az Ede, micsoda férfi! Az persze eszébe sem jutott, hogy nem az Ede hajolgatott és szerelt ott, hiszen ők ketten Debrecenben andalogtak kéz a kézben, hanem az a szimpatikus szerelő, akivel Ede megegyezett. De hát nőből volt, abból is a szerelmes fajtából. Miután körbenézett a lakásban, és konstatálta, hogy minden a legeslegnagyobb rendben van, halkan kopogtak az ajtón. Vidáman libbent, hogy kinyissa, és maga lepődött meg a legjobban, mikor a Kovács néni ráncos arcát látta maga előtt. Az öregasszony ellenséges hangnemben csak annyit mondott:
– Figyelem magát! Minden mozdulatát! Jól vigyázzon, láttam, hogy most nincs itt a lovagja, hogy megvédje! Én nem felejtek! Nem én! – azzal megfordult, és a lábainál tekergő, nyávogó macskáival követve a lépcső felé indult.

Magduskában magasra csapott az indulat. Mit képzel magáról ez az aszott barack? Kicsoda ő, hogy így mer beszélni vele? Vele, aki egy maffiózót is elintézett a minap? Harciasságában kirohant, és nagy kiabálás közepette megpróbálta utolérni a Kovács nénit.
– Ebből elég volt, megértette! Nem tudom, hogy mit ártottam magának, de én mindig tisztességes voltam! Soha semmit nem akartam eltitkolni, vagy elsumákolni, és tisztességesen megmondtam, ha hibáztam! Jobb szeretne egy szomszédot, aki ellopja a folyosóról a virágait, ha?

Kovács néni megfordult a lépcsőn, hogy replikázzon, ám sajnos Füstös olyan szerencsétlenül került a lába alá, hogy a néni megtántorodott és egyensúlyát elveszítve dőlni kezdett.

Magduska már egy lépés távolságon belül volt, és látva a helyzetet, odaugrott, hogy elkapja a nénit, ám lendülő keze csak a levegőt érte, mert akkor már a néni esett hátra. Ekkor jelent meg a szembe oldali lépcsőn Kiss tizedes, látva, amint Magduska keze a levegőt szeli, Kovács néni zuhan hátra, a két macska meg nyávog, mintha nyúznák őket. Magduska a tizedes szemébe nézve elsápadt, miközben jól hallhatóan puffant az öreg test a lépcsőn, majd csúszott le teljes lendülettel nyolc lépcsőfokot. A tizedes átrohant a folyosón, és a lépcsőn leszáguldva kereste az öreg hölgy pulzusát, de már nem találta. A Kovács néni halott volt.
– Véletlen volt! Én igazán nem akartam! Veszekedtünk, aztán láttam, hogy megbotlik, próbáltam elkapni, de nem sikerült! – kezdett sírni Magduska.

A tizedes egy szót sem szólt. Telefonján hívta a központot, és beszámolt a történtekről. Magduska folyamatosan ismételgette a véletlen volt, nem akartam mondókáját, ám a tizedes nem törődött vele. Mikor már vagy hatodjára hangzott fel a véletlen volt, jaj! Akkor mégis megszólalt.
– Nem tudom, hogy mi történt, de elmondom, hogy mit gondolok. Ön haragban volt az idős hölggyel. Veszekedtek, majd a hölgy lezuhan a lépcsőn és meghal. Ha véletlen baleset történt, majd megállapítást fog nyerni, de ha adhatok egy tanácsot, most már ne mondjon semmit, csak ha az ügyvédje is jelen van.

Magduska döbbenten állt. Ha nem ennyire döbbent, és esetleg pislog is egyet, lehet, hogy meglátja, hogy egy ismert és egy ismeretlen arc fordul meg és hagyja el a helyszínt sietve. Mindkettő kopasz, kisportolt és nagydarab férfihoz tartozik.

Megérkeztek a mentősök, akik megállapították a halál beálltát. A rendőrök is befutottak pár perccel később, ők megállapították a tényállást. Magduska megállapította, hogy nem tudja abbahagyni a sírást. Még valaki sírt panaszosan. Az egyik macska. A Füstös. Ránézésre is meg lehetett állapítani, hogy az állat megsérült.

Ekkor érkezett meg lihegve Balogh István. Kicsit meglepődött, hogy ilyen fényes kompánia fogadja, ám mivel Magduska volt az egyetlen nő a csapatban, boldogan hozzálépett és bemutatkozott. Épp csak elkezdett beszélni, de zavarta a macskanyávogás.
– Jóemberek, miért nem hívják az állatmentő szolgálatot a macskához. Láthatóan fájdalma van!
– Úgy érti nem azért nyivákol, mert hiányzik a gazdája? – lepődött meg a tizedes, akit szintén kezdett már nagyon zavarni a nyávogás.
– Nem. Ez az állat szenved, fizikai szenvedéssel. Így ránézésre azt mondanám, eltörött jó néhány bordája. Sokszor láttunk már sajnos ilyet, amikor nagy hízelgésében olyan helyen gabalyodik a gazdája lábába, ahol könnyű elesni, és ilyenkor a gazda magával rántja az állatot is. Mindketten törni szoktak ilyenkor. Már a gazda meg a cicus. De ez persze elég ritkán és csak bizonyos esetekben fordul elő...
– Miféle bizonyos esetekben? – kezdett érdeklődni a tizedes.
– Hát például, ha a gazdi idős, elesett, és csúszik a lépcső. Vagy ha a gazdi cipel valami nehezet, és nem számít az állatra, vagy ha mondjuk alkohol vagy gyógyszer befolyása alatt van a gazdi. Ezek sajnos mind-mind előfordulnak.
– És honnan tudja ezt Ön olyan nagyon jól, ha szabad érdeklődnöm?
– Az állatorvosi egyetemről, ahol végzős vagyok, valamint az állatkórházból, ahol hetente megfordulok.
– Meglepő fordulat... – simogatta meg állát a tizedes – nem is tudom, hogy mit mondjak......... Hölgyem! – fordult Magduskához – Ön vagy nagyon balszerencsés, vagy a legügyesebb gyilkos, akivel eddig találkoztam. Azt hiszem elég lesz, ha megkérem, az ügy lezárásáig ne hagyja el lakóhelyét. Még jelentkezem!

Azzal telefonját a füléhez emelve lesétált a nyávogó macskához.
– Ne félj cica, nem bánt a bácsi! – próbált kedveskedni az állatnak, és mivel soha nem volt egyetlen macskája sem, de gyermeke annál több, így rákezdett az általa ismert egyetlen macskás dalra, gondolta majd nyugtatólag hat – Cirmos cica Haj, hová lett a vaj, ott látom a bajuszodon most lesz itt egy jaj. Kicsi macska-jaj, sose legyen baj, meggyógyít a doktor bácsi, hogy ne legyen baj!

A dal egész jól sikerült, ezt el kell ismerni, és igazán nem tehetett róla, hogy a cicát nem hatotta meg.